Minden közvéleménykutatás, mely azt szeretné megtudni, hogyan látják az emberek az egyházat, érdekes, ugyanakkor kiábrándító eredményekre vezet: érdekes, mint minden dokumentációs adat; kiábrándító, mert egyáltalán nem érinti a lényeget . Messzebbre kellene menni ahhoz, hogy a válaszok valóban jelentsenek valamit, és – talán – ebből a szempontból két-három személyes beszélgetésből többet lehetne megtudni. Egy ilyenfajta adatgyűjtés ugyanis szinte elkerülhetetlenül a vallásgyakorlat külső tényezőivel foglalkozik, az adminisztratív vagy a szertartásokkal összefüggő kapcsolatokkal; hamar átfordul a klérussal való kapcsolat elemzésébe, ami végképp lehetetlenné teszi, hogy a vizsgálat mérvadó legyen.
Ha valaki messzebbre akarna jutni, azt a kérdést kellene föltennie, melyet a magunk részéről minden alkalommal fölteszünk, amikor ezzel az egyszerű szóval találkozunk, hogy „egyház”: mit értünk ezen valójában? Pontosan miről van szó? Minden olvasónkat arra buzdítjuk, hogy ugyanezt a gyakorlatot kövesse. Bizonyára ők is ugyanarra a következtetésre jutnak, mint mi: a megvizsgált szövegek jellegétől függően változó arányban (az Actio Catholica vagy a tanítóhivatal dokumentuma például), a megkérdezetteknek mintegy 80-90%-a számára az „egyház” valójában „hierarchiát” jelent, az egyház kormányzását, mindenekelőtt központi kormányzást, római tanítóhivatalt.
Gyakran kellett ugyanerre a megállapításra jutnia msgr. Chevrot-nak is, aki ezzel kapcsolatban így írt: „Engedelmeskednek annak, amit az egyház elrendel. De úgy beszélnek az egyházról, mint a kormányról, mintha nem is tartoznának hozzá”. Röviden: az egyházat mindenekelőtt mint hatalmat tekintik. Tudjuk, hogy ez a hatalom Istentől való, nemcsak eredetét és végső alapját tekintve, hanem olyan értelemben is, mint konkrét intézmény, megbízatás, letétemény, kézzelfogható valóság: „Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10-16). A hívők nem egyszerűen úgy tekintik, mint ami eredetétől fogva isteni, de a gyakorlati megvalósulásban emberi: számukra a gyakorlati megvalósítás során is Isten hatalmát képviseli. Ebből adódóan – személyes magatartásuk szintjén – belőlük ez nemcsak abszolút tiszteletet és engedelmességet vált ki, hanem hasonlóképpen értelmezhetik ennek a hatalomnak a bennük megvalósuló megnyilvánulását és gyakorlását is. Az egyház, vagyis ez a hatalom, az ő szemükben valóban isteni, a maga létének, életének és működésének összetettségében. Jól tudják, hogy voltak és a mai napig vannak benne gyöngeségek is. Tudunk néhány megbotránkoztató életű pápáról, de őket – egyszer s mindenkorra – úgy vesszük, mint kivételeket, melyek nem érintik az intézményt, és ebben az is megerősíthet minket, hogy „nincs teológiai tévedés VI. Sándor bulláiban”. Magát az intézményt teljesen természetfölötti szempontból úgy tekinthetjük, mint Isten vagy Krisztus tevékenységének egyszerű megnyilvánulását vagy látható megvalósulását.
Hogy az egyház a valós történelemben létezik és él, az azt is jelenti, hogy nem tudja magát függetleníteni az időtől, annak súlyától és sűrűségétől, az általa megszabott határidőktől. Az egyház Isten ajándékait nem az idő és annak folyamata ellenére, hanem éppen abban hordozza és használja fel. Isten művének az egyházban és az egyház általi megvalósulása szempontjából az emberek időben megjelenő cselekedetei és a maguk sajátos eszközei nem alkotnak olyan külső keretet, melyben egy földönkívüli történet játszódik, nem tekinthetők külsőséges és főleg nem ellenséges tényezőknek, melyeket a lehető legnagyobb mértékben vissza kellene szorítani, elfelejteni, eltüntetni. Éppen ezekben és ezek által valósul meg az isteni terv.
A II. vatikáni zsinat vitái szolgáltattak erre új példát. A csodálatosan szép „Adsumus” imában, mellyel a zsinat minden ülése kezdődött, a zsinati atyák azért könyörögtek: „hogy se megvesztegetés, se személyválogatás ne rontson meg minket”. Ez az ima a VII. század elejéről való. A zsinatok története jól mutatja, hogy a lehetséges hibákra utaló célzás nem képzelődésből fakad. Voltak zsinatok, ahol az emberi természet magára vette ezeket a meglehetősen brutális, durva és látványos vonásokat. Ezt ma már alig tudjuk elképzelni. És mégis, a zsinatokat emberek csinálják, akik magukkal – sőt mivel éppen ez adja lényegüket, magukban – hordozzák emberségüket, lenyűgöző gazdagságával, de kicsinyességeivel is. Sőt – és ezt erkölcsileg a legkevésbé sem elítélően mondom – együtt a lehetőséggel a szembenállásra, a versengésre vagy konfliktusra is.
A zsinaton különböző pontokon nyilvánultak meg a feszültségek. Minden katolikus ugyanazt a hitet vallja, és ugyanazoknak a legfőbb törvényeknek engedelmeskedik: ez közöttük alapvető, tökéletes közösséget hoz létre, mely talán inkább nézeteltéréseikben mutatkozik meg, mint egyetértésükben. Mert a nézeteltérés – korlátai miatt – éppen a közös törzs erejére mutat rá, melyből szétágaznak az ágak.
Ezek a feszültségek az élettel járnak, legalábbis a földi élettel. Mert a földi állapot, melyet az egyház szempontjából vándor-állapotnak nevezünk, lényegében hordozza a tökéletlenséget, egy jobb helyzet meghódításáért való törekvést, vagyis a küzdelmet. Az egyház nemcsak a pejoratív értelemben vett „világ”-gal szemben küzd, mely érzékelhetően azonos a bibliai „test” szóval, és amely – távol attól, hogy azonosítaná magát a mulandó társadalommal – minden esetben a hozzánk közel állókban, mindnyájunk lelke mélyén létezik, nagy életerővel, olykor mérgező hatással, még akkor is, ha az egyház tagjai vagyunk. Az egyház önmagán belül is küzd, mivel még nem a teljesen megvalósult Isten országa, sem pedig a csak jókból álló „Isten állama”.
A zsinaton több ízben, sőt majdnem minden nagy témával kapcsolatban két csoport, két magatartás, két eszme szállt szembe egymással, ütközött össze. De mindez az őszinteség légkörében történt, becsületes vita során, amiben semmi sajnálatos nem volt. Mégis valódi konfliktusok keletkeztek. Hol egyik, hol másik részről próbálták az emberek a véleményt befolyásolni, esetleg egy bizonyos taktikát használva. Egy zsinati ülésnek – mint minden összejövetelnek – egy-egy felszólalás adja meg az irányát. Az a mód, ahogy megszerkesztenek egy szöveget, melyről a gyűlésnek szavaznia kell, a pillanat, melyben előterjesztik azt, szintén szolgálhatja az egyik pártot, s árthat a másiknak. Röviden, a vitatkozásnak egy bizonyos emberi formája olyan szöveget hoz létre, amely a neki tulajdonított normatív érték mértékében élvezi a tévedhetetlenség garanciáját; ez viszont a kegyelem – hangsúlyozzuk: nem a sugalmazó, hanem a segítő kegyelem – által jön létre. A sugalmazás tényleges befolyással jár, és gyakran olyan gondolatokat eredményez, melyek nem a sugalmazott személyes gazdagságából származnak. A segítő kegyelem viszont érintetlenül hagyja az egyháziak emberi képességeinek lehetőségeit, ami azt jelenti, hogy semmilyen módon nem engedi meg nekik, hogy megtakarítsák az igazság kutatásának emberi útjait: a tanulást, a bírálatot, a vitatkozást, a gondolkodást, az újrakezdéseket és a lépésről-lépésre haladó megközelítéseket. A Szentlélek, ahogy azt mondani szokták, az ember életének ebben a szövevényében fejti ki működését. Kétségtelenül irányítja a munkát, de anélkül, hogy megváltoztatná annak törvényeit, megrövidítené kitérőit; főképp arról biztosít, hogy a munka eredménye, ahogy a tanítóhivatal majd jóvá hagyja és ünnepélyesen kihirdeti, mentes lesz a tévedésektől.
Az emberek játsszák emberi játszmájukat, mindegyik a magáét, kombinálnak, döntenek, keresik az óhajtott célnak legjobban megfelelő lépéseket. De Isten is játssza az emberek játszmáját és abban, velük együtt, a sajátját. Minden emberi, minden történelmi. De minden afelé a végpont felé halad, melyet Isten jelöl ki, és amelyért ő kezeskedik.
Forrás: Yves Congar: Szeretem az egyházat
Fordította Farkas Mária
