SZENTLECKE Szent Pál apostolnak a korintusiakhoz írt első leveléből
Testvéreim! Nem szeretném, ha elkerülné figyelmeteket, hogy atyáink mind ott voltak a felhő alatt, mind átkeltek a tengeren, s mind megkeresztelkedtek Mózesre a felhőben és a tengerben. Mindnyájan ugyanazt a lelki ételt ették, ugyanazt a lelki italt itták. Ittak ugyanis a lelki sziklából, amely kísérte őket: a szikla pedig Krisztus volt. De legtöbbjükben nem telt kedve Istennek, ezért odavesztek a pusztában.
Ez mind intő példa lett számunkra, hogy ne kívánjuk a rosszat, mint ahogy ők megkívánták. Ne is zúgolódjatok, mint ahogy néhányan zúgolódtak, s ezért lesújtott rájuk a pusztító angyal. Mindez előkép számunkra, a mi okulásunkra írták meg, akik a végső időkben élünk. Aki azt hiszi, hogy áll, ügyeljen, hogy el ne essék.
1Kor 10,1-6.10-12
EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Abban az időben odajött Jézushoz néhány ember, s azokról a galileaiakról hozott hírt, akiknek vérét Pilátus az áldozat vérével vegyítette.
Erre Jézus megjegyezte: „Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a többi galileai, azért, hogy így jártak? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, épp úgy elvesztek ti is mindnyájan. Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony és megölte őket, bűnösebbek voltak a Jeruzsálemben élő többi embernél? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, épp úgy elvesztek ti is mindnyájan.”
Aztán egy példabeszédet mondott. „Egy embernek fügefa volt a szőlőjében. Kiment, gyümölcsöt keresett rajta, de nem talált. Erre így szólt vincellérjéhez: Idejárok három év óta, hogy gyümölcsöt keressek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki! Miért foglalja itt a helyet? De az így válaszolt: Uram, hagyd meg még az idén. Körülásom és megtrágyázom, hátha terem majd jövőre? Ha mégsem, akkor kivághatod.”
Lk 13,1-9
Nagyböjt 3. vasárnapjának szentleckéje egy intő beszéd. Szent Pál valamire figyelmeztetni szeretné levelének olvasóit, hallgatóit, és ennek keretében egy szép értelmezését adja néhány ószövetségi eseménynek.
A figyelmeztetés alapját az ószövetségi szabadulás képe és a pusztai vándorlás jelenti. Ezeknek néhány mozzanatát Szent Pál az újszövetségben már jelen lévő szentségek (keresztség és eucharisztia) tükrében látja, értelmezi. A választott nép a pusztai vándorlás során Isten vezetésével vonul. Isten felhő formájában jelenik meg – de ellentétben a páli értelmezéssel nem a nép fölött halad, hanem előtte és mögötte. Később a rabbik arról tudnak már, hogy legalább négyféle felhő vezette a népet: a nép fölött, a nép lábainál, előttük és utánuk. Talán ez az értelmezés, amely az isteni jelenlétet nem csupán mint vezérlő, hanem beborító, oltalmazó valóságot emeli ki, állhat Szent Pál szemei előtt, amikor a felhő alatt vonuló népről beszél.
A Vörös tengeren való átkelés az első szentség előképe lesz ebben a részben. Bár az atyák száraz lábbal keltek át a tengeren (a vízben való alámerítkezés tehát nincs jelen a hasonlatban), mégis érthető, amit Pál akar mondani: ahogyan a halálból és a rabszolgaságból a víz által menekült meg a nép, ugyanúgy lesznek részesei a megváltásnak mindazok, akik Krisztus nevére keresztelkednek meg. A keresztségi szóhasználat egyenesen feltételezi, hogy a választott nép a tengeren való átkelés alkalmával Mózesre keresztelkedett meg, ugyanúgy, ahogy az újszövetségi rendben Jézus Krisztus nevére keresztelkednek meg a keresztények.
A szentségtani út tovább vezeti Szent Pált, és a pusztai vándorlásban az eucharisztia előképeit is látja. Az atyák lelki eledelt ettek a pusztában – azaz Isten táplálta őket mennyei mannával, és lelki italt ittak, hiszen a sziklából Isten oltotta a nép szomját. A lelki és szellemi eledel és ital, amelyekről a szentlecke beszél nem annyira annak anyagi vagy szellemi voltát akarja kihangsúlyozni, sokkal inkább azt a gondolatot körvonalazza, hogy az étel és ital is az isteni beavatkozás műve. Annyiban szellemiek ezek az ajándékok, amennyiben forrásuk maga Isten, aki gondoskodni akar népéről.
Furcsának tűnhet, hogy Szent Pál a szikláról azt mondja: követte, kísérte a népet. A szikla ugyanis a Szentírásban Isten hűségének a jelképe – pont azért, mert mozdulatlan, alapozni, építeni lehet rá. A rabbik nem ódzkodtak azonban Istent mozgó sziklaként megjeleníteni, aki együtt halad a néppel, és amikor azok megpihennek, a szikla biztonságában érezhetik magukat. A vándorló szikla szép képe annak az Istennek, aki elhagyja mozdulatlan otthonát, hogy a népével legyen, mígnem az is megtelepszik.
Miután felsorolta mindezeket a javakat, amelyekben az ószövetségi nép történelmileg, az újszövetségi pedig szentségtanilag részesedett, Szent Pál egy fenyegető képet használ: de legtöbbjükben nem telt kedve az Istennek, ezért odavesztek a pusztában. Ez a gondolat hordozza igazából a páli elmélkedés lényegét. Isten ajándékai önmagukban senkinek sem garantálják az üdvösséget, a vallásos értelemben vett sikert. A nép azt kívánta, ami az isteni törvényen túl volt. Ez a kívánság felidézi az édeni helyzetet, ahol az ember kinyújtja kezét a tiltott fa gyümölcse után, de a pusztai vándorlás esetében a bálványimádást idézi. Szent Pál a korintusi „erős”, „önmagukban biztos” hívekhez szól: bár részesültek az ajándékokban, saját erőfeszítéseikre is szükség van, hogy bemehessenek az ígéret földjére, és ne vesszenek kárba rajtuk Isten ajándékai. Ezért találjuk a szöveg végén a figyelmeztetést: Aki azt hiszi, hogy áll, ügyeljen, nehogy elessék.
László István székelyszenttamási plébános
