Loyolai Ignác a maga módján „nagy munkamániás” volt. Elég, ha csak a hatalmas számú leveleire tekintünk: harminckét év alatt közel hétezer levelet írt (vagy diktált) pápáknak, bíborosoknak, uralkodóknak, főuraknak, a jezsuita rend jótevőinek, lelki gyermekeinek. Páratlan szervező is volt. Néhány vezetési kézikönyv még mindig említi Ignác módszereit. Azonban ezekben a tevékenységekben nem Ignác az, aki tervez, vezet, hanem az Úr az, aki fáradozik, és aki Ignáccal együtt cselekszik. Amikor Ignác úgy érezte, Isten arra hívja, hogy zarándokként, laikusként, karizmatikus módon járja a Szentföldet, nagy meglepetésére mégis rá kellett jönnie, hogy az Úr azt akarja, hogy nap mint nap egy irodában maradjon, hogy ebben a pozícióban vezesse missziós társait a világ minden táján.
Annak érdekében, hogy teljesen rendelkezésre álljon minden olyan küldetéshez, amelyet Krisztus földi helytartója bízott a társaságra, Ignác nem akart intézmények foglya maradni: de az Úr hirtelen megértette vele, hogy a legnagyobb szolgálat, amit egyházának tehet, amely súlyos válságban van, éppen az oktatási intézmények alapításában rejlik.
Annyi váratlan esemény közepette Ignác mély barátságban élt Jézussal, Urával, barátjával, életútja társával. Olyan harmónia uralkodott benne a szemlélődés és a cselekvés között, hogy a körülötte lévők csodálták nyugalmát, amelyet tapasztalni lehetett a számtalan ellenállás és konfliktus közepette. Ignác maga is bevallotta, hogy néhány perc ima elegendő lett volna ahhoz, hogy Isten kezéből elfogadja a Jézus Társaságának az egyház legfőbb tekintélye általi esetleges betiltását. Mi volt hát a titka ennek a harmóniának egy nyugtalanító tevékenység és egy mély imádságos élet között?
Szent Ignác lelkigyakorlatainak egy rendkívül eredeti aspektusa abban rejlik, hogy Isten nemcsak mindenben jelen van, hanem mindig értünk és üdvösségünkért munkálkodik is. Amikor Ignác imájában arra kéri Istent, hogy helyezze őt Fia mellé, azt kéri, hogy az Úr tegye őt Jézus társává, aki nyitott arra, hogy minden tevékenységét megossza azzal az Istennel, aki szüntelenül munkálkodik értünk. Ebből a szempontból nézve a tevékenység már nem kötelesség, amelyet az imádsággal együtt kell végezni, sem munka, amelyet foglalkozás vagy megélhetés céljából kell végezni – nem! Minden tevékenységünk beágyazódik, és ihletet merít ebből az Istennel való szerető és imádságos egyesülésből, aki értünk munkálkodik, és akinek szüksége van minden tevékenységünkre, amelyben az ima lehetővé teszi számunkra, hogy bizonyos értelemben felismerjük Isten vágyát, hogy megmentse a világot értünk és velünk.
Ignác soha nem hitte, hogy a munka automatikusan imádság. Az imában azonban, az értünk és velünk munkálkodó Isten szemlélésében Ignác megkapta azt a munkát, amelyet Isten küldöttként, apostolként kért tőle. Ebben az apostoli imádságban Ignác nem annyira az Istennel való létezésének mibenlétét kereste, hanem azt, hogy Isten mit akar tőle a munkájában.
Az imádságos találkozások Jézussal megtanították Ignácnak, hogy nem elég egyszerűen Isten művének szentelni magunkat, hanem elengedhetetlen a húsvéti misztérium szerint dolgozni, amelyet az Úr szeretete és megbocsátása, türelme és keresztje által tett láthatóvá közöttünk. Ignác számára a munka és a munkamódszer az Istennel való imádságos találkozások gyümölcsét jelenti, de az imádság ugyanúgy elengedhetetlen ahhoz, hogy Istennel elvégezzük azt, amit az Isten elkezdett velünk. Képesek vagyunk ültetni és öntözni, de csak Isten teheti gyümölcsözővé apostoli munkánkat.
Mire tanít és hív bennünket Ignác életpéldája? Két szempontot emelnék ki. Elsőként azt, hogy a tevékenység és az imádság nem különálló, hanem egymást kiegészítő részek, mély egységet alkotnak. A keresztény élet nemcsak a tevékenység vagy az elmélyült lelki élet kérdése, hanem ezek szoros összefonódásán keresztül valósulhat meg igazán. Másodszor Ignác életében különösen megmutatkozik az, hogy Isten mindenben jelen van, és munkálkodik értünk, ezért minden tevékenységünk isteni részvételt és közreműködést igényel. Ez a szemlélet arra hív meg, hogy a napi munka és a szolgálat ne csupán kötelesség legyen, hanem Isten akaratának felismerése és részvétel a világ megváltásában.
Útra való kérdések:
- Hogyan tudnám a mindennapi életemben és munkámban megőrizni és erősíteni az Istennel való szoros kapcsolatot, hogy az imádság és a tevékenység valóban egymást kiegészítő egységként működjön?
- Milyen konkrét lépéseket tehetnék saját életemben vagy közösségeimben annak érdekében, hogy az Istennel való együttműködés és a szolgálat még inkább a mindennapi gyakorlat részévé váljon?
Darvas Piroska sa
Az írás megjelent a Vasárnap 2026/19-es számában.
