Mikor forduljon pszichológushoz a hívő ember?

A címbeli kérdés mentén hirdettek kerekasztal beszélgetést a Kolozsvári Magyar Napok során a Vallásszabadság Házában Rácz Norbert unitárius lelkész vezetésével, a résztvevők részben maguk is gyakorló lelkipásztorok, egyben azonban a pszichológia tudományában és gyakorlatában is képzett szakemberek voltak: Miskolcról Lakatos Csilla klinikai pszichológus, Sógor Árpád református ifjúsági lelkész Kolozsvárról, valamint Demeter Erika korondi lelkész és szupervizor.

A megfogalmazott kérdés és a vallásos háttérrel rendelkező szakemberek részvétele nagyszámú érdeklődőt vonzott, bár éppen a katolikus szempont hiánya miatt a katolikus résztvevő számtalan kérdése maradt megválaszolatlan, illetve nem is volt alkalom feltenni azokat.

A hívő és a pszichológia viszonya amúgy nem felekezetfüggő, hiszen mindenütt kérdés, mikor, miért szükséges lelki beszélgetést folytatni a pappal, illetve gondok, bajpk esetén meddig tud a lelkész segíteni és mikor van az a pont, ahol, amikor szakembert javasol.

A beszélgetés első részében a résztvevők ismertették saját hátterüket, és szó esett a szakterületek, kompetenciaterületek közti határokról, amelyeket a pszichológia viszonylag friss tudományának fejlődési szakaszában élesen kirajzoltak, pontosan azért, mert fontos volt e szakterület körülhatárolása, illetékessége megjelölése. Azóta ma már a vallás és pszichológia egymást kiegészítő területek.

A beszélgetés résztvevői, akik egy hagyományos gyülekezeti lelkészi pályán indultak el, munkájuk során vívták meg a maguk harcait, amikor szembesültek a hívek nehézségeivel, amelyek egy részét tudták követni, kísérni, más problémák viszont más jellegű ismereteket kívántak, így indultak el a pszichológia, lelkigondozás útján. Sógor Árpád például elmondta, szintén lelkész édesapja tanácsa ez volt: ,,legyél ott, ismerd meg őket”, és pontosan ennek az édesapai tanácsnak a nyomán érezte úgy, a hívek, a gondjaik megismerése nyomán, hogy tovább kell képeznie magát a pasztorálpszichológia, a családterápia területén. ,,Mindez segített megtalálni a saját fülemet, így találtam meg a saját hangomat a lelkészi szolgálatban”, összegezte a református lelkész.

Demeter Erika 24 éve lelkész, őt is saját tapasztalata vezette arra, hogy feltegye a kérdést, vajon a lelkésznek ki a lelkigondozója… Ezen a gondolaton rágódva kezdett tanulni, és szupervizorrá fejlődni, ami lelkésztársai számára felkínált lehetőséget jelent: szakszerű támasz, segítség nehézségekbe ütköző lelkészek számára, akiknek éppen mert a a gyülekezetben vezető szerepben vannak, nem könnyű e szerepelvárások miatt saját, személyes gondok esetén megoldást találni.

Lakatos Csilla szintén lelkészként indult, egy évtized után váltott, amikor pszichológusi praxisát kezdte, az volt az érzése, mivel más sok hívő panaszát hallgatta, ,,nekem már nem tudnak újat mondani”, ami az új szerepben aztán természetesen változott, hiszen a pszichológushoz más jellegű problémákkal is érkeztek a kliensek, így beérett a szakmai alázat, megtanult kíváncsian ülni, a mindig új helyzetek legjobb megoldásán töprengeni. Bár a pszichológia alapelve, hogy hívőnek, nem hívőnek egyaránt segít, sőt, a probléma kezelésében más jellegá eszközök kerülnek előtérbe, a terápia során segít a kliens minden rendelkezésre álló erőforrása, így ha a problémával kezelésre jelentkezőnek van vallásos tapasztalata, kötődése, ez elindítja a beszélgetést a transzcendens irányába, és ezt az erőforrást is a gyógyulás szolgálatába lehet állítani…

A beszélgetés során érdekes téma volt, hogy bár a szakképzett segítő lelkész szeretne rögtön a betegséggel diagnosztizált hívő segítségére állni, néha ki kell várni, míg a beteg maga kéri, igényli a segítséget, különben adódhat sértődés, elutasítás: ,,Miért jött, én még nem haldoklom!”

A pszichológiai eszköztárat elsajátított lelkésznek ezért is mindig fontos tudni, milyen helyzetben úgymond melyik kalapot viseli. Ennek érdekében olykor jó a segítségért jövőtől megkérdezni: kihez jött? a szakemberhez vagy a paphoz?

A pszichológusok meg szokták jegyezni: a lelkész könnyebb helyzetben van, ismeri, belelát az emberek életébe, ezért részt tud venni a nagyobb gondok megelőzésében; a lelkészek, papok viszont jól látják: a hívőn nem mindig lehet segíteni, ha ő még nem látja a bajt, éppen ezért a pszichológus előnyben van, mert hozzá az megy el, aki már elhatározta magát a változásra.

A beszélgetés során további fontos kérdések kerültek szóba: mikor elég a lelkigondozói beszélgetés, mikor szükséges a terápiás beszélgetés? Már a Covid-járvány kapcsán tapasztalható volt transzgenerációs traumák, a szorongás erősödése, ami a közelben zajló háború kitörésével csak erősödtek, és nagy számban érintik nemcsak a nélkülözést már átélt, de a legfiatalabb generációt is.

A címbeli kérdés, hogy mikor kell paphoz fordulni, mikor szükséges pszichológushoz, pszichiáterhez, bizony lényeges kérdés, több kárt okozhat a hályogkovács módszer, amikor nyilvánvaló betegség esetén pusztán jótanácsokkal látják el a hívőt. Egy szomorkás hangulat, jogos gyász elkülönítendő a depressziótól, amely az emberi szervezet hormonális, kémiai egyensúlyvesztésével is jár, és amit legalábbis időlegesen gyógyszerrel, terápiával kell kezelni. A papnak mindig tisztában kell lennie, hogy még ha az ő háta mögött Isten áll is, minden problémát papként nem tud megoldani, ezért szakemberhez kell küldenie az arra szorulót. Erősen tartja magát a tévhit, hogy aki igazán hisz, nem lehet beteg, főleg nem lelki, pszichés beteg — ez nagyon nagy tévedés, amely sok fölösleges szenvedést okoz, olykor nagyobb tragédiát is. Egy beteg embernek, ha rákos, senki nem mondja: ,,Szedd már össze magad”, hanem természetes, hogy kezelésre kell járnia, ha az agy kémiai egyensúlya trauma, érzékenység nyomán felborul, a szenvedőt meg is bélyegzik. Ennek a mentalitásnalk változnia kell, különösen abban az erdélyi kontextusban, ahol az alkoholizmus, agresszió, öngyilkosság olyan nagymértékben van jelen.

Azt pedig a lelkésztársadalom kell megértse és elfogadja, hogy bár Isten hívja, küldi, segíteni, emberi kereteit nem győzte le a pap sem, ezért ő is kerülhet krízisbe. Ekkor pedig fordulhat, sőt fordulnia kell a papnak is segítségért. Meg kell tanulni, hogy a segítségkérés nem gyengeség, hanem éppen a bátor szembenézés jele! A pap bármely szakemberhez fordulhat, bár ez még nem nagyon gyakori, mert a korábbi generációkat úgy nevelték, hogy a hite meg kell tartsa, az ima és az erős hit éppen arra kell vezessen egy kellő alázattal élő lelkészt, hogy mint ember sérülékeny, mint emberekkel dolgozó szakember különösen is kitett a kiégésnek, kifáradásnak, amit időben felismereve orvosolnia kell, mert ő nemcsak önmagáért, de a közösségéért is felelős, már csak ezért is ,,szinten” kell tartani magát.

Demeter Erika papi gondok esetén ajánlotta a kolléga által szakszerűen végzett szupervízió lehetőségét, Sógor Árpád pedig azt fogalmazta meg, vannak rendszerszintű bajok, amelyekkel együtt kell tudni élni.

A hasznos és tanulságos, de kissé protestáns hangsúlyú beszélgetést hasznosan árnyalta volna egy katolikus pap, szerzetes jelenléte, aki a gyónás, lelkivezetés kérdéskörét is be tudta volna hozni a témák közé, ezzel tágítva a terápiás beszélgetés és egyszerű beszélgetés közti skálát. Ugyanakkor pedig éppen a katolikus egyházi tapasztalat, gyakorlat további fontos szempontokkal árnyalhatta volna a beszélgetést.