Kedves, jó Celestina anya!
Ma reggel az első hóban bandukoltunk vidáman az iskola felé. Sötét volt, nyirkos hideg, kabát ujjába bújó dermedtséggel. Kedvtelen félhomály borította az utcát. De az égből gondtalan csillámlással bukdácsoltak a hópihék, az egykedvű lámpafényben ránk villantva sugárzó tekintetüket. Ágicában féktelen jókedv bujkált, hol a lábait szökkentette magasra, hol kacagást csalogatott elő álmos torkából, hol őt magát táncoltatta körbe egy hirtelen mozdulattal saját maga körül. Ennyi incselgésnek Ágica végül nem tudott ellenállni, ledobta magáról az álmossága, korai kedvtelensége maradék nyűgét, és boldogan kapkodott a szálló hópelyhek után.
Olvad − döbbent meg egy pillanatra, ahogy a lába elé hulló csodát követte a tekintetével. Tudod, nincs elég hideg, ahhoz, hogy megmaradjon − kapta a bölcs választ. Ágica többé nem törődött az immár lakkfeketén fénylő útburkolattal, mindkét karját széttárta a levegőben. Megfogom őket, még mielőtt lehullanának, ne tűnjenek el nyomtalanul.
Kedves Celestina anya, képeslapod ezennel megérkezett hozzám! Most, hogy nekifogtam kibetűzni üzenetedet, még az az első öröm van bennem, hogy az idei karácsony közeledtén is gondoltál rám. Kezdem észrevenni, hogy már jóval azelőtt, amikor az Istennel való találkozásnak különleges alkalma van, az előkészületi időben, megkeresel, figyelmeztetsz, kísérsz, hozol valamit, ami ajtót nyit bennem. Segítesz megkeresni a kulcsot a zárhoz, elpakolni a küszöb elől, kitárod az ajtót a hozzám érkező Krisztusnak, hogy én az ajtóban állva fogadhassam őt.
A hóhullásos üzeneted nem más, mint az, amit Jézus tett értünk: gyermekké lett, hogy emberi sorsunkat magára öltse, egy anya gyermekeként újjáalkotta mindnyájunk életét. Azóta képesek vagyunk az ő nevében mi is arra, hogy egy cselekedetünkkel hozzájáruljunk az üdvözítő tervhez. Azáltal, hogy karácsonyra készülve nem csak sok dolgunk van, végeláthatatlan tervekkel telve a polcaink, finom falatokkal és ajándékokkal megpakoltak az otthonaink, hanem hogy újra és újra szívünkbe és elménkbe idézzük azt a szeretetet, amit mi előbb kaptunk, s most minden szavunkkal, cselekedetünkkel képesek vagyunk megosztani másokkal, s ezáltal megsokszorozni a világban. Ettől a láthatatlan felidézéstől és megosztástól válik valódivá a karácsony.
Ágica átadta magát az örömnek, ami a borús, szürke körülmények ellenére bekacsintott a szívébe, s minden igyekezetével azon volt, hogy egészen átadja magát neki és őrizze, még ha tapintható tárgyi formában már nem is volt jelen. Erre az ajándékozásra vagyunk meghívva. Tulajdonképpen ez az ajándék maga, hogy szívünk szeretetével átjárt szóval szólunk, szeretettel megerősített karral ölelünk, szeretettel teli tenyérrel rakunk rendet vagy főzünk.
Ahogy telnek az évek, és Istennel való kapcsolatunk is mélyül, úgy tisztul a szívünkben az először különösnek tetsző igazság: ha másokat szeretünk, akár annyira, hogy a szenvedést is vállaljuk velük és értük, ez akkor is jobb emberré tehet bennünket, ha nem törődünk az Istentől kapott természetfölötti szeretettel. Ám ez az önzetlenségünk nem akadályozhatja meg, hogy a szenvedés pusztítson bennünket és azokat, akiket szeretünk.
Ha viszont szeretjük Istent és benne a többi embert, akkor nyugodtan hagyhatjuk, hogy a szenvedés elpusztítson bennünk mindent, amit Isten akar, mert biztosak lehetünk benne, hogy Isten jól választ. Megsemmisülésre méltó, amit ő annak ítél, és élnie kell annak, amit ő éltet. Ha szeretjük Istent, megmarad a szenvedés, csak nem az okozza életünkben a legfőbb gondot. Csak azzal törődünk mind jobban, hogy Krisztus bennünk van, bennünk szeret és növekszik, bennünk szenved, velünk hal meg és támad fel.
Életünkben akkor van igazán értéke a felajánlásnak, odaadottságnak, ajándéknak, ha Istennek szenteljük. Az adventi előkészületnek tehát nem csupán hangulati vagy kötelező eleme kellett legyen a roráté szentmiséken való részvétel, a szentséglátogatás, az Oltáriszentség előtti csendes imádság, a bűnbánati liturgiában való részvétel, hanem ezek által válik lehetővé ajándékozásunk beteljesedése. Az egyháztól mindannyiszor hatalmat kapunk arra, hogy felajánljuk szenvedéseinket, jótetteinket, erényes cselekedeteinket, bátor hitünket, szerető irgalmunkat, az életünket Istennek, már nem csupán mint saját ajándékunkat, hanem mint Jézus szenvedését, erényeit, érdemeit.
Ez a Jézussal való szoros és közvetlen kapcsolat új és egyre gazdagító értékekkel telíti meg szívünket, lelkünket, életünket, járja át szavainkat, megszokott cselekedeteinket és karácsonyi különleges vállalásainkat. A megszülető Megváltó ezeken keresztül szenteli meg egészen mindazt, ami bennünk születik, és amit odaajándékozunk rajta keresztül másoknak. Így szökkenti vidámságra lépteinket, csalogatja fel szívünkből ajkainkig a kacagást. Jézus maga öleli át szívünket, s a mi karjainkkal a ránk bízottakat.
Tóth Borbála SchP
Az írás megjelent a Vasárnap december 25-i számának forrás rovatában.
