Lövétéről származom, vallásos családban nőttem fel. Szüleim harmadik, egyben legkisebb fia vagyok két bátyám után. Gyerekkoromban eléggé félős kisfiú voltam, aki még a szomszédba is alig mert átmenni, mert azt hitte, „kiharapnak” belőle. Színpadon szerepelni viszont szerettem már kiskorom óta: főleg népdalokat énekeltem, később keveset néptáncoltam is.
Papi jelmondatomat János első leveléből vettem: „Mert ő előbb szeretett minket” (1Jn 4,19). Elsősorban azért, mert nem csupán rám összpontosít, hanem arra is, akitől kaptam a meghívást, és arra is, akikhez kaptam ezt a küldetést. Nevezetesen annak tudatosítását fejezi ki számomra az idézet, hogy Isten szeretete mindig megelőzött szeretet, a miénk már ennek a felismert szeretetnek az elfogadása. Magam részéről pedig úgy hiszem és érzem, hogy papi küldetésem mindazokhoz szól, akik szeretik Istent, és mindazokhoz, akik valamilyen módon elakadtak és szükségük van arra, hogy akár rajtam keresztül megérezzék és tudatosítsák, hogy Isten szereti őket. Azt szeretném, ha ez a jelmondat az öröm és a csüggedés óráiban egyaránt emlékeztetne arra a nagyobb szeretetre, akitől hivatásomat kaptam, és akinek a szeretetébe szeretném behelyezni mindazokat, akik távol kerültek tőle.
A templomba járás, a szentmisén való részvétel nem okozott gondot számomra kiskoromban sem, azonban amióta tízévesen elkezdtem ministrálni, egyre intenzívebben kötődtem a templomi, egyházi szolgálatokhoz, ünnepekhez, szentségekhez s egyszersmind Istenhez. Ahogy pedig teltek az évek, a plébánosom, a kántor és a hitoktató felfigyeltek rám, és felajánlották, hogy a VIII. osztály elvégzése után folytathatnám a tanulmányaimat a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceumban. Ottlétem alatt azonban még egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy nekem papnak kéne lennem. Sok belső vívódásom volt, amelyekben felemlegettem, hogy szívesebben lennék inkább kántor, harangozó vagy sekrestyés, de még érettségi előtt jó emberek jókor voltak mellettem, hogy jól tudjak dönteni. A teológiai évek alatt pedig igyekeztem kimondani a mindennapi igent. Bár nem mindig volt könnyű, de a nehézségeken mindig átsegített az imádság, amelyet én mondtam, és amelyet értem végeztek – utóbbikért különösen hálás vagyok. Főleg szülőfalum vallásos közösségének, családomnak, rokonaimnak köszönöm meg a támogatását, ilyen háttér nélkül biztosan nehezebb lett volna.
Amikor szentelésemre tekintek, megijeszt az a tény, hogy nemsokára és is bemutatom azt az áldozatot, amelyet szent lelkipásztorok is bemutattak – s hogy mennyire érdemtelen vagyok én hozzájuk képest. De erőt és lelkesedést ad az, hogy ugyanezen szentmise áldozatot saját magam és mások megszentelésére végzem, ami igazából küldetéstudatom alapja és kiindulópontja. Tőlük, a szent áldozatbemutatóktól akarom ezt megtanulni: Vianney Szent Jánostól, Pietrelcinai Szent Piótól és Szent II. János Pál pápától, akik meghatározó szentek számomra. Ők ráerősítenek az életszentség azon példamutatóira, akik ma is élő papok személyében köztünk szolgálnak: hivalkodás nélkül, egyszerűen, de határozott küldetéstudattal.
Most, a papszentelés küszöbén megrettentő, hogy az a szolgálattal együtt járó életforma, mely a római katolikus áldozópapság sajátja, nemsokára kegyelmeiben részesít. Amíg távol volt, még távoliként is kezeltem: olyan dolognak, amire van még idő készülni. Ahogy azonban közeledett, nekem is fel kellett nőni a feladathoz és komolyan venni, hogy Istennek mi is a terve velem és általam mi a terve másokkal. Legjobban a szentmise bemutatását várom, és azokat a pillanatokat, amikor keresztelőkön, esküvőkön, gyóntatáskor stb. a szó szoros értelmében papként néznek rám. Viszont ezt meg kell alapoznia annak, hogy én ember vagyok, s hogy férfiként tudok szólni az emberekhez, azonosulva problémáikkal, meghallgatva szavaikat, megoldást keresni kérdéseikre. Úgy jelen lenni az emberek között, ahogyan a mi Urunk, Jézus Krisztus volt jelen az emberek számára: elérhető távolságban, tanító jellemmel, imádságos magatartásban.
Az írás megjelent a Vasárnap hetilap 2026/26. számában.
