Minden bizonnyal sok fiatal fejében megfordult, hogy külföldre megy. Szinte biztos, hogy minden olvasónk ismer legalább egy, de inkább több olyan ifjút, aki úgy döntött, külföldön próbál szerencsét, ott keres megélhetési lehetőséget magának, a családjának. Jártamban-keltemben hallottam olyan gondolatmenetet is, amely az összes ösztöndíj-lehetőséget, önkéntességet úgy értékelte, mint a fiatalok szülőföldről való elcsábításának lehetőségét. Nem jelenthető ki természetesen, hogy ne lehetne ebben némi igazság, ugyanakkor az is tény, hogy akár EVS-ről, akár egyéb lehetőségről legyen szó, a fiatalok igen értékes munkát végeznek. Interjúnkban Pethő Krisztinát kérdeztük a magyar kormány által támogatott Kőrösi Csoma Sándor Programon való részvételéről, tapasztalatairól, az írországi Corkban és az egyesült államokbeli Clevelandben folytatott tevékenységéről.
Pár szóban mutatkozz be az olvasóknak, kérlek!
Kézdivásárhelyen születtem, a legkeletibb magyar városban. Persze vannak még magyar települések onnan keletebbre is, de városként Kézdi az utolsó. Erre büszke is vagyok, mert büszkén őrizzük a magyarságunkat. Otthon töltöttem tanulmányi éveimet, végig a Nagy Mózes Elméleti Líceumnak voltam a diákja. Könnyű dolgom volt, mert a szomszédságunkban volt, akárcsak a templom; mindkettő meghatározta az életemet. Ez is nagyban befolyásolta későbbi döntéseimet, például azt, ahogy a tanulmányi irányomat megválasztottam vagy azt, ahogy a későbbiekben az életvitelem és az értékrendem kialakult. Tanulmányaim során művészeti osztályba jártam, majd később nyelveket tanultam. Aztán az egyetemi döntésemnél az addigi életemből kifolyólag fontos volt, hogy azt az életstílust, amit magamba szívtam a szüleimtől meg a környezetemből is, azt komolyabban felvállaljam és majd tovább is adjam. Ezért ekkor a teológiai képzés mellett döntöttem, így kerültem Kolozsvárra, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemre, ahol didaktikus teológia szakot végeztem, aztán mesterin ugyanott a pasztorális tanácsadásban mélyedtem el.
Amikor az egyetemre jelentkeztél, a pakliban benne volt-e az emberekkel való munka lehetősége, vagy a Kőrösi Csoma Sándor Program csak később került a képbe?
Az önkéntes munka, az emberekkel való foglalkozás, amióta komolyabban tudom az eszemet, mindig jelen volt az életemben. Hetedik osztályos koromban ismerkedtem meg a cserkészettel. Akkor helyeztek Kézdivásárhelyre, a Boldog Özséb-plébániára egy olyan plébánost, Kerekes Lászlót, aki cserkészmúlttal rendelkezik, és ugyan a kilencvenes évek elején működött Kézdin a 34. Számú Gábor Áron Cserkészcsapat, de ő volt az, aki tulajdonképpen újraélesztette ezt a foglalkozást. Én az elsők között jelentkeztem cserkészetre, ez is meghatározott, s ott már adva volt az emberekkel való munka. Pici korom óta ministráltam, aztán a plébánián szerveztünk kerületi ministránstalálkozókat, később ifjúsági referens voltam a kerületben. Ebből adva volt, hogy mindig volt valami közöm az emberekkel való munkához. Amikor egyetemista voltam, akkor is voltak ilyen lehetőségeim. Akkor terjeszkedett a Mária Rádió, ott önkénteskedtem 2,5 évig, illetve a teológia karon belül a Katolikus Akadémián dolgoztam 3-4 éven át. Ezek a tapasztalatok, munkák eleve adták, hogy bármit is kezdek majd az egyetem után, annak része lesz az ember, nemcsak elméleti, hanem gyakorlati szinten is. Amikor a mesteri képzés utolsó évén voltam, február tájékán meg láttam a Kőrösi Csoma Sándor Program kiírását, és akkor láttam, hogy szabaddá tették a pályázhatóságot a külhoni magyaroknak is. Akkor elgondolkodtam, hogy a leírásban szereplő programcél talál azzal, amit én is szeretnék, ezért ebbe belevágnék. Így pályáztam, márciusban be is hívtak interjúra, áprilisban Budapesten volt ez a meghallgatás, s egy-két héten belül kaptam értesítést, hogy mehetek Bristolba, Angliába. Ez aztán a programkezdésig még párszor megváltozott, végül így Írországba mentem, Cork városába.
Milyen érzés volt belevágni a Kőrösi-programba?
Nagyon nagy megtiszteltetésnek tartottam és tartom ezt a lehetőséget. Tavalyelőtt, az első körömben közel 520 emberből választottak ki száz embert, a tavaly 762 személyből választottak ki százat. A programindító beszédében Semjén Zsolt miniszterelnök–helyettes mindig kiemeli, hogy a „magyarság krémjét” küldik ki ezekhez a magyar közösségekhez, büszkék lehetünk magunkra. Ez az érzés, anélkül hogy mondta volna is, megvolt, nem győztem hálát adni az Istennek, hogy engem hív a szőlőjébe munkásként, illetve éreztem, hogy nagyon-nagy felelősség van előttem, főleg Írországban, ahol én taposom ki a programnak az utat, és az anyaországnak a helyi magyarokkal való kapcsolatát én alapozhatom meg, avagy az első köveket én teszem le. Éreztem is a súlyát ennek, de rengeteget kaptam a programtól.
Pusztán emberileg tekintve a dolgot, nem nehéz nekiindulni ennek az útnak?
Azt tudom mondani, készülni kell az ilyen útra. Tulajdonképpen már a jelentkezés is ennek egy lépése. Amikor belevágtam, már készültem arra, hogy esetleg menni kell, s ha így lesz, a legnagyobb keresztény ünnepeinkkor távol leszek az otthontól. Ugyan van szabadság adva, amit ki lehet venni, én viszont karácsonykor mindkét évben kint voltam. Tavaly húsvétra haza tudtam jönni, idén nehezebb volt ez, mert Amerikából már nem lehet csak úgy hazaugrani, úgyhogy kilenc hónapig kint voltam. Azt tapasztaltam, hogy lelkiekben még jobban kell készülni erre a programra, mint szakmailag.
Először új terepre kerültél, ahol programszervezés és tanítás volt az elfoglaltságod, másodjára már többféle tevékenységed volt. Jelentkezéskor volt-e beleszólásod abba, hogy hová szeretnél menni, mivel szeretnél foglalkozni?
Amikor jelentkezik valaki ebbe a programba, akkor adnak egy olyan mértékű szabadságot, hogy amikor kitölti az adatlapot, megjelölhet három célországot. Ott azonban az is fel van tüntetve ugyan, hogy igyekeznek figyelembe venni a jelöléseket, de megeshet, hogy egyik választást sem tudják teljesíteni. Én az első alkalommal eleve csak európai országokat jelöltem: az Egyesült Királyságot, Olaszországot és Spanyolországot. Az utóbbi kettőt azért, mert a nyelvek közel állnak a románhoz, ugyanis kikötés volt, hogy legyen nyelvi tapasztalatunk. A tavaly hozták azt a szabályt, hogy ugyanabba az országba nem lehet visszatérni, illetve öt éven belül még egyszer lehet pályázni részvételre. Ezeket figyelembe véve és átgondolva jelöltem országot másodjára, ekkor az Egyesült Államokat, Kanadát, és még egy európai országot írtam a lapra. Nagyon örültem, amikor láttam, hogy sikerült figyelembe vegyék a kérésemet. Ugyanakkor el kell mondjam, szerencsésnek tartom magam, mert tudok olyan jelentkezőről, aki egyáltalán nem oda került, ahová szeretett volna. Például európai országokat jelölt meg a listáján, de végül Dél-Afrikába került. A programban benne van, hogy közbejöhet ilyen „meglepetés”, a felvétel után is változhat a célország, célterület, hiszen emberekkel, közösségekkel dolgozik a program.
Amikor első alkalommal kiderült az úti célod, akkor az is világossá lett, a fogadószervezeted mivel foglalkozik, s neked milyen feladataid lesznek?
Amikor Corkba kerültem, az a város új terep volt, ugyanis Írország akkor csatlakozott a Kőrösi-programhoz, s két városba, Dublinba és Corkba küldtek egy-egy ösztöndíjast abban az évben. Azt tudtam, hogy az ottani magyarok újabb kori bevándorlók. Nem tekint vissza a közösség két-három generációs múltra, elvétve vannak ötvenhatosok, ők lehetnek a legrégebb óta ott élők. Ebből kifolyólag nem volt nyelvi problémájuk nekik, mint más vidékeken, ahol a generációk nem annyira beszélik már a magyart. Így nem azt várták el, hogy a magyar gyökereket közösen felfedezzünk, hanem inkább az volt a feladatom, hogy felmutassam, miért érdemes kitartani és megmaradni magyarnak, nem beolvadni a helyi közösségbe.
A 4. Dublini Magyar Kulturális Napok táncházában gyimesi táncokat oktat két KCSP-ösztöndíjas.
Corkban mivel foglalkoztál?
A programon belül minden ösztöndíjasnak van egy vagy több fogadószervezete, ott pedig kap egy mentort, aki segíti a helyi közösségen belüli munkáját. Én az Ír-Mag Baráti Körhöz kerültem. Ez egy nyolc-tíz fős, főképp szabadidős tevékenységet szervező baráti közösség. Családi napokat, különböző szabadidős vagy kulturális tevékenységeket, hétvégi programokat szerveztek. Emellett működik Corkban egy nagyon jó magyar iskola is. Amikor ott voltam, akkor döntötte meg az addigi létszámcsúcsot. 37 diák volt beiratkozva, de idén már több mint ötvenen vannak diákok és tanárok, ha jól értesültem. Ez a két alapszervezet volt, amelyeknek a munkáját segítettem. Ezeken kívül első ösztöndíjas voltam ott, szabad kezet kaptam: amit úgy láttam, hogy ott létre lehet hozni, amiről úgy gondoltam, hogy tudnám végezni, abba belevághattam nyugodtan.
A második „állomáshelyed” már nem elsőgenerációs kivándorlók közössége volt.
Másodjára az Ohio állambeli Clevelandben voltam, az Erie-tó partján, Észak-Amerika északi csücskében. Clevelandről azt kell tudni, hogy van egy ilyen mendemonda, hogy a 20. század elején Budapest után a második legnagyobb magyar város volt, olyan erős volt a kitelepedés akkoriban. Még ha ez nem is teljesen így van, de a jelentős magyar közösség nyomait mai napig is lehet érezni. Már rég elkerülte London, New York, Sidney is a magyarok létszámát tekintve, de a clevelandi közösség nagyon erős. Az Egyesült Magyar Egyletek alá 18 alszervezet tartozik. Van egyházi szervezet is, magyar múzeum, magyar média is jelen van – a Bocskai Rádió volt az egyik fogadószervezetem –, a Magyar Kultúrkertek, a Magyar Társaság is hozzá tartoznak, illetve a Hirami Magyar Klub is, amely nyaranta szokott családi piknikeket szervezni, a különböző egyházak közösségei, a magyar iskola és a helyi cserkészcsapatok is mind ide tartoznak. Szóval elég változatos, sok lehetőséget magában rejtő ernyőszervezet foglalkozik az ottani magyarság közösségi életével.
Ösztöndíjasként te mivel foglalkoztál?
Két ösztöndíjas volt az elmúlt évben Clevelandben, az egyik a Clevelandi Magyar Történelmi Társaságnál volt, a magyar múzeumban, illetve a másik az említett Bocskai Rádiónál. Erről a médiumról annyit érdemes tudni, hogy Észak-Amerikában az egyedüli olyan magyar rádió, amely háromórás élő adást sugároz vasárnaponként. Van több magyar rádió is, de azok vagy nem élő adást sugároznak, vagy pedig csak maximum egy órát. E kettő volt a fogadószervezetem, egyedül végeztem az addig két ember által megvalósított munkát. A helyi magyaroknak szép múzeuma van, nagyon felszerelt könyvtáruk, ahol magyar irodalmi és tudományos kötetek is vannak. Nagyon látogatott. E két szervezeten kívül az ernyőhöz tartozó kisebb alakulatokhoz is bedolgoztam, például az egyházi közösségekbe (nem csak a katolikusba), a cserkészekhez, a magyar iskolákhoz is sok más mellett. Sok területen segítettem.
Egy hetem a következő módon nézett ki: hétfőnként cikkeket írtam a rádió számára, majd este tanítottam a magyar iskolában, felnőttcsoportom volt, akik most kezdtek magyar nyelvet tanulni. Ők jellemzően magyar házastárssal élők voltak, akik szeretnének többet érteni abból, ha a párjuk magyar családtaggal beszélget. A múzeumban voltam két napot, ott főleg leltáraztam, vagy a könyvtárban tevékenykedtem. Ezen kívül a cserkészeknél voltam rajvezető, illetve amikor portyák, rendezvények voltak (cserkésznap, cserkészbál), akkor ott is tevékenykedtem. Ezen kívül napi szinten volt dolgom a rádióval, interjúkészítés, akár helyszíni riportok készítése, beszámolók, cikkek írása. Ezenkívül a nemzeti ünnepek alkalmával dolgoztam be sokat, itt kiemelkedő volt a március 15-ei megemlékezés. Idén volt először, hogy egy Kőrösi-ösztöndíjast ennyire bevontak a szervezésbe. Illetve ilyen nagyobb horderejű volt a cserkésznap szeptember elején, tulajdonképpen ezzel indult az ottani pályafutásom. Szombatonként és vasárnaponként rendezvényeken voltam, akár mint szervező és/vagy újságíró is egyben, illetve az élő rádiós adásokban voltam jelen vasárnap délutánonként. Ezenkívül még karácsonyra a cserkészek betlehemes pásztorjátékát is én tanítottam be. A kihelyezett konzuli napokkal is kellett foglalkoznom; amikor a konzul érkezett, akkor hivatalos ügyeket is kellett intéznem, illetve a Magyar Társaság éves konferenciájának tavalyi szervezéséből is kivettem a bőven a részem. Ezek voltak a hétköznapokból kiemelkedő feladatok. Ottlétem alatt volt, amiből oroszlánrészt vállaltam, és volt, amibe csak besegítettem.
Visszatekintve hogy látod, emberileg, szakmailag mit adott neked ez a két év?
Nagyon sokat köszönhetek ennek az időszaknak is. Az első év főleg emberileg adott sokat. Ott nem is igen volt szükségem a szakmai (teológiára értem) tudásra, de annál inkább az előző tapasztalatokra a közösségi munkát illetően. Emberileg nagyon sokat csiszolódtam és értem ez idő alatt. A második évem már szakmailag is többet adott. Én egy évet jártam újságírás szakra is, de azt végül abbahagytam, s még ha nem is lett konkrét szakmám a rádiózás, a Mária Rádiónál való önkénteskedésem alatt szerzett tapasztalataimat Amerikában fejleszthettem. Továbbá a teológián eltöltött öt évem ismereteit is felhasználhattam az egyházakkal való munkám során. Persze a szakmai és az emberi oldal össze is függ rendesen, nem is nagyon választanám szét. Az emberekkel való munkából én, az ember nem maradhatok ki, de nem is lehetek a szakmai tudásom nélkül jelen. Úgy érzem, hogy nem csak én tudtam adni a közösségeknek, hanem én is rengeteg mindennel gazdagodtam.
Visszatérve milyen terveid vannak a jövődet illetően?
Nem vagyok kétségbeesve visszatérve sem, vannak terveim, céljaim. Most egyelőre, mivel rengeteget adtam magamból, ezért kihasználom a nyári lehetőségeket a pihenésre. Aztán itthon szeretnék munkába állni, és szeretném felhasználni a tapasztalataimat. Korábban úgy mondtam, az erdélyi, de most már úgy mondom: a Kárpát-medencei magyarság javára szeretném fordítani azt, aki vagyok, amit én hozok magammal.
