„A kenyér a csendem”
A lányból, aki egykor zarándokolva imádkozott a Szűzanyához, ma két kisfiú édesanyja lett. Feleség, kertészkedő háziasszony és szenvedélyes kenyérsütő, aki ugyanazzal a nyugalommal beszél a kovászról, mint a hitéről vagy az anyaságról. Nála ezek valójában egy történet részei. Kétrészes interjú Madarász Eleonórával a konyha szeretetnyelvéről.
Madarász Eleonórát, Nórit a csíksomlyói zarándoklatokon ismertem meg, akkoriban még mindketten egészen más élethelyzetben jártunk. Évről évre haladtunk ugyanazon az úton Alfaluból a Nyereg felé, majd a zarándoklat után mindenki visszatért a saját hétköznapjaihoz. Az évek teltével figyelemmel kísértük egymás életét, és most, akárcsak a zarándoklatokon, összeért a két út. Már nem a hegyre vezet az ösvény, hanem egy csomafalvi családi ház konyhájába.
Nem a saját konyhájában kezdődött
„2016-ban még Németországban dolgoztam, egy több mint 100 éves bajor étteremben, ahol egy erős szemlélettel találkoztam. Belecseppentem egy olyan világba, ahol a szomszéd bácsi hozta be reggel a kosárban a gombát vagy a ribizlit, amit előző nap szedett, és abból másnap már a vendégeknek főztek. Ott értettem meg, milyen fontos, hogy akkor együnk paradicsomot, amikor annak szezonja van. Akkor kapjuk azt az ízt, amire valójában emlékszünk. Mert ezek az ízélmények megvannak a tudatunkban. Volt ott egy kenyérbolt, ott vettem a vadkovászos kenyeret. Emlékszem, hogy amikor először megkóstoltam, valahová visszarepített. Nem tudtam megmondani, hová, csak azt éreztem, hogy ilyennek kell lennie egy igazi kenyérnek.”
Hogyan indultál el a saját kenyered útján?
„Akkoriban még alig volt hiteles információ a kovászról és az egész folyamatról. Amit én akkor kovásznak hittem, ma már tudom, hogy egy élesztős előtészta volt. Megsütöttem belőle az első kenyeremet, de nem az lett, amit kerestem. A vágy azonban megmaradt, nem adtam fel. A Covid idején vettem részt Szabi, a Pék ingyenes online workshopján, ott készítettük el közösen az első kovászomat. Teljesen lenyűgözött, hogy mennyi tudást adott át önzetlenül.”
„Anya-kenyér”
A kenyér igazán akkor kezdett megérni, amikor megszülettek a gyerekei. Mindkét kisfiú első falatai között ott volt az édesanyjuk kenyere.
„Amikor elkezdődött a hozzátáplálás, újra tudatosult bennem, hogy mennyire fontos, mit teszek a családi asztalra. Akkor éreztem azt, hogy most már nem csak magamért sütök kenyeret. Mind a két fiam első perctől az én kenyeremet ette. A nagyobbiknak a kenyér ropogós héja volt az első, amit a kezébe adtam, amikor kezdődött a hozzátáplálás. Nagymamám mondta mindig, hogy régen is kenyérhéjat adtak a fogzó gyerekeknek. Nekem ez olyan szép emlék volt, hogy én is így tettem. Most már egyszerűen csak úgy hívják: anya-kenyér. Ez nekem annyira kedves. Ha meglátják a csatos üveget a pulton, már tudják, hogy kenyeret fogunk sütni. Jönnek segíteni dagasztani, formázni. Nem mindig egyszerű két kisgyerekkel a konyhában, de szeretném, hogy lássák, miből készül az étel, és azt is, mennyi munka van mögötte. ”
Nem csak táplál, hanem nevel is
„Egy olyan kenyérrel, amivel három napig dolgozol, egészen más kapcsolatod lesz. Azt sokkal nehezebb szívvel dobod ki. Ugyanez igaz arra a paradicsomra is, amit a saját kertedben neveltél. Ha az ember a saját munkáját látja benne, sokkal jobban megbecsüli. Én ezt szeretném továbbadni a gyerekeimnek is.
A kenyérsütés egyfajta életforma. Neked milyen rutint kölcsönöz a mindennapjaidba?
„A kenyér a csendem. A kenyérsütés sok apró részből áll. De mindig van benne egy olyan pillanat, ami csak az enyém. Amikor dagasztok. Amikor formázok. Vagy hajnalban, amikor mindenki alszik, én lefőzök egy kávét, és nézem, ahogy sül a kenyér. Ha nehéz napom volt, ott kiadtam magamból mindazt, ami nem kellett. Másnap reggel, amikor szépen kijött rajta a minta, úgy éreztem, hogy na, ez én vagyok. Ez az én kezem munkája. Megtanított türelmesnek lenni, elfogadni, hogy mindennek megvan a maga ideje. Nekem ez a szeretetnyelvem. A kenyérsütés is egy imádság. Hiszem, hogy Istennek kedves az, amikor szeretettel gondoskodunk a családunkról.”
Az örökölt gondoskodás minden háztartásban jelen van bizonyos szinten, de a Madarász család portáján a nagyszülőktől tanult bölcsesség különösen a mozdulatokban, receptekben, ízekben él tovább.
„Nagymamámtól tanultam, hogy amikor megdagasztjuk a kenyeret, keresztet teszünk a tetejére. Én is mindig így teszek. Reggel pedig, amikor megsül és megszelem, ismét keresztet vetek rá. Ez számomra a hála jele. Hálát adok azért, hogy sikerült, hogy szép lett, hogy finom lett, és hogy van mit az asztalra tenni. A zarándoklatok nagyon sokat jelentenek nekem. Akkor még külföldön éltem, és csak ezért jöttem haza. Amit akkor kértem, abból valójában mindent megkaptam. Hazataláltam. Férjem lett, gyerekeim lettek, megkaptam azt a családi életet, amire mindig vágytam. Ezért szeretnék egyszer újra gyalog elmenni Csíksomlyóra. De most már nem kérni, hanem hálát adni.”
Nagymamád emléke nagyon erősen összefonódik a mindennapjaiddal…
„Nagyon sok receptem van, amit még személyesen tőle írtam le. Emlékszem, egyszer halottak napján együtt készítettük a töltött káposztát, én pedig közben jegyzeteltem, hogy semmi ne vesszen el. Ezeket a füzeteket ma is nagyon őrzöm. Idén pünkösdkor, amikor készítettem, azt vettem észre, hogy ugyanazzal a mozdulattal hajtom össze a káposztát, mint nagymamám. Annyira meglepett. Akkor értettem meg igazán, hogy ezekben a mozdulatokban élnek tovább azok, akiket szeretünk. Ilyenkor ragaszkodok ahhoz, amit tőlük kaptam. Szeretném, ha a gyerekeimnek is minden ünnepnek megmaradna az íze, az illata és a terített asztal varázsa. Hiszek abban, hogy ezeknek óriási erejük van.”
Kerttől az asztalig
A kenyér volt az első lépés, de ma már az egész család életét átszövi a tudatos gazdálkodás.
„Abban a szerencsés helyzetben nőttem fel, hogy a nagymamám kertjéből került étel az asztalra. Nekem ez sosem volt idegen. Németországban ismertem meg a „farm to table” szemléletet, de rájöttem, hogy valójában ezt már gyerekként is éltem. Ma már a család minden tagja része ennek. A szüleim kecskéket tartanak, sajtot készítenek, hatalmas veteményesük van. Anyósoméknál tyúkok vannak, nálunk is sok minden terem. A férjem is gazdálkodik, egyedül visz el a hátán egy nagy gazdaságot, közel 500 juhot tart. Ez nem csak az én munkám. Ez egy egész család közös története. Ha odafigyelünk arra, milyen vizet iszunk és milyen kenyeret eszünk, szerintem már félúton vagyunk. A többi tudatosság pedig szépen jön utána magától. Persze van hová fejlődni, de igyekszem, hogy a háztartásunkban a dolgok ne menjenek kárba, a kovászt is leszárítom, a száraz kenyérmaradékokat is megőrzöm, és prézli születik belőle.”
Útravaló egy szelet kenyér mellé
Mit tennél valakinek egy szelet kenyér mellé útravalóul?
„Azt hiszem, ezt a bibliaidézetet: „Ingyen kaptátok, ingyen adjátok.” Én is rengeteget kaptam másoktól. Szabi a Péktől, akitől személyes találkozásunkkor kaptam kovászt is, Ilyés Ágotától, aki sok mindenben példaképem. Ezért én is szívesen adok kovászt bárkinek, aki szeretne kenyeret sütni. Szívesen segítek, ha kérdeznek. A tudást tovább kell adni, igyekszem kedvet csinálni mások számára is. A kenyér receptje valójában nagyon egyszerű: liszt, víz és só. A többit hozzáteszi a jó Isten.
Azt tanácsolnám bárkinek, aki szeretne hozzáfogni, hogy először legyen meg bennünk a vágy. Fogalmazzuk meg, kérjük a jó Istent, hogy vezessen ezen az úton. De közben tegyük hozzá mi is a munkát. Ahogy a kenyér sem sül meg magától, úgy az életben sem történik semmi munka nélkül. Viszont sokkal édesebb a gyümölcse annak, amiért megdolgoztunk.”
Talán ez Nóri történetek valódi üzenete is. A kenyér soha nem csupán kenyér. Benne van egy nagymama kézmozdulata, egy édesanya gondoskodása, két kisfiú öröme, egy hajnali ima és egy zarándoklat minden meghallgatott kérése. És amikor ezek találkoznak egyetlen vekniben, akkor valóban több kerül az asztalra, mint étel: otthon, emlékezet és hála egyben.
A beszélgetés megjelent a Vasárnap 2026/30/31-es lapszámaiban.
