A Szent Péter-bazilikában tartott általános kihallgatáson augusztus 12-én XIV. Leó pápa tovább folytatta a II. Vatikáni Zsinat Sacrosantum Concilium liturgikus konstitúciójának elemzését, és ezúttal a liturgikus évről tanított, hangsúlyozva, hogy „az Úr napjának megszentelése vasárnaponként alapvető és elengedhetetlen a keresztény közösség minden tagja számára”. Az egyház a liturgiában Krisztus misztériumának üdvözítő valóságát ünnepli.
A liturgikus év maga Krisztus, aki mindig az egyházában él
A Sacrosanctum Concilium zsinati konstitúció ötödik fejezete a liturgikus évről szól, amelyről ma szeretnénk elmélkedni, hogy megvilágítsuk annak értékét minden hívő életében – kezdte beszédét a szentatya. A keresztény ünnepek ciklusának elnevezése, mint „liturgikus év” Isten szolgája, Prosper Guéranger apátnak (1805-1875) köszönhető, mert általa terjedt el a kifejezés az egyházi nyelvezetben. A Mediator Dei kezdetű enciklikájában XII. Pius pápa kijelenti, hogy az egyházi év nem „a múltbeli tények hideg és merev megjelenítése, vagy más idők valóságainak egyszerű felidézése. A liturgikus év sokkal inkább maga Krisztus, aki mindig az egyházában él, és aki tovább folytatja fogyhatatlan irgalmasságának útját, amelyet ebben a halandó életben kezdett meg, azzal a céllal, hogy az emberi lelkeket kapcsolatba hozza misztériumaival, és azokon keresztül éltesse őket, melyek örökké jelenvalóak és hatékonyak.
Az Egyház kapcsolatban marad az Úr megváltó művével, hogy minden hívőt betöltsön a kegyelme
A liturgikus évet tehát úgy kell értelmezni – folytatta a pápa – mint Krisztus történelemben végbevitt üdvözítő művének állandó megvalósulását. Ezen időbeli cikluson keresztül az egyház kapcsolatban marad az Úr megváltó művével, hogy minden hívőt betöltsön a kegyelme (vö. SC, 102c). Az értünk meghalt és feltámadott Jézussal való találkozás a cél, melyet az Egyház mindig követni akar, miközben a húsvéti esemény ünneplését helyezi minden pillanat középpontjába. Ezért a zsinati atyák a vasárnapot, az „ősi ünnepnapot”, a „liturgikus év alapjának és magjának” tekintették (vö. SC, 106). Több modern nyelvben – mint például olasz, spanyol, francia – a neve is bizonyítja, hogy a „dies Domini” „az Úr napja”. Még azokban a nyelvekben is – mint az angol Sunday és a német Sonntag – ahol a „Nap napjára” való utalás maradt fenn, felcsillan a Krisztussal való kapcsolat: Ő, Krisztus, az igazi „igazságosság Napja”, aki minden embert megvilágosít!
Szent II. János Pál pápa a Dies Domini kezdetű apostoli levelében (1998. május 31.) azt tanítja, hogy a vasárnap az Úr napja, az egyház napja, az ember napja, és végső soron a „napok napja”: „Mivel a vasárnap a heti Húsvét, amelyben felidézik és jelenvalóvá teszik Krisztus feltámadásának napját, ez a nap egyúttal feltárja az idő jelentését. A feltámadásból adódóan felosztja az emberi időt hónapokra, évekre, évszázadokra, mint egy irányt-adó nyíl, amely áthalad rajtuk, és Krisztus második eljövetelének célja felé irányítja őket. A vasárnap elővételezi egyben az utolsó napot, a parúziát, a végidőt, amikor mindannyian feltámadunk.
A vasárnap megszenteléséhez elengedhetetlen az Eucharisztia ünneplése
A vasárnap megszenteléséhez elengedhetetlen az Eucharisztia ünneplése – állapította meg Leó pápa. Az Ige hallgatása és Krisztus Testében való részesedés a zsinati atyák szerint magában foglalja a convenire in unum, egybe-összejönni elnevezésű ünnepi összejövetelt. Ebben az összejövetelben a keresztény közösség láthatóvá teszi közösségét az Úrral, és tanúságot tesz Krisztushoz tartozása és az egyház iránti hűsége mellett. Ez az összejövetel nem helyettesíthető pusztán virtuális jelenléttel, és nem is redukálható pusztán passzív összejövetelre. A liturgikus összejövetel a testvérek aktív részvételében valósul meg, akiket együtt hívtak meg, hogy „hálát adjanak Istennek, „aki minket nagy irgalmában Jézusnak a halálból való feltámadása által új életre hívott” (1Pét 1,3). A Szentatya ezzel kapcsolatban arra buzdít mindenkit, hogy törekedjen a legjobb feltételek megteremtésére, hogy azok is részt vehessenek a szentmisén, akik vasárnaponként nem tudnak szabadságot kivenni a munkából.
A liturgikus év így szentségi formában jeleníti meg az üdvtörténet pedagógiáját
Kedves barátaim, a vasárnapok tagolta liturgikus évnek érdekes története van, amely összefonódik az Egyház hitével és áhítatával. A Kr. u. második század óta a heti húsvét ünnepléséhez csatlakozik az évenkénti húsvét, a „legnagyobb ünnep” (SC, 102), amely az ötven napos „legörömtelibb időszakra” terjed ki, mely a Pünkösddel éri el a csúcspontját, és amelyre a nagyböjt bűnbánati ideje készít fel (vö. SC, 109). A karácsonyi ciklus későbbi kialakulása a húsvéti ciklus mintájára, lehetővé tette számunkra, hogy újra átéljük Isten Igéje megtestesülésének, születésének és a világ számára való megjelenésének misztériumait. Az Egyház különböző időkben beiktatta a Boldogságos Szűz Mária tiszteletét, aki „elválaszthatatlanul összekapcsolódik Fia üdvözítő munkájával” (SC, 103), valamint „a vértanúk és más szentek emlékét, akik […] a mennyben tökéletes dicséretet énekelnek Istennek és közbenjárnak értünk” (SC, 104). A liturgikus év így szentségi formában jeleníti meg az üdvtörténet pedagógiáját, elvezetve a hívőket a Messiás várásától a húsvéti misztérium teljességéig és az eljövendő dicsőség elővételéig. Ebben az Egyház Krisztus misztériumának üdvözítő valóságát ünnepli, lehetővé téve a hívők számára, hogy egyre mélyebben részesüljenek benne. Ezért a liturgikus év inspiráló elvet és lényeges keretet képez minden lelkipásztori tevékenység számára – zárta szerdai katekézisét XIV. Leó pápa.
Forrás: P. Vértesaljai László / Vatican News
