„Önmagát és önmagunkat adja. Lelkébe és lelkünkbe markol, a lét nagy kérdéseit feszegeti, filozófiai mélységeket tár fel és tesz láthatóvá-érzékelhetővé, tárgyiasít az olykor bizarr, de rendkívül szuggesztív képzettársítások, a szürrealizmus eszköztárának maximális kihasználásával” – Németh Júlia méltató szavaival indították útjára Székely Géza képzőművész-rajztanár Transz-misszió című egyéni kiállítását Kolozsváron az Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Galéria termeiben. A tárlat március végéig tekinthető meg, hétfőtől csütörtökig 12 és 16, péntekenként pedig 10 és 13 óra között.
A hatvanötödik születésnapját ünneplő művész réz- és hidegtűkarc-, akvaforte-, akvatinta-, akvarell- és pasztellmunkái, valamint linómetszetei figyelemreméltók. A megnyitón Lénárt Tamás művészettörténész méltatta a tárlat anyagát.
„A tárlat címe Transz-misszió. Az összetett fogalom első értelmezése ellentmondásos. A transz célját vesztett önkívületi állapotot, a szürke, meghasonlott hétköznapi létet, a kilátástalan, magára hagyott világot és a reményvesztettséget jelöli. A misszió pedig elsősorban keresztény fogalmat, a hittel áhított küldetést, a színes ünnepélyt, a láthatatlan gondviselést és a reményt jelenti, sugallja. A két szó egybeolvasva: elragadott elhatározás, ugyanakkor a transzilvanista világszemlélet és erkölcsi magatartás hívószava is – ez Székely Géza önmeghatározó identitása. Egyszerre jelöl helyet, személyt és magatartást, a hogyan kérdéskörére pedig a kiállított munkák válaszolnak” – mondta tárlatértékelőjében a művészettörténész. Székely Géza képei megfoghatatlanok, ellenállnak minden tipológiai vagy stiláris besorolásnak, ezért csak viszonyaikban, az ember, a kultúra és a hit kapcsolódási rendszerében lehet őket vizsgálni.
„Egzisztencialista létérzet, szürreális képzettársítás, expresszív gesztus, kubista szétfeszített, majd újra összerakott tér, konstruktív, geometrikus forma, nyomokban pedig absztrakciót tartalmaz. A hagyomány és a kultúra tisztelője az örök és változatlan témák, tartalmak és értékek híve, egy helyben toporgás nélkül. Kísérletező típus, aki sose veszti el saját formanyelvét, tiszteli az anyagot, hű a témához és ezért a hozzá legmegfelelőbb technikát választja. Átérzi, hogy alkotó embernek lenni felelősségteljes feladat” – fogalmazott Lénárt Tamás. A művészettörténész kiemelte: a réz- és a hidegtűkarc, illetve a litográfia erős kontrasztjai mint a vakvilág röntgenképei diagnosztizálják korunkat – nem az összefüggéseiből ragadja ki a jelenségeket, nem vonatkoztat el az átélt és megtapasztalt valóságtól, hanem összesűríti azt. „Feszültséges formavilágában az éles szögek és gótikus csúcsívek, meszes csontok és lepusztult alkatrészek feszülnek egymásnak, mint a hanyatló világ mementóképzetei. Viszonyítási pontként az elrejtett igazságok jelekben és szimbólumokban tűnnek fel, képeinek perspektívái nem távoli enyészpontba vezetnek, hanem a középkor szentképeihez hasonlóan – mint belső ablakok – a szemlélő felé nyitnak végtelent. Az egymásra vetülő, látomásszerű síkok sajátos tér- és időszerkezeteket teremtenek, amelyek felett elsiklik a felületes szem” – emelte ki a művészettörténész. Hozzátette: a néző maga kell kibontsa és rekonstruálja a képeket, amelyek – mint meditációs eszközök – koncentrált figyelmet követelnek, belevájni, kilúgozni és kipréselni az anyagot olyan gyötrelmes folyamat, amely legmélyebben tudja közvetíteni a feszültséget. „Ez a tömény képvilág elrettentő példaként tükrözi az emberi létezés tragikumát” – fogalmazott Lénárt Tamás, majd Csóri Sándort idézte: „A sűríteni tudás komolyabb formája lehet az ellenállásnak, mint a hangoskodó dac. Mert nem az ösztönök, hanem a szellem erejével harcol.” Ezek a képek kaotikusak és felkavarók, hogy bennünk letisztulva újra megtalálhassuk a rendet és az igazságot – tette hozzá a művészettörténész.
A kiállításon számos Petőfi személyét vagy verseinek lírai képeit megidéző alkotás is megtekinthető, amelyek nem a bicentenárium jegyében születtek, hanem mély tiszteletből és együttérzésből fakadnak. „A költőgéniusz sorskivetettsége, küzdelme a megélhetésért, a megértésért és elfogadásért, szerepvállalása az igazságtalanság ellen rezonál Székely Géza művészi és magánemberi magatartásával, hiszen a művész önmagát feladva a mélységekből hozza fel a reményt. Linómetszetei, pasztell- és akvarellképei a tradicionális értékek antropomorfizált terei. A kert, a ház és az otthon nosztalgikus reflexiói a vidéki élet jászolközeli meghittségét tolmácsolják, ezzel az aktussal értékmentő feladatot tölt be a felejtés pusztító népbetegsége ellen” – jegyezte meg Lénárt Tamás, hozzátéve: a használaton kívüli múlt népviseletei és szerszámai az elmúlás és megmaradás, a változó és változatlan ellentétében a népi tudás termékeny öröksége mellett foglalnak állást a lélektelen falanszter utópiájával szemben. „A lélek mindenért jobban aggódik, ami sérült! És ugyanbiza az egész művészet lényege nem az-e, hogy a vágyában sérülten fogant embert megvigasztalja” – idézte a művészettörténész Bálint Tibort. Lénárt Tamás úgy fogalmazott: a meghasonlott és összetört jelen bizonytalanságából a szakrális tér és fények sorozata sugallja a menekvést, az átlényegült templombelsők betekintést nyújtanak a láthatatlanba. „Székely Géza útvesztőiben csak önmagára számíthat az ember, a kiutat csak sejthetjük, mint ahogyan azt József Attila Eszmélet című versében megfogalmazta: »Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindegyik determinált. / Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra«” – hangzott el zárásként a művészettörténész tárlatértékelőjében.
A kiállításmegnyitón közreműködött Kicsid Gizella színművész, aki – többek között – Petőfi Sándor Csalogányok és pacsirták című versét olvasta fel, Szövérdi Csilla és Zsigmond Ágnes hegedűművészek pedig Bartók-műveket adtak elő.
Forró Ágnes
