Közismert musicalek, operettek főszerepeinek megformálója, Jászai Mari-díjas színművész, énekes, Magyarország egyik legelismertebb tenorja – Dolhai Attilát biztos, hogy senkinek nem kell bemutatni, hiszen hangját, arcát, lenyűgöző tehetségét jól ismerjük. A lelki oldala azonban nemrég nyílt meg előttünk. Kicsit most számunkra is. Istenről, hitről, szeretetről, konfliktusokról, családról, ismertségről beszélgettünk.
Már gyermekkorodban erősen megmutatkozott a zene iránti érzéked és érzékenységed, a szüleid is zeneiskolába írattak. Soha nem is merült fel benned, hogy esetleg más pálya felé is közeledj?
Csak a magam vágyából nem. A szülői aggódó gondoskodás azért igyekezett polgári pályára irányítani, majd a katolikus tanítóképző főiskola kicsit menekülő út is volt, abban volt már saját szándék is, közben viszont a szüleim is örültek, hogy biztos pálya felé orientálódom, de én mindig is a zenével akartam foglalkozni. Az elején még nem volt világos, hogy ez elsősorban éneklésben formálódik majd meg, a gitározás volt akkor még az elsődleges vágyam, csak aztán kiderült, hogy az éneklés jobban megy, mint a hangszeren játszás.
Nehéz volt meggyőzni a szülőket, hogy végül is a zenei, énekesi, művészi pályán maradsz?
Az elején nem volt egyszerű, csak az ember bizonyos kor után már nem fogad annyira szót. Az első időszakban beletörődtek, talán még ott volt a félelem is bennük, hogy lehet, elkallódik ez a gyerek, de ahogy a színház bekerült a képbe, elkezdtem tanulni a színművészeti egyetemen, már nem „csak” a zenekaros éneklés volt, akkor már határozottan támogattak ebben. Az aggodalmuk egy ideig azért még érezhető volt, egészen addig, amíg nem láttak színpadon, azután már örömmel jöttek, hogy mennyire büszkék rám. Édesapám realista gondolkodású ember, ő a biztos megélhetés kérdéséből közelítette meg ezt, ami természetes is, hiszen első generációs zenész vagyok a családban: mindig is szerették a zenét nálunk a családban, de hivatásként azelőtt még senki sem művelte. Édesanyám részéről pedig talán az erkölcsi tartás volt fontos kérdés, hogy amiben felnevelkedtünk, Isten szeretetében, gyakorló vallásos családban, hogyan fog mindez az értékrendszer összeférni a művészvilággal. Minden foglalkozásnak megvannak a maga árnyoldalai: mi a próbákon vagy a színpadon való létezés során belehelyezkedünk szerepekbe, nyilván ilyenkor illuzórikus kicsit a helyzet, hiszen nem könnyű mindig határozottan távol maradni a szereptől, meghatározni, hogy azokat a mondatokat nem mi mondjuk, hanem a figura, akit megformálunk, de ott van a karakter, a mondanivaló azon része is, ami megérint minket… Utólag visszagondolva értettem meg, hogy mitől is féltettek a szüleim.
Bár már azért ismertebb arc és hang voltál korábban is, sokan a Mozart! musicalben való főszerep után mondják, hogy országszerte ismertté váltál. Hogyan dolgoztad fel akkor a sikert?
Észre sem vettem a siker mértékét első pillanatban. Annyira boldog voltam. A Budapesti Operettszínházban egymást érték a főszerepek: kezdődött ugye a Mozart! musical címszerepével, majd a Rómeó és Júliában ugyancsak főszereppel, hála Istennek rengeteg nagyszerű szerepet volt lehetőségem eljátszani: annyira boldog voltam a lehetőségtől, hogy a fővárosban címszerepben játszhatok, és az érzéstől, hogy engem szeret a közönség, szeretnek a kollégák, hogy akkor még az egészből ennyit fogtam föl, ezt az eufóriát. Az országos ismertséget sem volt nehézség feldolgozni a számomra, mert én a munkám során elsősorban az emberek szeretetét kaptam. Nem tudom, miért, de nem igazán bántottak vagy kritizáltak. Nagyon sokáig, legalább tíz évig lubickoltam ebben az érzésben. Inkább az volt a nehéz, hogy hirtelen sok lett a munka, és már nem volt egyszerű jól lavírozni, hogy a családdal is elegendő időt tudjak tölteni. Gyorsan jött a szakmai siker, kicsit elkapott a gépszíj, közben pedig nagyon szerettem volna megfelelő férj és apa lenni, nem akartam, hogy otthon azt érezzék, folyton hiányolniuk kell, az ismertséget és annak minden velejáróját igyekeztem levetkőzni a családi környezetben. Azt hiszem, ez volt a legnehezebb: megtalálni az egyensúlyt, ami bizony olykor nem sikerült.
Fotó: Bolyai Árpád
Mindig csodálattal néztem, olvastam, ha valahol a családodról szó esett, hogy egy ennyire elismert, népszerű és elfoglalt művésznek ilyen gyönyörű családja van három gyermekkel, vajon Dolhai Attila ezt hogyan csinálja…
Úgy, hogy nagyon szeret engem a feleségem. Úgy, hogy olyan nő van mellettem, aki mindig támogatott mindenben. Még a tanítóképző főiskolán ismerkedtünk meg, együtt éltük meg a meghallgatásokra járás feszült pillanatait, a tépelődést, hogy hivatalnok vagy művész legyek, és ő minduntalan támogatott abban, hogy a művészi pályát válasszam. Amikor pedig bekerültem a színművészeti egyetemre, ő volt a családfenntartó, ő dolgozott, nyilván a családom is segített, de együtt éltük meg igazán a sikereket és az azokkal járó nehézségeket. Ha együtt jelentünk meg valahol, a feleségem és a gyermekek is részesültek abból a szeretetből, amivel engem az emberek körülvettek, de azokat a nehezebb periódusokat is együtt éltük meg, amikor egy-egy próbaidőszakba nagyon belefeledkeztem, és nem figyeltem rájuk eléggé. Szóval ebbe együtt nevelődtünk bele.
De úgy hiszem, ez minden otthont, családot teremtő házaspárnak nehéz, talán a mai szabadosabb világban nem figyelünk annyira egymásra, mint amennyire még a szüleink tudtak. A szerelemből házasság lesz, a szeretett kedvesből pedig egyszer csak anya, és akkor a férfit sokszor elkapja az erős hév, hogy minden energiáját az egzisztencia megteremtésébe fektesse, ha pedig a siker útjára lép, egy idő után csak a lehetőségeket látja, és kicsit megfeledkezik a családról. Az édesanya otthon pedig úgy érzi, hogy őt mellőzi a férje, aztán a férfi is hasonlóan kezd érezni, mindkettő a saját feladatai miatt, és ha ezen a ponton nincs külső segítség, akkor jöhet a baj. Nekünk a jó Isten és a család volt a segítség abban, hogy újra egymásra találjunk. A nagy hajszában könnyen elfutnak egymás mellett az emberek, de a nagy megélhetésteremtő munka után vajon a házastársak gondolnak-e még szeretettel egymásra? Ez minden generációnak az adott élethelyzettel járó feladata, amit meg kell oldani, mi is megvívtuk ezeket a kis harcokat, és ez összekovácsolt bennünket.
Segített a jó Isten, ezt most is kiemelted, mint oly sokszor az utóbbi időben. Főként a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus óta mindenki tudja, hogy a hitélet számodra nem csak fontos, de alapvető, természetes, a mindennapjaid részét képezi. Hogyan kommunikálsz az Istennel, hogyan tudod a vele való kapcsolatot ilyen jól felhasználni a mindennapi megküzdéseidben?
Természetesen azelőtt is fontos volt számomra a hitélet, hiszen gyakorló katolikus családban nőttem fel, de éppen azóta, hogy a NEK hírnöke lehettem, érzem úgy, hogy sok minden változott az életben, vagy szeretném, ha sok minden még változna. Mindannyiunkban ott van a szándék, hogy a lehető legjobb emberek legyünk önmagunkhoz képest, de soha nem másokhoz képest. Mi minden héten templomba megyünk, rendszeresen gyakoroljuk a vallásunkat, a szentgyónás, az oltáriszentség mind részei az életünknek, és ez azzal jár, hogy hétről hétre találkozik az ember a szentírási misztériumokkal, amit a jó Isten ránk hagyott. Ez megtart, nem hagy elveszni. Kisgyerekként ministráltam, részt vettem jó néhány ministránstáborban, búcsúkra jártunk. Ezt láttam, kaptam a szüleimtől, de később, felnőttként ezt a hitet önmagunknak kell megtölteni tartalommal. Amikor az ember komoly döntés előtt áll, egyedül, felnőttként, ez akkor kerül próba elé. Emlékszem, amikor arra készültem, hogy feleségül kérjem Viktóriát, bizony félelmeim voltak, és ilyen esetekben, ha látom is a helyes utat, de szorongok, valamiért félek, és akkor vagy megbeszélem egy pappal, vagy kiimádkozom magamból. A lánykérés előtt is bementem a templomba és beszélgettem erről a lelki atyával, hogy vajon elég bátor vagyok-e már ehhez a lépéshez. Ezt láttam a szüleimtől: ha valamiben bizonytalanok voltak, a jó Istenhez fordultak.
Fotó: Dolhai Attila Facebook-oldala
Az ember nagyon sok mindent hoz otthonról: nagy szokásokat, kis szófordulatokat, megoldásformákat, viselkedési normákat. Tehát így működött ez már a kongresszus előtt is, de amikor felkértek, hogy legyek a hírnöke, nem is tudtam, hogy micsoda ajándék lesz ez számomra. Azóta még tudatosabban próbálok arra figyelni, hogy a mindennapi beszélgetéseim meglegyenek a jó Istennel. Nem olyan nehéz, csak tényleg időt kell rá szánni. Olyan is előfordul nálam, hogy megyek a munkahelyre az autóval, és közben imádkozom. Telefonálhatnék is helyette, mert lennének fontos elintéznivalók, de éppen az a lényeg, hogy megtaláljuk a hétköznapi, szükséges kis időket a jó Istennel a heti templomba járáson túl. A gyerekekkel is elmondunk reggel, induláskor közösen egy imát, hogy végül is jó legyen az a nap. Így próbáljuk az ő életükbe is belopni ezt. Egy másik példa: ha otthon valami konfliktus van, valami egyet nem értés, azt az ember viszi, hordozza magában egy ideig, amíg egyszer csak nem robban, egymás fejéhez vágott kérdésekkel, hogy ki hibázott, és ezt akár napokig hordozzuk, én pedig nagyon sajnálom az így odalett napokat, hiszen nem teljes szeretetben teltek. Ilyenkor, amikor önmagától nehezen jön a megoldás, az ima átsegít ezeken a nehéz napokon. Elmorzsolok egy rózsafüzért, mert éppen nem tudom, mi a megoldás, és akkor szépen lassan, az ima útján az is megérkezik.
Azt tapasztalom, hogy ha odafigyelek a rendszeres imákra, egyszerűen nyugodtabb vagyok az embertársaimmal, a környezetemben élőkkel. Mostanában például rászántam magam, hogy kicsit többet sportoljak, és miközben futok, abból gyűjtök erőt, hogy imát mondok, például a családtagjaimért. Így néha belefeledkezem abba, hogy most milyen nehéz is éppen végigfutni azt az egy órát.
Nem sokan vállalják manapság ezt ilyen nyíltan, kicsit olyan világban élünk, amikor néha a hitproblémákat, néha éppen az istenhitet szégyelljük. Nem érzed az erre vonatkozó általános társadalmi nyomást?
Már nem. Korábban én is éreztem azt, hogy talán nem mindig jó döntés erről beszélni, de éppen ez volt a NEK-re való meghívásomnak a lényege az én életemben: előtte is megvoltak a mindennapi imáim, de voltak kételyeim, hogy a hit az magánügy-e, szabad-e beszélni róla, ha beszélek róla, ér-e miatta támadás, negatív kritika, megszólás, lenézés. Ezt nagyon sokáig vittem magammal, és a kongresszus legnagyobb ajándéka számomra éppen az, hogy hírnökként nem volt már kérdés az, hogy beszéljek a hitről, sőt, beszélnem is kell, és ez mérhetetlenül fölszabadított. És nem kitaszítás lett a következménye, hanem őszinte érdeklődés: jönnek a kollégák, kérdezik: te tényleg jársz vasárnaponként templomba, mi ez az egész eucharisztikus kongresszus? – és így elindult a párbeszéd olyanokkal is, akik esetleg nem állnak annyira közel a vallásgyakorló életformához. Különben a szeretetvallásról miért ne lehetne beszélni? Hiszen ez arról szól, hogy miért kell szeretnünk egymást, hogyan tudunk eljutni odáig, hogy szeretni tudjuk egymást, hogyan tudjuk szeretetre fordítani a közvetlen környezetünkben adódó feszültségeket, és hogyan tudjuk ezt továbbvinni, másoknak is elmondani, átadni. Ha itt van a kezünkben az eszköz, miért is ne beszéljünk arról, hogy itt van a lehetőség, a segítség, hogy az emberek egész egyszerűen boldogabban éljék az életüket?
Nem gondolom azt, hogy tökéletesebbek lennének másoknál azok az emberek, akik valamilyen formában gyakorolják a vallásukat felvállaltan vagy kevésbé felvállaltan. Azt hiszem, ez a legnagyobb félreértés is a keresztény emberrel kapcsolatban: mi nem tökéletesek vagyunk, mindössze igyekszünk jobbak lenni addigi önmagunknál, igyekszünk tanulni a hibáinkból, hogy újra és újra ne kövessük el őket, hiszen az ember a szokásai rabja, és ezeket nem egyszerű levetkőzni. Amikor megkérdezzük az embereket, hogy mi a bajuk a kereszténységgel, számos olyan hibát kezdenek el felsorolni, ami az emberi természetből és nem a hitből fakad. Nem a Jézus által hátrahagyott örökségből erednek ezek a hibák, hanem mindössze abból, hogy az egyház is emberekre épül, az emberi gyarlóság pedig állandóan utat talál magának. A keresztény ember Jézushoz tartozik, és az ő szeretetvallását akarja gyakorolni, de mások nem ez alapján ítélnek meg, hanem döntések, cselekedet alapján. Ezért sem mindegy, hogy milyen példát mutatunk, hiszen könnyen tudunk támadási felületet adni, és rögtön rá is vágják, hogy képmutatóak vagyunk. Holott ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más, akik hibáznak, csak épp egy bizonyos vallásban találtuk meg annak a lehetőségét, hogy jobbá tegyünk önmagunkon keresztül a környezetünket, a közvetlen világunkat. Jézus Krisztushoz kell mérnünk magunkat, és ha valóban hozzá tartozónak érezzük magunkat, akkor legyőzhetőek ezek a félelmek. Az emberekben lehet hibát találni, de a szeretetben, amit a jó Istentől kaptunk, abban nem lehet.
Fotó: Dolhai Attila Facebook-oldala
János vitéz, Marica grófnő, Jekyll és Hyde, egy ideje pedig újra az István, a király – aprócska ízelítő munkáidból a Budapesti Operettszínházban Kiss B. Atilla jelenlegi főigazgató irányítása alatt. Most viszont a Szent Erzsébetről szóló, Az ég tartja a földet című musicalre készülsz, ebben a szerepvállalásod, az eddigiek elmondottak alapján, még tudatosabb, lelkibb döntésnek tűnik…
Nemrég volt az olvasópróbája a musicalnek, április 8–9. a tervezett bemutató az Erkel Színházban. Maga az ötlet, hogy az egyik legismertebb női szentünk életéről musical szülessen, Szikora Róbert nevéhez fűződik, ő kérte fel Zsuffa Tündét, hogy írja meg a darabot, aki előbb Az ég tartja a földet című könyvet írta meg a témában, majd ebből született meg a darab azonos címmel. A musical korhűen meséli el Szent Erzsébet történetét: hús-vér figuraként látjuk a szentet, de mégis olyan karakter ő, aki már kiskorától magában hordozza az Istenhez való kötődést, egyfajta kiválasztottságot. Megismerjük anyai, feleségi oldalát, gyermekkorát: ötéves korában küldik el őt szülei, II. András magyar király és Gertrúd királyné Türingiába, békekötés céljával jegyzik el az ottani trónörökössel, Lajossal. Erzsébet tulajdonképpen ott nő fel, elfelejt magyarul beszélni, de amikor felnőve megkötik a házasságot Lajossal, azt kéri, hogy látogassák meg az édesapját és a testvérét, Bélát. Az anyósa nem akarja Erzsébetet elfogadni, belső, családi küzdelmei is vannak tehát, viszont amikor Lajos keresztes hadjáratra megy és évekig távol van, Türingiában pedig járvány pusztít, Erzsébet betegeket gyógyít, uralkodik Lajos engedélyével, megnyitja a kincstár kapuit a szükséget látók előtt, megfontoltan segít, igazi vezetővé válik, megküzd a cinizmussal, megküzd a nemesek támadásaival, ispotályokat hoz létre. Mire Lajos hazaér, elmúlik a járvány, az uralkodó egy megóvott országot kap vissza. Az én olvasatomban Erzsébet élete arról szól, hogy lassan, folyamatosan hogyan áldozhatjuk fel magunkat mások életéért, javáért. Erzsébet azért és úgy élt, hogy mások élhessenek. A darabban szépen kirajzolódnak a lelki vívódásai annak kapcsán, hogy éppen a szerelmi, családi életéért küzdjön mindenáron, vagy fogadja el az Úr által kijelölt keresztet. Én azt remélem, hogy ez alatt a néhány hónap alatt, amíg eljutunk a bemutatóig, látni fogjuk, hogy milyen erős, mély tartalmak rajzolódnak ki ebben a történetben, és hiszem, hogy Erzsébet kapcsán most már nemcsak a rózsacsodát fogjuk látni, hanem emberi megküzdéseit, áldozatait is, a példát, hogy miként áldozza fel valaki magát másokért nem egyetlen grandiózus tettel, hanem folyamatok útján. Én úgy értékelem ezt, hogy Isten megajándékozta Erzsébetet azzal, hogy kegyelemből föláldozhatta magát azokért, akiket szeretett. A ma emberének ugyanis nagyon nehéz megérteni azt, hogy lehet sok mindenről lemondani, belátni, hogy valójában mennyi mindenre nincs szükségünk, azt másnak is adhatjuk, hogy igazából mekkora boldogság segíteni, és hogy ezzel nem leszünk szegényebbek, hanem elképesztően jó érzés, ha rákapunk a segítségnyújtás ízére.
Az én szerepem nem nagy szerep most ebben a történetben: Walter lovagot fogom megformálni, aki András király testőre, aztán Erzsébetre vigyáz majd élete végéig, bizalmasa, földi védelmezője. Van egy szép dala Walternek, amikor elköszön Erzsébettől annak halálakor. A szerep nem olyan nagy, mint amennyire fontosnak tartom, hogy mindennek a része legyek. Küldetésként fogom fel.
Olvashatóak azzal kapcsolatos hírek is, hogy körút során talán elhozzátok a Kárpát-medence különböző szegleteibe a musicalt.
Az idén még Magyarországon kerül bemutatásra, és ez az év arról is szól, hogy kicsit bejátsszuk a darabot, de 2023-ra tervezik határon túlra is elvinni ezt a történetet. Nagyon reméljük, hogy így lesz.
