A művészettörténetben mateóci mesterként ismert festő egy név szerint nem beazonosítható alkotó, aki a 15. században élt Felvidéken. Az észak-magyarországi gótikus táblaképfestészet kiemelkedő alakjának tekinthető az 1440–1450-es években. Alkotásait sajátos stílusjegyek alapján azonosíthatjuk, amelyek a síkszerű ábrázolás, dekorativitás, precizitás és erőteljes színhasználat.
A táblakép a gótikus szárnyasoltárok szabványát követve egy sorsfordító történelmi és vallási tragédiát, az Árpád-ház dinasztikus válságát jeleníti meg egy oltárkép formájában. Szent Imre halála ugyanis, további trónörökös hiányában, nehéz döntés elé állította az éppen kereszténnyé lett magyar nép királyát, Szent Istvánt. A képmezőt a vízszintesen komponált ravatal uralja, a zöld lepel, amely Imre herceget fedi, az élet és a remény hírnöke a teljes reménytelenségben. Az arany és bézs színekben ragyogó háttér az isteni jelenlét és gondviselés szimbóluma. A szereplők elrendezése hierarchikus és zárt kompozíciót alkot, a gyászoló család tekintete és gesztusai mind a halott hercegre irányulnak. A gyászoló Szent István király koronával, összekulcsolt kézzel jelenik meg az alkotáson. Arcán a személyes szülői fájdalom mellett az ország jövőjéért aggódó államférfi bánata is tükröződik.
A kép legfelső sávjában két angyal egy drapérián emeli magasba Szent Imre lelkét. Ez a motívum megnyugvást hoz a földi drámába, hiszen jelzi a néző számára, hogy a herceg tiszta, szűzi lelke azonnal a mennyországba jutott, feloldozva a földi halál tragédiáját. Ugyanakkor a halál helyett itt sokkal inkább egy tranzitust látunk, vagyis átmenetet a földi életből az örök életbe. A kompozíció így teljesen nélkülözi a halál drámáját, helyette a remény zöldje, a szeretet és mártíromság öröme, a fehér tisztasága és ünnepélyessége, illetve az arany mint az isteni jelenlét szimbóluma dominál az alkotáson.
Portik Noémi, M. Klarissza nővér
Az írás megjelenik a Vasárnap 2026/45. számában.
