PALLAI ANDREA informatikatanár életútja jól példázza, hogy a tanítás felé vezető út nem mindig egyenes. A nagyváradi születésű pedagógus több mint harminc éven át dolgozott az informatika és a programozás világában, mielőtt teljes állásban az oktatás mellett kötelezte el magát. Programozóként, vállalkozóként és fejlesztőként szerzett tapasztalatait ma a katedrán kamatoztatja, miközben a sportból hozott kitartás és céltudatosság ma is meghatározza szemléletét.
Az Ön életútját már korábban keresztezte a tanítás, mégis csak most kezdett teljes állásban pedagógusként dolgozni. Mi volt az a pont vagy belső döntés, amikor úgy érezte: most valóban itt az ideje ennek az útnak?
A tanítás valahogy mindig visszatért az életembe. Már utolsó éves egyetemistaként gyakorlati órákat tartottam az egyetemen matematika szakos hallgatóknak, később pedig rövidebb ideig Nagyváradon, az orvosi egyetemen is tanítottam. Tavaly ősztől kezdve teljes munkaidővel tanítok informatikát és IKT-t a szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Líceumban. Örülök annak, hogy a korábbi szakmai tapasztalataimat most a diákoknak is továbbadhatom.
Talán egyszerűen összeértek bennem a dolgok. Sok évet töltöttem magánvállalkozóként programozással, webfejlesztéssel. Ezek az évek sok tapasztalatot adtak, de egy idő után azt éreztem, hogy szeretnék valami mást, és amikor lehetőség nyílt arra, hogy taníthassak, már nem ideiglenes kitérőként tekintettem rá, hanem tudatos döntésként.
Talán az életkorral az ember máshogy kezdi nézni azt is, mi az, aminek hosszabb távon értelme van. Engem most egyre jobban motivál az, hogy valódi emberekkel dolgozhatok, nem csak projektekkel vagy képernyő előtt ülve. Három gyermekem van, és a legkisebb idén érettségizik. Talán az, hogy hamarosan ő is elindul a saját útján, közrejátszott abban, hogy nyitottabbá váltam egy új életszakasz, új kihívás felé.
Milyen érzés egy másfajta szakmai közeg után beleérkezni az iskola világába?
Az elején leginkább az lepett meg, hogy mennyire más a tempó és a fókusz az iskolában. A munka világában sokkal inkább a feladatokon és határidőkön van a hangsúly, itt viszont folyamatosan emberek között vagyok, és ez teljesen más figyelmet igényel.
A tanításról kívülről azt gondolná az ember, hogy „csak megtartok egy órát”, de közben nagyon sok apró dologra kell egyszerre figyelni. Emellett azt is megtapasztaltam, hogy sokkal többet kell készülni, mint elsőre gondoltam: sok olyan anyagot tanítok, amit az egyetem óta nem használtam aktívan, ezért ezeket újra át kell néznem, és frissítenem kell a tudásom.
Érez különbséget aközött, ahogyan most látja a diákokat tanárként, és ahogyan korábban, kívülállóként látta őket?
Igen, mindenképpen van különbség. Kívülállóként az ember inkább a tanulási eredményt látja, de tanárként sokkal fontosabbá válik az, hogy a diák hogyan érzi magát a folyamat közben, és mennyire tud bekapcsolódni a tanulásba.
Nálam jelenleg nem a versenyhelyzetek vagy kiemelt teljesítmények állnak a középpontban, hanem az, hogy mindenki a saját tempójában haladjon, és minél többet megértsen az anyagból. Sokkal inkább a biztonságos, támogató légkör megteremtésére törekszem, ahol a diákok bátrabban mernek kérdezni és hibázni is.
Mit jelent ma az ön számára keresztény pedagógusnak lenni?
Szerintem a mai fiatalokat nagyon sok inger éri egyszerre. Rengeteg információ jut el hozzájuk, folyamatos az online jelenlét, és közben sokszor nehéz kapaszkodót találniuk. Egy tanár ma nemcsak tudást ad át, hanem valamiféle stabilitást is.
Számomra keresztény pedagógusnak lenni nem azt jelenti, hogy állandóan nagy szavakat használunk, hanem inkább azt, hogy emberséggel fordulunk a diákok felé. Hogy legyen türelmünk meghallgatni őket, legyen bennünk következetesség, humor, és próbáljunk normális emberi kapcsolatot kialakítani velük.
Mit visz be magából a diákjai közé, akár tudatosan, akár észrevétlenül?
Valószínűleg elsősorban a kíváncsiságomat és a gyakorlati szemléletemet. Én mindig szerettem kipróbálni dolgokat, kísérletezni, saját megoldásokat keresni. Ezt próbálom átadni nekik is: ne féljenek hibázni, merjenek gondolkodni, kérdezni, utánanézni dolgoknak. Talán egy kis lazaságot is. Az informatika sok diák számára elsőre nehéz vagy ijesztő tantárgy, ezért fontosnak érzem, hogy az órán legyen oldott hangulat is. A humor sokat segít.
Hogyan van jelen a hit a hétköznapi tanításban?
Őszintén szólva én ezt nem külön nagy pillanatokban élem meg. Inkább a hétköznapokban van jelen: abban, ahogyan a diákokhoz fordulok, ahogyan próbálok türelmes maradni és emberséggel kezelni a helyzeteket. Ez nálam inkább egy folyamatos hozzáállás, nem egy-egy kiemelhető élmény.
A mai diákok szinte folyamatos online jelenlétben élnek. Mit érzékel ebből tanárként: miben lett más a figyelmük, a gondolkodásuk vagy akár az emberi kapcsolataik?
A diákok hozzászoktak a gyors ingerekhez: rövid videókhoz, értesítésekhez, folyamatos váltásokhoz. Sok mindent pár másodperc alatt kapnak meg, és ez látszik azon is, hogyan tudnak figyelni.
Ugyanakkor látom azt is, hogy nagyon ügyesen mozognak a digitális világban, gyorsan keresnek információt, és könnyen kipróbálnak új dolgokat. Inkább a tartósabb figyelem és az elmélyülés az, ami nehezebb számukra.
Az emberi kapcsolatok, úgy látom, alapvetően jól működnek nálunk az iskolában. Az órákon és a szünetekben is beszélgetnek egymással, jól érzik magukat együtt, és van egy egészséges közösségi légkör közöttük.
Mit gondol, hogyan lehet egy olyan tantárgyon keresztül, mint az informatika, értékeket, felelősséget vagy tudatosságot is átadni?
Az informatika számomra nem csak a gépek használatáról szól. Inkább azt próbálom átadni, hogyan gondolkodjanak a feladatokról, és hogyan álljanak hozzá a megoldásokhoz. A programozás jó példa erre, mert nincs azonnali eredmény: hibáznak, újrakezdenek, és ez tanítja a kitartást.
Hogyan lehet ma megtanítani a fiatalokat arra, hogy ne csak jól használják a technológiát, hanem egészséges kapcsolatuk is legyen vele?
Nem gondolom, hogy a technológiát el kellene utasítani, hiszen az az életük része, és sok mindenre jól használható. Inkább az a fontos, hogy megtanulják, mikor segít, és mikor veszi át túlzottan az irányítást.
Én inkább arra próbálok figyelni, hogy amikor konkrét helyzetek adódnak – például keresésnél, másolásnál vagy feladatmegoldásnál –, akkor ezeket mindig megbeszéljük, és így lassan kialakul bennük egy tudatosabb használat.
Mi az, ami leginkább meg tudja sebezni egy pedagógus lelkét? És mi az, ami a nehezebb időszakokban mégis megtartja ezen a pályán?
Szerintem az egyik legnehezebb dolog az, amikor egy óra vagy egy feladat nem tudja igazán lekötni a diákok figyelmét, még akkor sem, ha sokat készülök rá. Ilyenkor természetesen elgondolkodom azon, hogyan lehetne legközelebb másképp csinálni.
Mit jelent az ön számára az irgalom, a türelem vagy a megbocsátás az iskolában?
Szerintem ezek nagyon fontos dolgok az iskolában, és a mindennapokban is sokszor előjönnek, még ha nem is mindig könnyű őket megélni. Tanárként naponta találkozunk hibákkal, nemcsak a diákok részéről, hanem a saját részünkről is. Ilyenkor szerintem fontos, hogy ne az legyen a cél, hogy valakit „leírjunk”, hanem inkább az, hogy kezeljük a helyzetet és tovább tudjunk lépni. A diákok pedig sokszor érzékenyebbek, mint amilyennek kívülről látszanak. Ezért egy nyugodtabb reakció vagy egy új esély sokszor többet segít, mint egy szigorúbb büntetés.
Mitől válik valóban katolikussá egy iskola? Mi az, ami túlmutat a valláson, az épületen vagy a közös imákon?
Szerintem attól, hogy milyen légkör uralkodik benne. Attól, hogyan bánnak egymással az emberek: diákok, tanárok, vezetők. Nem elsősorban a vallásórák vagy a közös imák határozzák ezt meg, hanem az, hogy jelen van-e az emberség, a figyelem és a közösség. A diákok nagyon pontosan érzik, hogy egy intézményben csak beszélnek bizonyos értékekről, vagy próbálják is megélni őket a mindennapokban. Szerintem a hitelesség itt is kulcskérdés.
Mit tanított önnek ez a hivatás az emberről és Istenről?
Az emberről talán leginkább azt, hogy sokkal összetettebbek vagyunk, mint amilyennek elsőre látszunk. Egy diák mögött mindig van egy történet, egy családi háttér, bizonytalanságok, félelmek vagy éppen rejtett erősségek.
Vannak helyzetek, ahol az ember csak jelen tud lenni, türelmes maradni, és remélni, hogy annak hosszabb távon lesz hatása. Talán ez kapcsolódik a hithez is: nem mindig látjuk az eredményt, mégis dolgozunk tovább.
Ha egyszer a diákjai évekkel később visszaemlékeznek önre, minek örülne a leginkább: mit szeretne, hogy megőrizzenek abból, amit öntől kaptak?
Nem feltétlenül annak örülnék a legjobban, ha pontosan emlékeznének egy programozási feladatra vagy egy definícióra. Inkább annak, ha úgy emlékeznének vissza, hogy az óráimon lehetett kérdezni, gondolkodni, hibázni.
Jó lenne, ha megmaradna bennük a kíváncsiság és a nyitottság. Az informatika gyorsan változik, ezért szerintem nem az a legfontosabb, hogy minden aktuális technológiát ismerjenek, hanem hogy tudjanak tanulni, alkalmazkodni és önállóan gondolkodni. És annak is örülnék, ha arra emlékeznének, hogy jó hangulat volt az órákon, és emberileg korrekt tanárként maradtam meg bennük.
Mennyire nehéz ma egy tanárnak hitelesnek maradni egy olyan generáció előtt, amely nagyon gyorsan megérzi a felszínességet vagy a nem őszinte jelenlétet?
Szerintem ez ma az egyik legnagyobb kihívás. A diákok megérzik, ha valaki nem őszinte, vagy csak „szerepet játszik”. Éppen ezért szerintem nem a tökéletesség a fontos, hanem az őszinteség és a következetesség. Elfogadják, ha egy tanár emberi, ha hibázik vagy ha nem tud mindenre azonnal válaszolni, de azt is gyorsan észreveszik, ha valaki nem önazonos. Én úgy gondolom, hogy a hitelességhez az is hozzátartozik, hogy a tanár önmaga maradjon. Nem kell mindenáron trendinek lenni, sokkal fontosabb a természetesség, az emberség és a tartás.
Az írás megjelent a Vasárnap hetilap 2026/26. számában.
