Szent Ferenc halálának 800. évfordulója alkalmából a Szatmári Egyházmegye papjainak gyűlésén Fr. Pantea Tibor ferences tartott elmélkedést. A sebekről beszélt, és arról, hogyan válhat a seb Isten látogatásává. Az előadás után a ferences jubileumról, a papi élet mai kihívásairól és a hívek felelősségéről kérdeztük.
Kérjük, mutatkozzon be röviden olvasóinknak: honnan jön, milyen szolgálatot végez jelenleg, és mi köti a Szatmári Egyházmegyéhez?
Tibor testvér vagyok, Nagyszentmiklóson láttam meg a napvilágot. Jelenleg Kolozsváron szolgálok, ott a hivatásgondozás és az ifjúságpasztoráció a feladatom, emellett a kolozsvári ferences templom igazgatója vagyok. A Szatmári Egyházmegyéhez úgy kötődöm, hogy papságom első évét itt, Kaplonyban töltöttem.
Szent Ferenc halálának 800. évfordulóját ünnepeljük. Hogyan éli meg ezt a jubileumot a ferences rend, és milyen erőt ad ez a jövőre nézve?
Ezzel az esztendővel egy jubileumi sorozat végére értünk. Sok programot szerveztünk mi magunk, és sokat szerveztek nekünk mások. Ezeknek köszönhetően észrevettem, hogy bennem is elindult egy megújulás: vágyat érzek arra, hogy gyakrabban forduljak Szent Ferenchez, és gyakrabban beszélgessek vele.
Ebben számomra kiemelkedő volt az idei európai ferences ifjúsági találkozó, amelyen jelen volt XIV. Leó pápa is, aki meghirdette a Szent Ferenc-évet. Szegeden pedig egy nagyon szép találkozót szerveztünk a fiataloknak, a Kárpát-medencei Ferences Ifjúsági Találkozót. Az ott elhangzott prédikációk és elmélkedések is frissességet hoztak az életembe. Az ünnepet számomra Szent Ferenc tranzitusa, október 3-a, és búcsúnapja, október 4-e koronázta meg. Úgy látom, sokak szívéhez valóban közelebb került Szent Ferenc, és új reményt adott nekik: lehet Krisztus nyomában járni.
Milyen témáról beszélt ma a papoknak, és miért éppen ezt tartotta most fontosnak?
Ma a sebekről, vagyis a stigmákról beszéltem. Szent Ferenc, akire ebben az esztendőben emlékezünk, 1224-ben a történelem során elsőként kapta meg az Úr Jézus sebeit. Sebei mindenkinek vannak. Azt tapasztaltam, hogy ha az ember rosszul éli meg a sebeit, az pusztulást hoz az életébe. Ha viszont jól éljük meg azokat a sebeket, amelyeket kaptunk, sőt azokat is, amelyeket mi okoztunk másoknak, akkor abban élet van. Különösen arra próbáltam figyelni, hogy van, amikor éppen a sebeken keresztül látogat meg bennünket Isten: így ment meg minket, és így tanít meg szeretni.
Mit lát ma a papi élet legnagyobb kihívásainak, és honnan meríthet erőt egy pap a mindennapi szolgálatban?
Úgy gondolom, a kihívás az, hogy egy paptól ma szinte mindent elvárnak. Ebben a sok elvárásban kimondatlanul az is ott van, hogy „add az életedet értünk”. Ahhoz viszont, hogy ezt meg tudja tenni, neki is kell adni: teret kell biztosítani számára, és újra meg újra fel kell ébreszteni benne a vágyat, hogy Isten jelenlétében, vele akarjon élni.
Mennyire fontos a paptestvérek közötti közösség, és mit jelentenek az ilyen találkozások a papok számára?
Az egyházmegyés pap többnyire egyedül szolgál a plébánián, csak ritkán van káplánja. Mégis közösségi életre kapott meghívást. Ha nem is fizikailag, de közösségben van paptársaival, plébániája híveivel és az egyházmegyével. Az ilyen alkalmakon kézzelfoghatóan találkozhat azokkal, akik ugyanazt élik meg és hasonló dolgokat tapasztalnak, mint ő. Ez megtörténhet ezeken a találkozókon, de akkor is, ha kisebb csoportokban jönnek össze azok, akik között igazi összhang van. Mert bennünket igazán az ért meg, aki ugyanabban vagy nagyon hasonló cipőben jár.
Mit tehetnek a hívek, a családok és a plébániai közösségek azért, hogy papjaik megerősödjenek, és hogy új hivatások ébredjenek?
Amit mindenki megtehet, az az ima a papokért. Ez annyira megszokott, hogy érdemes feltenni a kérdést: mennyire gyakoroljuk valóban? Imádsággal sok kegyelmet lehet kieszközölni a papoknak Istentől, hogy akkor is hűségesen tudjanak szolgálni, amikor nem könnyű.
Az imádság mellett nagyon fontosnak tartom, hogy emberileg, testvérként is mellettük álljunk. Kopogjunk be a paphoz akkor is, amikor nem kérni akarunk tőle valamit: egyszerűen látogassuk meg, hívjuk el egy közös együttlétre, érdeklődjünk felőle, és kérdezzük meg, miben segíthetünk. Akár a plébánián, akár a hétköznapokban vannak olyan területek, ahol egy kicsit tehermentesíteni lehetne. Jó megismerni azt is, mivel találkozik, milyen szolgálatokat végez, és hogyan válhat mindez még gazdagabbá azáltal, hogy a családok is részt vállalnak benne.
Végül milyen gondolatot, útravalót adna egyházmegyénk híveinek?
Leó pápa meghirdette a Szent Ferenc-évet. Teljes búcsút nyerhet a szokott feltételek mellett, aki ellátogat egy ferences templomba, és ott imádkozik. Egyházmegyénkben is vannak templomok, ahol ma is ferencesek szolgálnak, és vannak, ahol korábban szolgáltak.
A Szent Ferenc-év azonban arra is lehetőséget ad, hogy Szent Ferencre gondolva kérjük közbenjárását, és vágyjunk arra, hogy eltanuljuk tőle az evangélium szerinti életet. Ezért azt mondanám: keressük és éljük meg most egy kicsit Szent Ferenc módján, felszabadultan az evangéliumot, Isten gyermekeinek szabadságában és örömében.
Köszönjük a beszélgetést!
