A szentatya augusztus 22-én egynapos lelkipásztori látogatást tett San Marinóban. Leó pápa szombaton reggel 8 órakor indult a Vatikánból helikopterrel, és egyórás repülés után érkezett meg a San Marinó-i Köztársaságba, ahol a Torraccia repülőtéren száll le a gépe. A Palazzo Pubblicóban találkozott a köztársaság vezetőivel, a hatóságok és a civil társadalom képviselőivel. Beszédében a világ legrégebbi köztársaságának történelmi örökségéből kiindulva a szabadság valódi értelméről, a lelkiismeret elsőbbségéről, a közjó szolgálatáról és a béke építéséről szólt. Kiemelte a kis államok sajátos szerepét, amelyek az emberhez közel álló politikai közösségként a „jó politika laboratóriumává” válhatnak.
Leó pápa örömének adott hangot, hogy ellátogathatott San Marinóba, amelynek hagyománya a IV. század elejére nyúlik vissza. Köszönetet mondott a két régenskapitánynak a meghívásért és a fogadtatásért. Látogatását Szent II. János Pál 1982-es és XVI. Benedek 2011-es útjának folytatásaként értelmezte, amely megerősíti a Titano-hegyen fekvő köztársaság és az Apostoli Szentszék közötti szoros kapcsolatot. Felidézte azt is, hogy éppen száz évvel ezelőtt, 1926 áprilisában létesítettek hivatalos diplomáciai kapcsolatot a Szentszék és San Marino között.
Libertas – egyetlen szó, mégis milyen gazdag jelentésű!
XIV. Leó beszédének vezérfonalául San Marino jelmondatát, a Libertas, vagyis szabadság szót választotta. Felidézte az alapító Szent Marinusnak tulajdonított lelki végrendeletet: „Relinquo vos liberos ab utroque homine” – „Mindkét embertől szabadon hagylak benneteket”. A Libertas egy nép és egy állam történetében mindenekelőtt az önrendelkezés, a más politikai hatalmaktól való függetlenség vágyát fejezi ki. A pápa azonban hangsúlyozta, hogy ennél sokkal mélyebb jelentéssel rendelkezik. „Mindenekelőtt azt szeretném hangsúlyozni, hogy nincs valódi polgári szabadság személyes szabadság nélkül, vagyis az emberi személy méltóságának tisztelete és előmozdítása nélkül, amelynek a szabadság lényegi alkotóeleme.” Ez a szabadság – folytatta – végső soron Istentől származik, és ő biztosítja azt; hangja minden ember lelkiismeretében megszólal. A szabadság előmozdítása ezért szükségszerűen magában foglalja a lelkiismeret szabadságának védelmét is.
A Szentatya gondolata azokhoz a férfiakhoz és nőkhöz szól, akik minden korban és a világ számos részén a szabadság vértanúivá váltak, mert a lelkiismeret elsőbbségéről tettek tanúságot. Az igazság keresésében megerősödve felelősséget vállaltak döntéseikért, és nem engedték, hogy külső kényszer eltérítse őket attól, amit lelkiismeretük helyesnek ismert fel. Példaként Morus Szent Tamást, a kormányzók és politikusok védőszentjét említette. Ma is sokan vannak, akik nagyon ellenséges körülmények között is hűségesek maradnak lelkiismeretükhöz, és ezzel arról a valódi szabadságról tesznek tanúságot, amely Isten gyermekeinek szabadságából fakad. „Csodálattal fejezzük ki szolidaritásunkat mindazokkal, akik ebben a pillanatban személyesen fizetnek azért, mert nem árulták el lelkiismeretüket” – fogalmazott XIV. Leó.
A szabadság az ajándékozásban és a szeretetközösségben valósul meg
A pápa ezután a szabadság közösségi dimenziójára irányította a figyelmet. A valódi szabadság nem elszigetel, hanem kapcsolatot teremt: az ajándékozásban, a szeretetközösségben, a találkozásban és a párbeszédben valósul meg. A szentatya egy növényhez hasonlította a szabadságot, amely növekszik, ágakat és leveleket hajt, hogy mindenkinek oxigént, árnyékot, illatot és gyümölcsöt adjon, és új magvakat teremjen. Mindez azért lehetséges – fejtette ki –, mert a szabadság forrása maga a Szentháromságos Isten szeretete. XIV. Leó szerint napjainkban különösen szükséges emlékeztetni erre a teológiai alapra, mert létezik egyfajta bálványimádás, amely gyökerében rontja meg azokat a politikai és gazdasági terveket, amelyek ugyan a szabadság nevében lépnek fel, valójában azonban a bálványok és a hatalom rabságában állnak.
A keresztény szabadság
A keresztény szemléletben tehát a szabadság és a szeretetközösség elválaszthatatlan egymástól. A pápa felidézte, hogy számos szent olyan közösségeket alapított, amelyekben az emberek éppen az Evangéliumon alapuló szabály iránti engedelmességben fejezték ki szabadságukat. San Marino esetében különösen jelentős, hogy a közösség eredeténél olyan emberek állnak, mint Szent Marinus és Szent Leó, akiket a pápa „szabad és békés városok építőinek” nevezett. Művüket Nehemiás próféta bibliai történetéhez hasonlította, Jeruzsálem újjáépítéséhez. Nehemiás munkáját az imádság éltette, bevonta a családokat és az egész népet, és a kövek előtt a kapcsolatokat építette. Ennek stílusa nem az egyformaság, hanem a szeretetközösség volt: „az a harmónia, amely akkor születik, amikor mindenki vállalja a maga részét, és az egész nép felismeri, hogy ereje az Úrtól származik” (vö. Magnifica humanitas, 8). XIV. Leó szerint ebben a képben San Marino alapítóinak munkája is felismerhető, amely ma is tükröződik a nép szorgalmában és találékonyságában.
A diplomácia és a párbeszéd a béke szolgálatában
A Libertas San Marino számára a pápa szerint a béke építésében való aktív és pozitív részvételt is jelenti. XIV. Leó nagyra értékelte a köztársaság e téren vállalt szerepét, amelyben különleges összhangot lát a Szentszék törekvéseivel. Mindketten nagy jelentőséget tulajdonítanak a diplomáciának és a multilateralizmusnak, mint a nemzetközi kapcsolatok ápolása és a nemzetek közötti egyetértés előmozdítása kiemelt útjainak. A szentatya Magnifica humanitas (224) kezdetű enciklikáját idézve arra figyelmeztetett, hogy napjainkat az impulzív kommunikáció, az agresszív retorika és a hatalmi logika jellemzi. Ezzel szemben a diplomácia hivatása, hogy mindenkivel párbeszédet folytasson, azokkal is, akiket „kényelmetlen” tárgyalópartnernek tartanak. A diplomáciának „a végsőkig élnie kell az alázattal és a türelemmel”, hogy a konfliktusban álló felek jóakaratának legapróbb jeleit is összekapcsolja, és ezzel elindíthassa a béketeremtés folyamatát.
San Marino a „jó politika laboratóriuma” lehet
Beszéde következő részében XIV. Leó a kis államok sajátos értékére hívta fel a figyelmet. Monacói látogatásához hasonlóan San Marinóban is hangsúlyozta egy olyan kis, „emberléptékű” állam jelentőségét, amelyben a politika közel maradhat a polgárok szükségleteihez, és így a demokrácia is közvetlenebbül valósulhat meg, még inkább akkor, ha keresztény ihletésű. A pápa szerint ezért San Marino a „jó politika laboratóriumává” válhat. Az állam világi jellegének teljes tiszteletben tartása mellett meríthet a katolikus társadalmi tanítás alapelveiből: a közjó kereséséből, a javak egyetemes rendeltetéséből, a szubszidiaritás és a szolidaritás összhangjából, valamint a társadalmi igazságosságból (vö. Magnifica humanitas, 59-81). Ez a feladat különösen időszerű most, amikor működésbe lép az Európai Unióval kötött társulási megállapodás, és San Marino tartós, bár sajátos kapcsolatba kerül egy jóval összetettebb közösséggel. A pápa meggyőződése szerint ebből nemcsak a kis köztársaság profitálhat: az Európai Unió számára is értékes lehet San Marino hozzájárulása.
„A fő cél az emberről való gondoskodás”
XIV. Leó még mélyebbre tekintve megjelölte ennek a politikai „laboratóriumnak” a legfontosabb célját: az emberről való gondoskodást. San Marino egyszerre őriz gazdag hagyományos értékeket és halad együtt a technológiai fejlődéssel. Éppen ezért képes lehet olyan társadalom építésére, amely minden emberi életet véd annak valamennyi szakaszában, „a fogantatástól a természetes halálig”. A pápa enciklikájából idézve hangsúlyozta: „Egy civilizáció minőségét nem eszközeinek hatalma méri, hanem az a gondoskodás, amelyet nyújtani képes, és az a képesség, hogy a másikban arcot, ne pedig funkciót ismerjen fel. Az egymásról való gondoskodás képessége emberi mivoltunk fontos része – mutatott rá Leó pápa. […] A technológia segítheti ezt a gondoskodást, például olyan eszközökkel, amelyek támogatják a tervezést és a szervezést. Soha nem veheti azonban át az ember helyét, nem foszthatja meg szabadságától és ítélőképességétől, hiszen az ember marad a kapcsolatok alanya és a döntések felelőse” (Magnifica humanitas, 114).
A befogadás évszázados hagyománya
A másikról való gondoskodás San Marino történelmének kezdeteitől fogva megkülönböztető vonása volt – állapította meg a pápa. Ez különösen is megmutatkozott a befogadás hagyományában, amely az évszázadok során újra és újra segítséget kínált a szenvedőknek és a megpróbáltatásokat átélőknek. A közelmúltban ennek egyik jele volt az ukrán nép támogatása és befogadása, különösen a háború kezdetén. XIV. Leó elismeréssel szólt San Marinónak a nemzetközi humanitárius jog melletti elkötelezettségéről is egy olyan történelmi pillanatban, amikor annak szabályait nap mint nap figyelmen kívül hagyják, sőt gyakran lábbal tiporják.
A Szentatya végül rámutatott: ez az érzékenység San Marino keresztény hagyományának is gyümölcse, valamint annak az állandó és pozitív együttműködésnek, amely a politikai vezetők és a püspök között a közjó keresésében kialakult. XIV. Leó ezért köszönetét fejezte ki San Marino tanúságtételéért, majd a köztársaság vezetőit, polgárait és az egyházi közösséget egyaránt arra buzdította, hogy bátran és előrelátóan folytassák munkájukat minden ember méltóságának és a közjónak a szolgálatában. „Arra bátorítalak benneteket, kormányzókat, polgárokat és egyházi közösséget, hogy folytassátok bátor és előrelátó elkötelezettségeteket minden emberi személy méltósága és a közjó érdekében” – zárta beszédét XIV. Leó pápa, majd örömét fejezte ki San Marino-i látogatása miatt, és az Úr áldását kérte a köztársaság egész népére.
Forrás: Somogyi Viktória / Vatican News
