„Magnificat anima mea Dominum” / „Lelkem magasztalja az Urat” – Szűz Mária örömteli hálaének kezdő szavai kísérték végig Bonaventura Dumea atya hat évtizedes papi szolgálatát. Gyémántjubileumán ugyanez a hálaének visszhangzik egy olyan élet tanúságtételében, amelyet a szilárd hit és az alázatos odaadás jellemez Isten és az emberek szolgálatában. Május első napján a Billédi Polgármesteri Hivatal Facebook‑oldalán az alábbi bejegyzés jelent meg: „Tisztelt billédiek, ma elismeréssel és hálával fordulunk Bonaventura Dumea katolikus plébános felé, akit 1966. május 1‑jén, Gyulafehérváron szenteltek pappá. Az atya 1988 áprilisától napjainkig odaadóan szolgálja a billédi közösséget, valamint a környező településeken élő híveket, lelki támaszt nyújtva mindazoknak, akik hozzá fordulnak. A jubileum alkalmából szeretettel hívunk mindenkit az ünnepi szentmisére, amelyet vasárnap, május 3‑án, 17 órakor tartunk. Várjuk Önöket szeretettel!” A hálaadó szentmisén jelen voltak a Temesvári Püspökség sajtóirodájának munkatársai is, akik ezt követően arra kérték Bonaventura Dumea atyát, hogy papi jubileuma alkalmából osszon meg néhány gondolatot az egyházmegye honlapjának olvasóival.
– Dumea atya, melyek voltak az első lépések a hivatás útján?
– Dzsidafalván (Adjudeni) születtem 1940. január 31‑én, Neamț megyében, mintegy 10 km‑re Románvásártól. A 17. században érkezett egy pápai küldött Moldvába, hogy jelentést készítsen a katolikus hívek helyzetéről. (Marko Bandulovič/Bandini [1644–1650], bosnyák származású ferences misszionárius, később római katolikus érsek és a moldvai katolikusok apostoli adminisztrátora – szerk. megj.) Ebben a jelentésben szerepel a Gsiuda falva nevű település is. Apai ági dédapám Erdélyből érkezett erre a vidékre, ezért a faluban „Székelynek” nevezték, jóllehet nem beszélt magyarul. Akkoriban az embereknek még nem volt családnevük a szó szoros, mai értelmében. A falubeliek úgy ismerték egymást, mint a Harangozóék (a lu’ Clopotaru), a Tanítóék (a lu’ Dascălu), a Székelyék (a lu’ Secuiu) stb. Így volt könnyebb beazonosítani és megjegyezni őket. Minket is így ismertek: a Harangozóék – a lu’ Clopotaru.
Idővel e családok gyermekei a szomszédos falvakban – Burjánfalva (Buruienești) és Szabófalva (Săbăoani) – kötöttek házasságot. Csak Alexandru Ioan Cuza uralkodása idején, az 1865‑ös Polgári Törvénykönyv bevezetésével és az állami adminisztráció modernizálásával kezdődött meg a családnevek hivatalos és állandó rögzítése az iratokban. Ekkor vetették először hivatalosan „papírra” a Dumea nevet is. Az elemi osztályokat a szülőfalumban végeztem, akkoriban ezt I. ciklusnak nevezték, és négy osztályt foglalt magában. A II. ciklust, egészen a hetedik osztályig, Szabófalván fejeztem be. Ott nyitotta meg 1926‑ban a Romániai Ferences Konventuális Provincia az első noviciátusházát. Nagy település volt, 7–8 ezer lakossal; ma mintegy 10 ezer lakosa és négy római katolikus temploma van. A Szeret völgyében, a folyó mindkét oldalán akkoriban nem léteztek ortodox falvak, sőt egyetlen ortodox család sem. Dzsidafalvának körülbelül 4000 lakosa volt, és mindig három pap szolgált ott, mert a ferences szerzetesek – akik e közösség lelkipásztori ellátását végezték – nem lakhattak egyedül. Egy időben az én szülőfalumból származott Moldva legtöbb papja. A családunkból az öcsém, Claudiu Dumea is pap lett; két évvel fiatalabb nálam. Több mint 60 kötetet publikált, ám 2019 őszén visszatért a Teremtőhöz.
– Milyen nagy volt a család?
– Összesen heten lettünk volna testvérek, de szüleink első gyermeke egy‑két héttel a születése után meghalt. Így én lettem a legidősebb a megmaradt testvérek közül. Ma már sajnos csak egyikük él, ő Románvásárban lakik. A második világháború után visszaköltöztünk a nagymamától a saját házunkba. A háború idején ugyanis nála laktunk, mert az ő háza a falu szélén állt, ahol a bombázások miatt kevésbé volt veszélyes. A Szeret völgyében az orosz és a román repülőgépek olyan alacsonyan repültek, hogy szinte a házak tetejét súrolták. Négyéves voltam 1944‑ben, és még ma is emlékszem: találkoztunk orosz, német és román katonákkal is. Az orosz katonák teherautókkal érkeztek, és néhány család udvarán gyülekeztek, hogy megfőzzék az ételüket. Minket, gyerekeket elküldtek, hogy lopjunk paradicsomot, és vigyük nekik a főzéshez. A faluban minden állatot lefoglaltak és levágtak. Ha valaki ellenállt, agyonlőtték. Anyám és néhányan a rokonok közül néha szóba elegyedtek az orosz katonákkal, kérdezgették, házasok‑e, van‑e családjuk otthon. Egyikük három ujját felemelve mutatta: három gyermeke van. A bombázások idején egy pincében aludtunk, amit a kertben a földbe ástak menedékül. A falu szélén, Dzsidafalva és Tamásfalva (Tămășeni) között volt egy üres terület, amelyet Luncának neveztünk, ott játszottunk mi, gyerekek. Amikor egyszer a repülők alacsonyan átrepültek fölöttünk és gépfegyverrel tüzeltek ránk, az utcán, három házzal arrébb találat ért egy gyermeket is. A nagymamának nagy, tágas háza volt. Nagyapám egy erdei balesetben halt meg, édesanyám pedig a legfiatalabb volt a három nővér közül. A nagyszülők egyetlen fia – az én nagybátyám és keresztapám – 1941‑ben bevonult a hadseregbe, és Sztálingrádba vezényelték, ahonnan már nem tért vissza. Egyetlen alkalomra emlékszem, amikor találkoztam vele: katonai egyenruhában jött haza, és meglátogatott bennünket a nagymamánál, ahol akkor laktunk. Egyik bajtársával érkezett, és amikor visszaindultak, szekérrel kivittük őket a románvásári vasútállomásra. Elment, és soha többé nem jött vissza — nagymama pedig egy egész életen át várta. Voltak ugyanis katonák, akik öt‑hat évvel a háború után, Szibériából tértek haza. Ezért élt nagymama mindvégig abban a reményben, hogy az ő fia is visszatér. Hiába kérték a lányai — akik már férjnél voltak és saját háztartást vezettek —, hogy költözzön hozzájuk; ő otthon maradt, várva a fiát. Mindig azt mondogatta: „Ha mégis hazajön, és bekopog az ablakon, legyen, aki ajtót nyit neki…”
– Vallásos családból származik?
– Igen, nagyon vallásos családból. Még most is emlékszem, ahogyan édesapám és édesanyám minden este térden állva imádkozta velünk együtt a Szentolvasót a ház tornácán. Apám egykor ferences gimnázium tanulója volt. Románvásár és Páskán (Pașcani) között található Halasfalva (Hălăucești), egy nagy katolikus település, ahol a ferences szerzetesek gimnáziuma működött. Ott apám sok olyan diáktárssal tanult együtt, akik később papok lettek. A gimnázium befejezése után azonban ő már nem folytatta a tanulmányait. Hazahozott viszont egy ládányi vallásos könyvet meg füzetet. Én felfedeztem ezt a ládát, és valahányszor alkalmam nyílt rá, kivettem belőle egy kis olvasni valót. Nagyon tetszettek, mert a háború előtt egyszerű, vonzó és tiszta nyelven írtak, fogalmaztak. Amíg otthon laktam, mindig találtam a ládában valami újat és érdekeset. De – ahogyan már említettem – a negyedik osztály után nem sokat tartózkodtam otthon. Az V–VII. osztályokat Szabófalván végeztem. Az első líceumi osztályt Románvásárban fejeztem be; 1955–1956 között a gyulafehérvári Kántoriskola második évfolyamára jártam, majd 1956–1958 között a jászvásári Kántoriskola harmadik és negyedik évét végeztem el. Az érettségi vizsgát 1958 júniusában tettem le. Ugyanabban a hónapban felvételt nyertem a Jászvásári Római Katolikus Teológiai Intézetbe, amelyet 1964‑ben fejeztem be. A szülőfalumban akkoriban úgy tartották, hogy azok a családok, akik a négy elemi osztály után továbbküldték gyermekeiket más iskolákba tanulni, valamiképpen a kommunizmus hívei. Ferdeszemmel néztek ránk: „Mit akarnak ezek?” A kommunisták hatalma és Petru Groza kormánya 1947-ben, a monarchia megszüntetése után erősödött meg. Még most is látom magam előtt az akkori zászlókat. De apám eltökélt volt abban, hogy továbbtanuljak. Így elhagytam a szülőfalut. A vakációkat sem töltöttem gyakran otthon, mert egyes papok – akik kedveltek és támogattak – meghívtak, hogy töltsek náluk néhány napot a plébániájukon.
– Tehát a papi hivatás gyökerei a gyermekkorba nyúlnak vissza?
– Bizonyos értelemben igen. Otthon, Dzsidafalván szoros kapcsolat alakult ki a ferences atyák és köztünk, hívek között. Amikor az állam megszüntette a katolikus szemináriumokat, a ferences iskolák sok diákja – sőt teológushallgatók is – Dzsidafalvára húzódtak vissza. Volt ott egy emeletes, sokszobás ház; a padlástérben alakították ki a hálókat. Néhányan már szerzetesi habitust viseltek. Fiatalok voltak, gyakran röplabdáztak a templom udvarán, de sokat foglalkoztak velünk, falusi gyerekekkel is. A falubeliek pedig készséggel segítették őket mindenben. A házszentelések alkalmával, Újév után, a papot nemcsak ministránsok kísérték, hanem az egyháztanács tagjai is, akiket ott „templomi legények” („fecior de biserică“) neveztek. A csoportot egy szekér is kísérte, amelyre a hívek adományait gyűjtötték. Akkoriban ez számított az egyházi hozzájárulásnak. Amit az emberektől összegyűjtöttek – búza, kukorica, bab, krumpli, tojás stb. – azt egy stamboală (isztambuli kilé) nevű edénybe tették, amely körülbelül 20 literes gabonamérő volt. Nem tudom, hogy a Bánságban ismerik‑e ezt a szót. Amikor hozzánk értek, a házat megszentelő pap megkérdezte tőlem, mi szeretnék lenni, ha felnövök. Azt feleltem, hogy pap. Akkor mindössze 3–4 éves voltam. Később az iskolában jól tanultam. Nyáron gyakran mentem dolgozni édesanyámmal vagy rokonokkal, kapával a vállunkon, gyalog. Apám köztisztviselő volt, és különböző községházákon dolgozott. A bérmálás szentségében Anton Durcovici vértanú püspök részesített.
Szabófalván a ferences szerzetesek épülete a templom mellett állt, és nagyon nagy udvara volt, akkora, mint egy futballpálya, talán még annál is szélesebb. Az egyik oldalon a fiúk hálóterme volt, a másikon a lányoké, étkezni pedig az internátusban szoktunk. Egész héten ott laktunk; csak szombaton délután tértem haza. Akkor már állami iskola volt, de mi, diákok mindig imádkoztunk ebéd előtt és után is, állva, ahogyan otthon tanultuk. A tanárok soha nem tiltották meg. Egy dolgozatban, amely az ember eredetéről szólt, leírtam mindazt, amit Darwin evolúciós elméletéről tanultunk, de a lap alján, oroszul odaírtam: „Semmi sem igaz.” Nyolc évig tanultam az orosz nyelvet, és mindmáig nem felejtettem el. Egy dalra is emlékszem: Широка страна моя родная, / Много в ней лесов, полей и рек! / Я другой такой страны не знаю, / Где так вольно дышит человек. „Széles a szülőhazám, sok erdő, mező és folyó van benne. Nem ismerek még egy olyan országot, ahol az ember ilyen szabadon lélegzik.”
A valóságban azonban az embereknek be kellett szolgáltatniuk a kötelező kvótát. Az 1950‑es években a román kommunista állam kötelezővé tette az agrártermelésből származó kvóták – hús, gabona, tej, gyapjú – beszolgáltatását. Ezek a mennyiségek a családok gazdaságának jelentős részét tették ki, és aki nem teljesítette, azt súlyos szabotázsért megbüntették. A parasztoknak a termésük nagy részét át kellett adniuk, sőt olykor a követelt mennyiség meghaladta a tényleges termést, így az emberek élelem nélkül maradtak. Egyik rokonomnak például egy sertést kellett volna beszolgáltatnia, de még malaca sem volt. Kénytelen volt vásárolni egy disznót, hogy elkerülje a büntetést. A templom udvarára érkezett a teherautó, arra pakolták fel az összegyűjtött élelmiszereket, miközben a jelenlévőket kötelezték, hogy énekeljék: „Lui Stalin slavă, slavă cântăm. / Pe drumul lui mai dârz ne-avântăm…” („Sztálinnak dicsőséget, dicsőséget zengünk. / Útján egyre bátrabban előre törünk…”)
Szabófalván a tanultabb diákok nyíltan beszéltek ezekről a dolgokról. A hosszú, több mint tíz ágyas hálóteremben velünk együtt lakott három utecista, a Kommunista Ifjúsági Szövetség tagjai. Később utemisták lettek, vagyis az Ifjúmunkás Szövetség tagjai. Szinte minden éjjel vitatkoztunk: ők a kollektivizálást védték, mi pedig a kommunizmus ellen érveltünk. Ők azt mondták, hogy kolhozokat akarnak létrehozni, mi pedig válaszoltunk: tudjuk, mi történt Besszarábiában, ahol az oroszok bevezették a kolhozt, és az embereknek még a halottaikat sem volt mivel eltemetniük. Nem volt pénzük koporsóra; az elhunytat egy vászonzsákba tették, és úgy eresztették le a sírba. Akkoriban egy dal is járta: „Colectiv ți-o trebuit, stai în sac înghemuit.” („Kollektív kellett neked, hát kuporogjál a zsákban.”) Egy idő után valószínűleg az utecisták feljelentettek bennünket. Egy napon 10–15 fiút hívtak be a vezetőség elé, köztük engem is, és követelték, hogy írjuk le, mivel vétettünk a kommunista rend és rendszer ellen. Büntetésként két hónapra kizártak az iskolából.
– Végül sikerült befejeznie mind a hét osztályt?
– Igen. Később megtudtam, hogy tulajdonképpen nagy szerencsénk volt, mert a kommunista hatalom képviselői végleg ki akartak zárni bennünket, úgy, hogy soha többé ne folytathassuk tanulmányainkat. Mivel a gyulafehérvári Kántoriskola felvételi vizsgáit nagyon sokáig halasztották, hogy ne veszítsem el az évet, felvételiztem a románvásári líceumba. Csak annak a tanévnek a befejezése után tudtam beiratkozni a gyulafehérvári Kántoriskolába, ahol újabb egy évig tanultam. Onnan Jászvásárra kerültem, ahol nyolc éven át folytattam tanulmányaimat.
– Miért nem iratkozott be közvetlenül Jászvásárra?
– Mert a jászvásári szeminárium akkor még nem működött. A kommunista hatalom 1948‑ban bezárta az összes katolikus iskolát, köztük a Jászvásári Katolikus Szemináriumot is, és állami jogi értelemben megszüntette a bukaresti, szatmári, nagyváradi és temesvári római katolikus püspökségeket. A papképzés számára csak a gyulafehérvári szeminárium maradt, csakhogy Márton Áron püspök akkor maga is börtönben volt. Jászvásáron a tanítás csak 1956. október 25‑én indult újra – ezt a napot soha nem felejtem el –, a Copou‑dombi épületben, Petru Pleșca ordináriusnak, akkori Grozești/Oituz-i plébánosnak köszönhetően. Az épület romos állapotban volt. Gyulafehérvárra néhányan Moldvából, Bukovinából, a Bukaresti Főegyházmegyéből és a Bánságból érkeztünk, és nem beszéltünk magyarul: volt köztünk bolgár, német (sváb), horvát, román stb. Tavasszal Pleșca ordinárius eljött Gyulafehérvárra, összegyűjtött bennünket, mindazokat, akik nem tudtunk magyarul, és egyenként beszélt velünk. Ősszel aztán értesítettek, hogy Jászvásáron folytathatjuk tanulmányainkat. A szeminárium ekkor a Gyulafehérvári Római Katolikus Teológiai Intézet Román Tagozataként működött.
– Ki szentelte pappá?
– Márton Áron püspök, 1966. május 1‑jén, Gyulafehérváron. Osztálytársam és nagyon jó barátom, Gál Alajos atya akkoriban a kórus vezetője volt. Ő készítette fel az énekeseket román és latin nyelven a papszentelési szentmisére. A Kántoriskolában egyszer egy éjszakára ugyanabban az ágyban aludtunk, mert az övébe beköltöztek az egerek.
– Melyik volt az első plébánia, ahol a Temesvári Egyházmegyében szolgált?
– A papszentelést és a primíciát, vagyis az első, szülőfalumban bemutatott szentmisét követően, 1966 októberétől 1968 márciusáig Temesgyarmaton voltam káplán, Kisgyarmatapuszta és Csernegyház filiákkal. 1968 áprilisától 1979 novemberéig temesszlatinai plébános voltam, amelyhez Ószadova és Teregova tartozott. 1979 decemberétől 1986 decemberéig Herkulesfürdőn szolgáltam, a Mehádia, Csernahévíz és Cseherdős filiákkal. Ezután 1986 decemberétől 1988 áprilisáig ismét Temesgyarmatra kerültem. A következő plébánia Lovrin volt, majd 1988‑tól Billédre neveztek ki, a Sándorháza, Újbesenyő, Kisbecskerek és Újhely filiákkal. A Temesvári Egyházmegyét azért választottam, mert a gyulafehérvári kántoriskolában sok bánsági diákkal barátkoztam össze: például az újbesenyői Nikola Nakov atyával és a temesszlatinai Mihai Babeu atyával. Temesgyarmaton, amikor káplán voltam, a plébános a későbbi püspök Sebastian Kräuter volt. A hittanórákat német nyelven tartottam a plébánián.
– Hol tanult meg németül?
– Az iskolában, de Temesgyarmaton is. Görögül is tanultam, az orosz nyelvet pedig nyolc éven át tanulmányoztam. Úgy gondoltam, ha egyszer felszabadulna Besszarábia, szükség lesz olyan papokra, akik tudnak oroszul, és én is szolgálhatnék ott. Végül az orosz nyelv ismerete hasznomra vált, mert Herkulesfürdőn, ahol hét évig szolgáltam, egész Európából és még Dél‑Amerikából is érkeztek turisták és gyógykezelésre jövő betegek. A vallásosak részt vettek a szentmiséken is. Ha nagyobb csoport érkezett a Székelyföldről, magyarul imádkoztunk. Lengyelországból olykor kilencvenen is jöttek egyszerre. Mivel Cseherdős cseh közösségét is elláttam, lassan az ő nyelvüket is megtanultam. Kezdetben könyveket vásároltam, és megtanultam a cseh imádságokat. Sok barátságot kötöttem azokkal, akik Herkulesfürdőre látogatva részt vettek a liturgiákon. Húsz éven át, a pihenőszabadságom idején németországi, ausztriai, svájci, sőt franciaországi plébániákon is helyettesítettem papokat, olyan közösségekben, ahol németül folyt a pasztoráció. Mielőtt Herkulesfürdőre kerültem volna, a kisiratosi származású Godó Mihály jezsuita atya volt ott a plébános. Tíz évet töltött börtönben, mert ellenállt a kommunista hatóságoknak, akik meg akarták szakítani a helyi római katolikus Egyház kapcsolatát a Szentszékkel. A hívek később elmondták, hogy a Jilava, Pitești és Râmnicu Sărat börtöneiben töltött súlyos évek ellenére is volt bátorsága továbbra is ostorozni a rendszert. 1979‑ben ismét letartóztatták. Amikor temesszlatinai plébános voltam, területileg „szomszédok” voltunk. Ezért, miután Godó atyát elhurcolták, a temesvári ordinárius arra kért, hogy menjek Herkulesfürdőre, celebráljam a szentmiséket helyette. Az ő perét Karánsebesen és Resicabányán tárgyalták; olykor én is jelen voltam a bírósági tárgyaláson, néhány hívővel együtt. Godó atyát illegális kereskedelemmel vádolták, mert – állításuk szerint – szentképeket, kis Szent Antal‑szobrocskákat és rózsafüzéreket árusított, és mert a prédikációiban felszólalt az ateizmus ellen. Elítélték, majd Bukarestbe vitték börtönbe. Amíg Herkulesfürdőn helyettesítettem, csak a templom kulcsai voltak nálam; a plébániaépületet a milícia lezárta és lepecsételte. Csak néhány hónap elteltével engedték meg, hogy belépjek abba a kis szobába, ahol Godó atya lakott. Temesszlatinán, ahová Konrad Kernweisz ordinárius küldött, több fiatal is a papi hivatást választotta: a Dirschl testvérek – Johann, aki ma általános helynök, és Mates, újaradi plébános –, továbbá Petru Muțiu és Martin Neagu, akik sajnos már hazatértek a Mennyei Atya házába. Ószadova akkoriban mintegy 600 hívőt számlált, közülük 200-an minden vasárnap eljöttek a templomba. Egy jellegzetes német nyelvjárást beszéltek, amely különbözött a sváb nyelvtől. Manapság az emberek mindenféle kifogást találnak, hogy ne jöjjenek templomba.
– A 60 éves papi jubileum alkalmából milyen gondolatot fogalmazna meg azoknak a fiataloknak, akik a papi hivatást választják?
– Igen, 2026. május 3‑án, vasárnap, a billédi plébániatemplomban mutattam be a gyémántmisémet, vagyis a hálaadó szentmisét a 60 éves papi szolgálatom alkalmából. Harmincnyolc éve szolgálok ezen a plébánián. A fiatalokat arra biztatnám, hogy fontolják meg komolyan a döntést, és soha ne feledjék Jézus szavait: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.”
– Köszönjük a beszélgetést.
