A 21. század egyik sajátossága, hogy szinte észrevétlenül megtanultunk úgy élni, hogy a tárgyaink mulandók. Telefont veszünk, amely néhány év alatt elévül és lelassul, háztartási gépet, amelynek élettartamát már a gyártáskor kalkulálják. Bútort, amelyet nem az unokáinknak választunk, hanem addig használunk, amíg még javítható és divatos. A filozófia ezt a jelenséget a fogyasztói társadalom egyik sajátosságaként írja le, ez a mindennapjainkban megbúvó beépített elévülés. A gondolkodás nem csupán arról beszél, hogy bizonyos tárgyakat rövidebb élettartamra terveznek, hanem arról is, hogy megváltozott a viszonyunk az időhöz – egyre kevesebb dolgot készítünk annak tudatában, hogy egyszer mások öröklik majd tőlünk.
Éppen ezért különösen beszédes történet bontakozik ki a gyergyócsomafalvi római katolikus templom karzatán. Itt most nem lecserélnek valamit, ami elöregedett, hanem megmentenek egy hangszert, amely közel másfél évszázada szolgálja ugyanazt a közösséget. Egy orgonát, amelyet alkotója nem tíz vagy húsz évre, hanem generációkra tervezett.
Különleges hangszer a XIX. század derekáról
A templom orgonája 1878-ban, a templom építésével egy időben készült. Építője, Vas István marosvásárhelyi orgonaépítő volt, akinek neve ma már talán kevesek számára ismerős, pedig rövid élete ellenére maradandót, időtállót alkotott. Az orgona felújításáról a gyergyócsomafalvi templom kántorával beszélgettünk. „Vas István az 1800-as évek végének orgonaépítője volt. Korán meghalt, mindössze huszonkilenc éves korában, és addig összesen tizenhárom orgonát épített. A Gyergyói-medencében kettő maradt fenn: az egyik Remetén, a másik itt, Csomafalván” – idézi fel Ambrus Tibor.
A csomafalvi hangszer ezek közül is különleges. Nemcsak azért, mert ez Vas István legnagyobb alkotása, hanem azért is, mert ez az egyetlen orgonája, amely pedálművet is kapott. „A többi orgonája kisebb volt, ez volt a legnagyobb munkája. Maga a hangszer tizenkét regiszteres, mechanikus csúszkaládás rendszerű orgona. Valójában egy olyan szerkezeti megoldást jelent, amelyet évszázadok óta alkalmaznak, és amelyet a mesterek a megbízhatósága miatt ma is nagy becsben tartanak.”
Ambrus Tibor szerint már önmagában az is sokat elmond a korabeli mesterségbeli tudásról, hogy a hangszer milyen hosszú ideig szolgált komolyabb beavatkozás nélkül. „Jól elkészített, időtálló hangszer. A plébánia történetében feljegyezték, hogy tíz évvel később egyszer ki kellett tisztítani és újrahangolni, de azt feltételezzük, hogy akkor még a templomon is folytak a munkálatok, ezért kerülhetett bele annyi por. Az ötvenes években volt még egy kisebb hangolás, aztán egészen 1999-ig sem komoly javításra, sem átalakításra nem volt szükség.”
Ajándék orgona Németországból
A történet fordulópontja 1999-ben érkezett el. A plébánia Németországból, Laufen városából ajándékba kapott egy másik orgonát is, az eredeti hangszer hangzása egy ekkora templomtérben már kevésnek bizonyult, az ajándék orgona pedig lehetőséget kínált arra, hogy gazdagabb hangzást kapjon a templom, ezért összeépítették a két orgonát. „Ez a német hangszer teljesen más rendszerű volt. Elektropneumatikus rendszerrel működött, ami teljesen ellenkezik a régi mechanikus orgona működésével. A kettőt így nem lett volna szabad összeépíteni.” A két hangszer ugyan eggyé vált, de két különböző gondolkodásmód maradt benne. A régi, mechanikus szerkezet egyszerűsége és időtállósága találkozott egy korszerűbbnek gondolt, ám jóval összetettebb technológiával. Évek múltán azonban hibák jelentkeztek a hangszeren, a következményekkel már Ambrus Tibornak kellett együtt élnie, aki 2003 óta szolgál kántorként a templomban. „Húsz év után kiadta magából a problémát. Olyan hibák jelentkeztek, hogy a hangszer gyakorlatilag használhatatlanná vált. Én kaptam el az összeépítés következményeit. Eleinte félévente kellett belenyúlnom az orgonába, aztán háromhavonta, később havonta, végül már hetente. Mindig volt valami, ami nem működött. Az egyik hang nem szólt, a másik rendszer hibázott. Ahhoz, hogy használni tudjam a hangszert, folyamatosan javítani kellett.”
Problémák után: vissza a gyökerekhez!
Így kezdődött el a közelmúltban a hangszer teljes felújítása, hogy visszataláljon ahhoz az elvhez, amelyre eredetileg épült. A felújítás során nem egyszerűen a régi hangszert javítják meg, a cél az, hogy az orgona ismét egységes egészként működjön, úgy, ahogyan azt Vas István eredetileg elképzelte.
A munkát Bors László orgonaépítő mester végzi újtusnádi műhelyében. A sípokat folyamatosan szállítják a műhelybe, ahol megtisztítják, kijavítják és az új rendszerhez igazítják. Közben a templomban is zajlik a munka: lebontják az utólag hozzáépített részeket, hogy az orgonaszekrény ismét visszanyerhesse eredeti arányait. „A sípok teljesen megmaradnak, a szekrény visszakerül az eredeti állapotába. Viszont új játszóasztal készül, új szélládák, új fúvórendszer és teljesen új mechanika épül. Gyakorlatilag a sípokon és a szekrényen kívül minden megújul.”
Ambrus Tibor szerint a legfontosabb változás mégsem az új alkatrészekben rejlik, hanem abban, hogy ismét ugyanaz a szerkezeti logika fogja működtetni az egész hangszert. „Teljesen mechanikus csúszkaládás rendszerre alakítják át. Ez egy nagyon megbízható és nagyon időtálló rendszer. Nem tíz évre tervezzük, hanem akár száz évre is. Elméletileg működőképes kell legyen ennyi idő múlva is.”
Talán éppen ez az, ami miatt egy orgona története ma túlmutat önmagán. Nemcsak arról beszél, hogyan épül egy hangszer, hanem arról is, hogyan gondolkodik egy közösség az időről. A régi orgonamesterek nem azért választottak tartós megoldásokat, mert természetes volt számukra, hogy amit Isten házába készítenek, annak az unokák unokáit is szolgálnia kell.
A költségek fedezése: önerőből és támogatásokból történik
A felújítás költsége megközelíti a 60 ezer eurót, ami első hallásra jelentős összegnek tűnik. Ha azonban teljesen új orgonát kellett volna építeni, ennek legalább a kétszeresével kellett volna számolni. A beruházás több forrásból valósul meg: a plébánia önrészt vállalt, emellett támogatást nyertek a Vallásügyi Államtitkárságtól, Hargita Megye Tanácsától és a román kormány egyik pályázatán is sikerült pénzt szerezni. A felújítás ugyanakkor nem pusztán gazdasági döntés volt. Sokkal inkább annak felismerése, hogy bizonyos értékeket nem lecserélni kell, hanem továbbadni. „Minden orgona egyedi. Két egyforma hangszer nincs. Még ugyanaz az orgonaépítő sem készít két teljesen egyforma hangszert. Mindegyikben van valami sajátos. Amikor új hangszert építettek, mindig figyeltek arra, hogy a szekrény illeszkedjen a templom bútorzatához és építészeti stílusához. Ez így illik. Az urnadíszek is nagyon sajátosak rá.
Minden orgonaépítőnek megvolt a maga stílusa. Ha valaki sok hangszert látott, sokszor már egy pillantásból meg tudja mondani, ki építette.” A szintén felújítás alatt álló gyergyócsomafalvi templom neogótikus, és ezt tükrözi az orgonaszekrény is, Vas István saját kézjegyegyével együtt. Az orgona nem csupán funkciót lát el, hanem személyisége is van, mesél az alkotójáról, a koráról, a közösségről, amelynek készült. A munkálatok a tervek szerint karácsonyra fejeződnek be. „Az utolsó csavarig, a csúszkákig, a billentyűkig, a regiszterhúzókig, a szelepekig mindent kézzel kellett elkészíteni” – mondja a kántor.
Befektetés a jövő számára
Miközben körülöttünk elromlik, lecserélődik a legtöbb fizikai tárgy, Csomafalván most egy csaknem másfél évszázados hangszer újjászületésén dolgoznak, az időtállást választják, hogy továbbra is betöltse eredeti küldetését: kísérje a liturgiát, megszólaljon keresztelőkön, esküvőkön és ünnepi szentmiséken. A keresztény szemléletű ember mindig úgy épített, hogy közben tudta: nem minden gyümölcsét ő fogja leszüretelni. Templomok, harangok, orgonák, kőkeresztek születtek abból a hitből, hogy az ember nem csupán a jelenért felel, hanem azokért is, akik utána érkeznek.
A gyergyócsomafalvi orgona felújítása ezért emlékeztető arra, hogy létezik olyan alkotás, amely nem a következő éveknek készül, hanem a következő nemzedékeknek. Az időtálló orgona gondolata ebben a felgyorsult világban újra megtaníthat bennünket becsülni azt, ami valóban maradandó.
Az írás teljes terjedelmében a Vasárnap hetilap 2026/31. számában jelent meg.
