Tiszteletreméltó Márton Áron neveléssel és a Szentlélekkel kapcsolatos gondolataira épített személyes búcsús napló, amelyben szó esik pünkösdi gondolatokról, búcsús találkozásokról, virrasztásról, csángó miséről, gyimesbükki, szentegyházi pünkösdi lélekemelő történésekről.
Csíksomlyói búcsús útinapló
Az elmúlt tizennyolc évért hálát adni, beteg édesanya szenvedéseit „odavinni”, a sajnos idő előtt elköltözött egyetlen testvér lelki üdvéért imádkozni, sok-sok igazságtalanság elviseléséhez másnak és magamnak is erőt kérni – ezek voltak elől bennem, amikor az idei csíksomlyói búcsús zarándoklatomat terveztem.
Lelkem ilyenfajta rendezgetése közben érdekes erővel tört rám életem két meghatározó erejű somlyói élménye: egyik az érettségi előtti évből, a másik ezerkilencszáznyolcvankilencből való. Az egyik édesanyám harmadik stádiumú rákos betegségből való gyógyulásával, a másik a kommunista rendszer egyházüldözésével kapcsolatos. Utóbbiba a helyszínen nyílt lehetőség belelátni. Anyám hitén és a „Jézus az út, az igazság és az élet”, ma is meglévő, kövekből készült feliratot kitevő és ezért nem kis meghurcoltatást elszenvedő plébános hitén, meg a Salvator-kápolna melletti hajnali misén a szeretet végső győzelméről prédikáló diakónusának (Böjte Csabának a) hitén keresztül valami nagyon erőset ültetett el lelkemben a jó Isten. És ez is nagyon tolt az idén oda, a szoborhoz, a nyeregbe, a sok-sok lélek imádságerőterébe és csalt oly sokszor hálakönnyeket a szemembe… Aztán jött az az ötlet is: keressek Márton Áron-gondolatokat, hogy ezek is vezessék a nappali és az éjszakai virrasztások alkalmával végzett elmélkedéseimet. Tanár vagyok, lélekformáló is valamiképpen, ezért tiszteletreméltó nagy püspökünk neveléssel kapcsolatos gondolataiból és a Szentlélekkel kapcsolatos gondolataiból fűztem össze egy csokorra valót.
A Szentlélek nem az ész kultúráját követeli. (Márton Áron: A bérmálás szentsége)
Sokszor elmondom hallgatóimnak, hogy mindenek előtt nekünk kell tanulnunk a gyermektől, mert ő a szívében él. Miközben mi az értelmét próbáljuk pallérozni, legyünk nyitottak arra is, hogy a szívben lakozást tanuljuk tőle. A Szentlélek fogantatásunk pillanatától „egyesül” velünk, és minél tisztábbak vagyunk, annál inkább ki tudja bontakoztatni életét bennünk. Az is egészen biztos, hogy a Lélek a legtisztább, legszakrálisabb helyekre vezet bennünket. Onnan bentről, a szívünkből vezet…
A Lélek vonz Somlyóra is, elkönyvelem ezt egyszerűen, és nem is akarom tovább fejtegetni. Inkább csak rácsodálkozom arra, hogy a hosszú vezetés után is lendülettel kapaszkodom a nyeregbe Márton Áronnal imádkozni, majd lelkesen járom körbe a kápolnák körüli helyeket és lelkesen köszöntök minden korai zarándokot.
Népviseletbe öltözött lovasok ereszkednek le a napfényben fürdő hegyoldalon, az ő szentmiséjük nyitotta a csíksomlyói pünkösdünnepet. Odébb már elkerített helyen szabadon legelnek a lovak, gazdáik a hosszú út fáradalmait pihenik egy árnyékosabb helyen. A fények, a mosolyok, az ölelések… mind mélyen a szívből fakadnak… Fáradtságnak még mindig semmi nyoma, sőt, mintha újratöltődtem volna a szent nyeregben… A vendéglátóinkkal való találkozás is különös örömmel tölt el, hiszen egykori hallgatóm, jó barátom és kedves családja fogad be otthonába. Szívemberekhez jöttünk, a főként két kezük munkáját dicsérő gyönyörű portájukon példás rend fogad. És négy gyönyörű, barátságos, igazán a szívében élő gyermek…
Nem tudok nem arra gondolni, hogy ez itt az egyetemi órákon beszéltek igazi életre váltása. Az órákon is szeretek a lehető legközelebb menni a hallgatókhoz, a szívüket is célba venni, hogy ne csak ismereteik, de tapasztalataik is legyenek a bizalomra, empátiára, feltétel nélküli elfogadásra épülő tanár-diák kapcsolatokról. A nyeregbéli nyitóprogramra sietés miatt érkezéskor a kegytemplom előtt csak egy főhajtásra futotta, az igazi köszöntés naplemente utánra maradt.
A Szent Szűz volt a leghűségesebb pártfogója őseinknek is. (Márton Áron: Bérmálás)
Biztosan nem vagyok egyedüli, aki a szent helyekre belépve le akarja venni a cipőjét. Akkor is, ha ez sehová sincs kiírva és senki sem kéri vagy várja ezt el. – A somlyói kegytemplomot súlyos rákos beteg édesanyám őszinte imádsága „szentelte meg” talán a leginkább a számomra, még a kommunista időben. A jó Istennel perelő fiatalként akkor az ökölrázás volt az „imám”, de édesanyám szinte csodával határos gyógyulása után imára kulcsolódtak a kezek és minden nagyon megváltozott. És ez lett a legfontosabb számomra azok közül a helyek közül, amelyek mindenképpen „levetetik” a cipőmet… Nagyon érzem a szentségét, és csak nehezen tudok könnyek nélkül létezni benne. Így volt ez a pünkösdszombat előtti estén és éjszakán is. A zarándokok énekének, imájának szent erőterében gyönyörűséges érzés odaállni Mária elé. A kegyszobor fölött ott az Atya és a Lélek domborműve, Mária karján pedig a Fiú, így az Istenanya a Szentháromság ölelésében áll, és ha jól megfigyeljük, minket, a szobor előtt állókat is ugyanúgy „beránt” ez az isteni erőtér. Odaránt az igazi helyünkre. És kimondhatatlanul jó nekünk ott lenni. Hátrébb húzódtam, hogy ne tartsam fel a Mária előtt imádkozni, hódolni kívánókat, és a faoltár felnyúló részéhez támaszkodva szemléltem az Istenanyát és a feléje nyúló karokat… Az éjszaka közepén jönnek és jönnek, és hozzák a gondjaikat, a hálájukat és merítkeznek a finom erőtérben… Nehezen tudom elhagyni a helyemet, aztán a szentélyt is. Rövid alvás után a közelünkben vonuló keresztalják csengettyűinek hangja ébreszt. Máriát szólítják a pünkösdszombatján először elém jövő emberhangok is… Újra és újra rácsodálkozom: mekkora erő hozza az egyre dagadó embertömeget a hegy felé!
Mekkora bizalom a Szűzanyában!… Aztán beállunk mi is a sorba, és sokezrekhez hasonlóan erősen kapaszkodunk a földbe, a rögbe… Folyamatosan imádkozva haladunk és a rög megtart, sőt, jó erősen tart… A nyeregben már szinte mindenki a helyén, rendezetten áll az embertömeg az erős napfényben. Esőt is jósoltak korábban, de ennek nyoma sincs. Fényesség van és meleg. Kívül és belül is.
Életét minden nemzetnek isteni parancs folytán kötelessége megtartani (Márton Áron: Nemzet és kultúra)
A szentmise kezdete előtt többször körülpásztázom a teret, zászlók, nemzeti jelképek, településneveket jelző táblák, népviseletbe öltözött fiatalok és kevésbé fiatalok mindenütt. Nincs is olyan irány, ahol ne lengene zászló vagy ne lenne székelyruhás résztvevő. Egy nagy csokor a nemzetből – nyugtázom magamban… Ahogyan mi a kutatásban mondjuk, egy „reprezentatív minta”… Aki ezt a fegyelmezett, ünneplőbe öltözött, imádkozó tömeget látja, azt hiszem, látja az egész nemzetet is. Mert ez a nemzet az ilyenné válásra kapott „indítást” a szent királyoktól kezdve. S ha ezt a szent irányt minden vezető szem előtt tartja, nem fog, mert nem tud elveszni….
Ezekkel a gondolatokkal készülődöm a szentmisére, amelyikre a ferences atyák Székely János szombathelyi püspököt hívták idén szónoknak. A provinciális köszönti is őt és mindenki mást is, majd kis elmélkedést fűz a köszöntőhöz, amelyben a lelki élet alappilléreire irányítja a figyelmet, a nyolcszáz éve elhunyt Assisi Szent Ferencet és Márton Áront állítva iránymutatóként elénk. Utóbbi gondolatait folyamatosan olvasom, emésztem, így jól esik ez a kihangosítás. Folyamatosan kúsznak elém az ő egykori búcsús gondolatai, a hozzá kapcsolódó történetek…
Mennyire kellenek ezek a gondolatok ma is, hogy a nemzet valóban megtartsa és beteljesítse isteni hivatását! Márton Áront nem hagyja ki Székely János püspök sem, annyira nem, hogy – nyilván a vele való lelki közösségre utalva – az ő fából faragott pásztorbotjának mását hozta magával a búcsúba. Székely püspök beszéde az ő szép lelkiségét tükrözi, és közvetíti azt az erőt, amelyikre ennek a tömegnek szüksége van. Az Istenben élő ember szavai isteni erőt közvetítenek. Nem a sztorizgatás kell, hanem a személyes tanúságétel, és jön ez is szépen a tiszta tanítás mellett. Abban pedig újra és újra ott vannak Erdély nagy püspökének, Márton Áronnak gondolatai. Igen, „a földi élet acélbordázatát földön túlról származó erkölcsi törvények alkotják” – és ezek nem betartása mindent borít… És pedagóguslelkemet simogatják a nagy püspökünktől idézett, iskolával kapcsolatos gondolatok is. Székely János történelmi feladatként jelöli meg az összekapaszkodást, a Krisztus kezébe való kapaszkodást. Úgy gondolom, hogy mi itt, a nyeregben értjük ezt és mindig is érteni akarjuk ezt…
A somlyói búcsúnak különösen szép momentuma számomra az úrfelmutatás, amikor egy ekkora tömeg előtt költözik földi jegyekbe a Legszentebb és emelődik magasba több százezer tekintet által kísérve.
Aztán a végén a himnuszok mintegy pecsétként hitelesítik az elmondottokat. Ez megint egy erős összekapcsolódás, az ebből fakadó erőre nagy szükségünk van.
Ó, mennyire kell nekünk a pünkösdi Lélek, az Isten Szentlelke! Hogy bevilágítson a világ zűrzavarába s a lelkünkbe! (Márton Áron: Bérmálás)
A somlyói búcsút oly nagyon szerető, de arra már soha többé elzarándokolni nem tudó testvéremmel mindig részt vettünk a Szent Péter és Pál plébániatemplomban tartott csángó misén is. Leginkább őt hoztam magammal a Fodor-házi vendégeskedés után erre a délutáni ünnepre. Visszacsengenek fülembe, milyen sokszor beszéltünk a csángók egyszerű hitéről, tisztaságáról – jó választ ad most ezekre a gondolatfoszlányokra a népviseletbe öltözött fiatalok éneke…
Látom Sulyok Tamás magyar államelnök arcán is a meghatottságot, és mindenki másén is. Mert újra egy megtisztító, szent erőtérben vagyunk, amit a kenyérbe testesülő Istenen túl ezek az énekek és Antal Imre gyimesfelsőloki származású, jelenleg Hódmezővásárhelyen szolgáló plébános kristálytiszta gondolatai szentelnek tovább. Ismét igazi lelkiség, szép misztika süt át a főként a Szentlélekről szóló, szépen egymás mellé illesztett szavakon. Mélyen élő ember ő is, akit felismerhetően a Lélek tüze fűt, aki képességet kap a tanítás mélyére látni. „Nem nekem kell görcsölnöm, hogy valamilyen befolyást gyakoroljak a mennyre, hanem meg kell nyitnom a szívemet, hogy a menny leszálljon az én életembe. Hogy leszálljon a Szentlélek. Nem nekem kell felemelkedni. Ő száll le, Ő ereszkedik le hozzám. (…) Jézus visszatér azokhoz, akik félnek, azokhoz, akik elárulták, akik megtagadták. Az elhagyott visszatér azokhoz, akik elhagyták és megszólítja őket, és küldetést ad nekik: Menjetek, akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek! Mire szólítja őket? Megbocsátásra. Mert ő is ezt teszi. És mit jelent megbocsátani? Azt jelenti, hogy akkor is szeretlek, ha nem érdemled meg. Igen, ez Jézus, aki a halálból visszatérve nem a saját igazát fújja, aki nem penge élre állít, nem sarokba, hanem a középpontba. Mert ott a helyed, a középpontban! Az ő Lelke arra hív bennünket és arra ösztönöz, hogy békességgel, szeretettel, örömmel és irgalommal tudjunk egymáshoz fordulni, hogy a kapcsolataink ne érdekről, hanem értékről szóljanak.” Miközben fényképezőgépemmel kattintgatok, lelkem hálásan köszöni a pünkösdi tanúságtételt. Nem kérdés számomra, hogy ilyen módon is a tiszta szívből szólaló Lélek ért el hozzánk. Aztán az áldozati rész vagy a szentáldozás alatti gyönyörű csángó énekek (köztük a Jáki Sándor Teodóz bencés által gyűjtött Aranymiatyánkkal) ugyancsak nagyon a szívbe találtak.
Hogy majd a szép, szent ünnep a végén még egy megható eseménnyel koronázódjon, hiszen Sulyok Tamás államelnök Mátyás Mónika Liliánának, a Csángómagyarok Szövetsége hagyományőrző programja referensének a moldvai csángó magyarság megmaradásáért, valamint a csángó kultúra és dalkincs megőrzéséért végzett odaadó munkájáért Magyar Ezüst Érdemkeresztet adományozott. Nagyon megérdemelt kitüntetés ez egy olyan fiatalnak, aki külföldön szerzett tudását kamatoztatni tért vissza szülőföldjére.
Hívjuk, hogy világítson meg, vezessen, vigasztaljon és lelkesítsen, feladataink megoldásához erőt adjon. (Márton Áron: Bérmálás)
Az isteni szépet közvetítő szentmise után erős kontraszt az utcai vásárhangulat, bár kétségtelen, hogy hagyományosan az is tartozéka a búcsúünnepnek. Séta lesz csupán, majd kis erőgyűjtés után újra az imádságos tér vonzásának engedek. Az Élet a Lélekben imacsoportok szentségimádására megyek vissza a Szent Péter és Pál plébániatemplomba és jó ideig időzöm ott. Meghatottan hallgatom a tanúságtételeket, a Legszentebb előtti őszinte megnyilatkozásokat. Sok emberlélek tisztul ebben a kimondásban, felajánlásban és a dicsőítésekben szépen fénylenek ezek a lelkek. Jó velük, köztük lenni…
Hajnalig nem sok idő marad már, így nem is tudom, hogy érdemes-e vízszintesbe helyeznem magam addig. Hosszú ideje keveseket alszom, ezért egy szűk órát mégis megszavazok magamnak erre, hogy aztán annak lejártával gyors léptekkel kapaszkodjam a Salvator-kápolnához. A Csapai Árpád által bemutatott szentmiséhez gyönyörű „díszlet” a hegyi pirkadat, annak minden elemével, a fűszálakon finoman megcsillanó harmatcseppektől a szépen éneklő madarak hangjáig. Nincs még teljesen világos, de már jól látjuk egymást, amikor a hegynyeregbe ereszkedünk és kelet felé fordulva, a népviseletbe öltözött csángók mögé sorakozunk. Csakis mögéjük, hiszen az ünnepnek ez a része egészen az övék…
Én csak elcsukló hangon tudok kapcsolódni a Lelket hívó énekükhöz, és nézni-nézni az egyre nagyobbodó, erősödő fényű napkorongot. „Jöjj el, jöjj el!” – igen, jöjj, tölts el, taníts még jobban, még tisztábban, még önzetlenebbül szeretni és méltósággal elviselni minden megaláztatást! – Így énekelgetve a hajnali fényben akarva-akaratlanul is visszatérnek lelkembe a Babba Mária nagy kutatójával, a ferences Lukács atyával folytatott dési beszélgetések, aztán a túlvilági fényből valahogyan bevillan a testvérem arca is, aki olyan nagyon szerette ezt a reggeli szertartást. Majd Németországba került néprajzos barátnőm, Emese arca, akivel az 1990-es évek végén e szent rítus után több alkalommal is beszélgettünk a hajnali napfényt zsebkendőn vagy más kendőn át szemlélő csángó emberekkel. „Régen mutitódott itt a Lélek, de már nem látom, mert ma már rosszak az emberek” – jönnek vissza egyik idősödő csángó férfi szavai…
Induláskor biztos voltam benne, hogy odakinn találkozni fogunk Balázs Józseffel, a gyergyóalfalvi keresztalja vezetőjével, és nem is csalódtam. Jóska bácsi örömmel újságolta az idei búcsú őket érintő újdonságát (a kordon előtt haladhattak), de nem feledkezett el tiszteletreméltó nagy püspökünkről sem megemlékezni.
Az értelmiségi osztálynak rá kell ébrednie, hogy a műveltségbeli és lelki távolság kiküszöbölése az ő feladata. (Márton Áron: Az iskolán kívüli népnevelés feladata)
Pünkösdvasárnapra gyimesbükki és szentegyházasfalusi látogatást terveztünk. Az ezeréves határszélre gyönyörű út vezet, s most mintha még ünneplőbbe lenne öltözve minden. Fáradtságot nem érezve szeljük a kilométereket, köszöntjük a búcsúból hazafelé tartó csángókat, és nem győzünk betelni a szépen sorakozó csángó falvakat körülölelő táj szépségével.
Gyimesbükkben parkolóhelyet nehéz találni, ki kell menni a településről ehhez. A felújított Rákóczi-vár és az egykori 30-as számú vasúti őrház közelében hagyjuk az autót és ezek megtekintése után már kapaszkodunk is kontumáci kápolnához, amelynek környékén a szentmise után gazdag program fogadja az odalátogatókat.
A Salamon József plébános által gondosan kiépített rész beszédes szimbólumokkal, feliratokkal és szobrokkal állít emléket az ezeréves határnak. Főhajtásra int itt minden – fogalmazom meg magamban, de mégsem „temető” ez, hanem az élet színtere, különösen most, a pünkösdi búcsú idején.
A Boldogasszony zarándokvonat utasai szinte valamennyien itt vannak és tapssal jutalmazzák a helyi Dani Gergely Általános Iskola kisdiákjainak Márton Áron életéből vett dramatizált játékát. De itt van a zarándokvonat sztárvendége, Varga Miklós is és Dévai Nagy Kamilla is, akik dalra és tapsra fakasztják a jól megépített színpadról a lelkes nézőközönséget. A vonattal utazó Frigyesy Ágnes újságíró, a budapesti Székely Kör elnöke a szokásos adománygyűjtés felelőseként örömmel számol be a mostani szép eredményről. Bármilyen szívesen maradnánk is, néhány ölelés után búcsút kell intenünk a szép Gyimesnek, hiszen idejében el szeretnénk érni Szentegyházasfaluba, a szabadtéri passióra.
György Ida hitoktató és kedves férje, Attila, a Szent Gellért Alapítvány elnöke már sokadik éve tudja megnyerni a helyi gyerekek és fiatalok népes csoportját a Jézus szenvedésétől a Szentlélek kiáradásáig tartó üdvtörténeti események pantomim formában történő előadására. Ehhez komoly eszköztáruk és jó hangosításuk van.
A szereplők idén is átéléssel játszanak, a történet hat, ezt jól látni a közönség tagjain. A vastapsot már nincs is időnk megvárni, mert sietünk át a művelődési házba a Haáz Sándor által vezetett Gyermekfilharmónia szintén hagyományos pünkösdi koncertjére. Ez a gyermekprodukció méltó lezárása a pünkösdvasárnapnak.
– A szívben élő gyermekektől indítottam írásomat, és most velük is fejezem be. A Fili gyermekénekesei és zenészei erőteljesen célba veszik a felnőttszívet és telibe találják azt. Vezetőjük pedig, ugyanúgy, mint a György házaspár vagy a gyimesbükki Salamon József atya egészen biztos, hogy szeretetteljes mosolyt és „simogatást” kap a mennyországból Tiszteletreméltó Márton Áron püspökünktől, aki elhivatottan hirdette a kultúra éltetésének és a lelki életre vezetésnek a fontosságát.
Pünkösdi zarándoklatom során ezekhez a szolgálatokhoz én is komoly erőt kaptam, amelyért külön hálával adózom.
Ozsváth Judit
