Miért érdekes a színház? Miért foglalkozik katolikus portálunk könyv- és filmajánlók közlése, kiállítások ismertetése mellett színházi előadások ajánlásával is? Az Interferenciák Kolozsváron megrendezett nemzetközi színházi fesztiválja nyomán ismét sokat töprengtem ezen a néhányszor nekem szegezett kérdésen. Cs. Gyimesi Éva egykori egyetemi tanárom jutott eszembe, aki általában a művészetek hasznosságát firtató kérdésekre válaszként írta Teremtett világ című könyvében, hogy ez az élethez tartozó ,,nélkülözhetetlen fölösleg.”
Az ilyen kérdés az élet szépségét, élvezhető voltát, valójában az értelmességét kérdőjelezi meg. Mert hát mi végre vagyunk a világon? A kis katekizmus szerint Istent megismerni és őt megdicsőíteni: ez pedig máris oda vezet, hogy Isten minden látható szépség teremtője is, minden alkotókészség kútforrása, aki az embert a maga helyén társalkotóvá tette, amikor a saját képére és hasonlatosságára teremtette. Az alkotókészség nyilvánul meg, valahányszor az ember kreatívan old meg egy helyzetet: egy irat megszerkesztése, egy számla pontos kiállítása, egy munkahelyi feszültség okos levezetése, egy család menedzselése, egy étel ízletessé főzése is az alkotókészséggel felruházott ember remeklése, mint ahogy az egy cikk megírása, egy hatásos prédikáció elmondása, egy vers vagy ének mások számára élvezhető előadása.
Az embert alkotókedve is élteti, egy szívvel és szakszerűséggel elvégzett munka az alkotás örömével tölti el. Olykor saját töltekezésre való az alkotás, máskor mások szórakoztatva nevelése a cél. Bármilyen művészet fogyasztása egyfajta halhatatlanságba való betekintés, amikor az ember földi korlátain túllát, megsejt valamit a határtalanból.
A színház és a vallási rítus rokonságában még inkább ott a transzcendens lehetősége. Egy előadás szereplőivel azonosulva, a bőrükbe bújva megláthatom kellemetlen tulajdonságaimat, így rálátva hibáimra könnyebb változni. Játékos keretek közt erősségeimet is tapasztalhatom, kipróbálhatom. Nem hiába alkalmazták az oktatásban a színjátékot elsőnek a jezsuiták, majd nevelési rendszerük mintáját követve más szerzetesrendek is.
Az Interferenciák fesztiválon kivételes hatású, erejű profi előadásokat láthatott a néző, amelyek mélyen elgondolkodtatták jelen világunk jelenségeiről, sőt, segítettek a jelenségek felmutatásával válaszokat is megfogalmazni. Nem utolsó sorban kivételes alakításokat láthattunk, amelyek az emberi tehetség himnuszaként is hatottak. Egyik ilyen előadás egy abszurd dráma, a Székek kétszereplős remeklése volt.
Székek
Eugène Ionesco Székek című darabját Tompa Gábor rendezte a Luxemburgi Nemzeti Színházban, ez a francia nyelvű előadás volt a fesztiválon felirattal megtekinthető. A két szereplő: Patrick Le Mauff és Oana Pellea. A szerzőtől ismert abszurd helyzet, egy idős házaspár emlékezése, társalgása közös életükről akár olyan is lehetne, mint bármely, együtt megöregedett páré, kedves emlékek és civakodás váltakozik, a kipróbált szeretet és egymás megunásig való ismerete sem tér el más, hasonló párokétól, de a játék során a világvégi elzártságban e két ember láthatatlan vendégeket vár és fogad, innen egyszerre siralmas, nevetséges és megrendítő, ugyanakkor emlékeztet a mi mindennapi hajbókolásainkra is, amelyekkel a hatalmasokat megszeppent vidéki módjára megtiszteljük, míg a pozícióval nem rendelkezőket lenézzük. A tét nélküli helyzet teszi igazán nevetségessé saját hasonló törekvéseinket is, állít görbe tükröt, és igyekszik rá is döbbenteni, mennyire korlátozott, értelmetlen, nevetséges az efféle helyezkedés: ideig-óráig talán segít pozíciókhoz jutni, aztán elfogy a pozíció és marad a pózba belemerevedett ember.
Oana Pellea bukaresti színésznőt a szerencsések láthatták színpadon, filmen, olvashattak tőle és róla, itt most idegen, nyelven, franciául játszva alakított olyat, ami húsba vágóan megrendítő; olyan alkotó embert ismerhettünk meg, aki a legmélyebb alázattal, szerénységgel él és alkot, csöppet sem megrészegülve saját tehetségétől. Példamutató egyéniség, példamutató színészi alakítás.
Az Úr nevében
A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Urbán András-jegyezte előadása nemcsak címe miatt keltette fel az érdeklődést, hanem mert előzetesen hallani lehetett: megrázó őszinteséggel beszél a menekült-, avagy migránskérdés minden vonatkozásáról. A Szerbiából érkezett társulat tagjai az előadás utáni beszélgetésen meséltek is saját, a témával kapcsolatos tapasztalataikról, amelyek legalább olyan sokrétűek, mint az előadás. Nem akartak semmit mások helyett vagy nevében megfogalmazni, a szánkba adni, ítélni és megítélni, de bemutatták a keresztény és muszlim oldal erősségeit és gyengéit egyaránt, a kölcsönös bizalmatlanságot, egymás szokásainak nem ismerését, a zsigeri szorongást vagy undort.
Különösen erős jelenetek sorakoztak, és a néző összeborzolt idegekkel, talán még jobban összekavarodva ment haza, hogy továbbgondolja saját és mások előítéleteinek forrását. A darab imával, mégpedig őszinte, szívből mondott imával indul, Miatyánkkal, és az azzal teljesen egybecsengő muszlim imával zárul, közben mindkét ,,tábor” bűneit és erényeit megmutatva, azt is jelzi: az ima, bár más szavakkal, más nyelven, de ugyanolyan áhítattal szól az igaz hívő ajkán, nagyon sok kulturális, szokásbeli elválasztó tényező mellett talán ,,az Úr nevében” lehetne valami közeledést, egymás emberszámba vevését elkezdeni.
Mi a színház? Védett hely, ahol a játék könnyedségében a való élettel is lehet játszani, modellezni, próbálgatni azért, hogy kilépve a színház kapuján okosabban, emberségesebben éljünk.
Fotó: Bíró István, huntheater.hu
