Mit tegyek, ha semmi áron nem akar megfürödni? És akkor, ha időre kell valahová elérnünk és ő az ajtóban megmakacsolja magát, nem akar átlépni a küszöbön? Mi a dolgom, ha nem akar enni és minden falathoz biztatás kell? A kérdések demenciával élő svájci személyekről szólnak, a kérdezők pedig az őket ápoló székely lányok, asszonyok. Van, aki válaszoljon: dr. Kiss Gabriella, a téma szakértője felel kérdéseikre.
Egyre több a szellemi leépüléssel küzdő személy, egyre gyakoribb kihívás a demens személyek gondozása. Hatványozott a nehézség, ha a gondozó székelyföldi, a munkavégzés helye pedig egy svájci település. Támaszra, gyakorlati útmutatásra van szükségük, és ez a mai eszközökkel nem lehetetlen küldetés. A gyergyószentmiklósi otthoni beteggondozók székhelyén havonta egyszer összegyűlnek azok, akiknek hivatása svájci idősek gondozása. A szolgálatban lévők online csatlakoznak a beszélgetéshez, az éppen itthon pihenő váltótársaik személyesen vannak jelen a képzési-problémakezelési alkalmakon. Kiss Gabriella, aki a demenciával élő személyek gondozóinak terhelődéséből írta doktori disszertációját – aki szintén része volt a svájci idősgondozók csapatának – kutatásaiból, szaktudásából, tapasztalatából oszt meg a résztvevőkkel.
Szakemberpártolás
A lehetőséget a Gyulafehérvári Caritas biztosítja munkatársainak, amelynek előzményéről Péter György, a Caritas szociomedikális ágazatának igazgatója elmondta, a történet kezdetéért egészen az Európai Unióhoz való csatlakozásig kell visszamenni. „A határok megnyílásával sok ember elindult külföldre pénzt keresni. Sok jó ember elment tőlünk, a Caritastól is. Kerestük a lehetőségét annak, hogy a munkatársaink a nyugati pénzkereseti lehetőséghez is hozzájussanak, ugyanakkor a Caritas kötelékében maradjanak.” A Caritas társszervezetekkel tárgyalva sikerült szövetségest találni a svájci szervezetben, így 2012-től indultak az erdélyi beteggondozók svájci munkára, amely jó kereseti és fejlődési lehetőség is. Háromhavonta váltják egymást a szakképzett munkatársak, 18-20 személyt gondozva. Az igény egyre nő, és ezzel arányosan a kihívás is, hiszen a demencia egyre korábban és egyre gyakrabban jelentkezik.
„Van szakemberünk a szervezeten belül, ezért indítottuk el a képzési-esetmegbeszélési sorozatot, hogy segítsük az idegenben dolgozó munkatársainknak elsősorban, de úgy gondolom, ezt a lehetőséget hamarosan felkínáljuk a szervezetnél dolgozó összes idősgondozó kollégánknak” – fogalmazott Péter György.
Jó példa lehet családtagoknak is
Kiss Gabriella közel egyéves időszakra szóló képzési terve készen van: az együtt töltött két óra alatt a demenciáról, annak szakaszairól tart ismertetőt és helyet ad konkrét esetek átbeszélésre is. Ahány eset, annyi kihívás, az eredményes módszerek ismerete csökkentheti a gondozó tehetetlenségérzését, a sikerélmény növelheti bátorságát. Mert a szellemi leépülés mindennap kreativitást igényel. Úgy gondolja, hasonló tudásgyarapító lehetőség a gondozó családtagok számára is jó lenne. Amíg erre sor kerülhet, a gondozók által hozott esetekből és megoldási javaslatokból osztunk meg párat.
Amint Kiss Gabriella elmondta, a gondozás csak úgy lehet eredményes, ha a diagnózis mögötti emberre figyelünk, őt helyezzük a középpontba, mert a „demens beteg” valójában Mária néni, Jóska bácsi. Sokat segít, ha megtudjuk, milyen volt egészségesen, mert akkor láthatjuk benne azt is, ami már nem látszik. Ha elvégzünk olyan munkát, amire még ő is képes lenne, segítjük a leépülését. Ugyanakkor, ismerve a leépülés fázisait, fel kell készülnünk arra, hogy a lakás balesetveszélyessé válhat, ha nem alakítjuk át. Gyufa, kulcs, tisztítószer jobb, ha nincs kézügyben, mert a kellemetlen helyzetekben az ápolót kérik számon.
Rövid mondatokban kell megfogalmazni a mondandót, ha kell, ismételni többször is, türelmesen. A türelmetlenség, neheztelés akár egyetlen legyintéssel, sóhajtással kifejezve is érthető számára, és rövid időn belül vissza is tükrözi. Minden érzés, ami bennem van, az a demenciában élőben csapódik le. Pedig a leglényegesebb az együttlétek során, hogy olyan hangulatot alakítsunk ki, amelyben az idős is, a gondozó is jól érzi magát. Kell a sikerélmény mindannyiunknak, legyünk találékonyak! – biztat a szakember, jelezve, a cetlizés nagy segítség lehet az eligazodásban, a társasjáték jó hatású, igaz, több energiát igényel, mintha leülnénk tévézni. Az emlékdoboz az első fázisban, amikor még nem zavarják az arcok, segít a régi szép időkre emlékezni, a régi családi videók levetítése közben az ápoló is teljesebb képet kap a gondozott életbiográfiájáról. Mert csak az életét ismerve lehet megtudni, hogy mi kedves számára, mi teszi ingerültté és mi nyugtatja meg.
A Svájcban dolgozó munkatárs akkor értette meg, miért kel fel a bácsi minden éjjel három órakor és indul el a lakásban a kulcsokat keresni, amikor kiderült számára, hogy buszsofőr volt aktív korában, és ebben az órában indult ő munkába. Aki nem szívesen tisztálkodik, annál is érdemes utánanézni, hogy a napjának melyik szakaszában nyugodtabb, mikor készségesebb az együttműködésre. Nem mindegy, hogy a zuhany alá tesszük-e be, ahol a víz a fejére folyik, és az az érzése, hogy megfullad, vagy a lábától felfelé fokozatosan szoktatjuk a vízhez. Ha fiatalabb korában sem volt kedvenc időtöltése a fürdés, akkor a tisztálkodást csak mellékes tevékenységnek kell beállítani, amely egy pont ahhoz, hogy egy célt elérhessen. Érdemes megtudakolni, milyen illatú szappan, tusfürdő volt a kedvence, azt beszerezni és a mosakodással szépülni, hogy aztán következhessen a sétálás, a kedvelt látogató fogadása, a cukrászdázás… A kiszolgáltatottról a nőre irányítani a figyelmet, aki készül valahová – sokszor bevált taktika.
Nem unszolás, csak figyelemátirányítás
Amikor utolsó percben meggondolja magát a gondozott, és hiába van orvossal időpont egyeztetve, nem hajlandó átlépni a küszöböt, jó, ha tudjuk, hogy ha orvoshoz nem is, de hová menne szívesen. Annak lehetősége segíthet az elindulásban. Ha túltette magát a lakáselhagyás nehézségén, ha odakint az utcán élményekben lehet része, akár egy kis segédlettel ismerősökkel találkozhat, szívesebben kapható lesz a sétára. Tény az is, hogy a leépülő szervezet nem igényli annyira az ételt, rossz az étvágy, még a rágásról is megfeledkezik az ember, ezért nehéz sok esetben az étkeztetés, minden falatnál kell az észbejuttatás, a biztatás. Az étel legyen változatos, de a tányéron semmiképp sem lehet zakota. A három-négyféle falatkák jó, ha szépen különválasztva sorakoznak, hogy választhasson közülük. Igen, a késről, villáról le kell mondani, és azt is el kell fogadni, ha a tányéron lévő „műalkotáshoz” hozzá sem ér az ellátott, csak gyönyörködik szépségében. Gondolják el: ahogyan épül le az ember, azt is elfelejti, hogy a száját ki kell nyitni, és mi erőltetjük, hogy egyen.
Hasonló probléma, ha a gyógyszert nem akarja bevenni, olyan esetben a kedvenc almalében lehet feloldani. Van gondozó, akinek ez a „csalás” lelkiismeret-furdalást okoz, de a társak megnyugtatják: a beteg érdekében leleményesnek kell lenni. Az az ember, aki sok évtizeden át a maga ura volt, nehezen fogadja, ha parancsolnak neki, még nehezebben, ha úgy érzi, tehetetlennek tartják. Emberségétől kár lenne megfosztani, képességeit érdemes igénybe venni. Aki akár csak a zokniját is, ha le tudja húzni, hagyni kell, tegye meg ő. Ha botlik a kéz, lehet segíteni. A kéz a kézben módszere az, hogy a gondozó úgy irányítja a beteg kezeit, hogy azt érezze, a teendőket ő tudta megoldani, és így valamicske megmarad méltóságából.
Ne ragadjunk bele a stresszbe, ha van egy problémás helyzet, legyen egy ember, akit felhívhatunk! – javasolja a szakember, felhívva a figyelmet, a demenciának vannak stádiumai, de van olyan nap, amikor mintha egymás után mindegyik lejátszódna. Figyelmesnek, rugalmasnak kell lennie a gondozónak, arra törekedve, hogy az idős embernek sikerélménye lehet. „Úgy javaslom neki, hogy azt érezze, valójában ő akarta. Úgy forgolódok körülötte, addig varázsolok, amíg este a tükör azt mutatja: jól telt a napja.”
Balázs Katalin
Forrás: Gyulafehérvári Caritas
