A világunk ma nemcsak a természeti erők, hanem a lelki viharok színtere is. Háború, egzisztenciális bizonytalanság, családi és társadalmi megosztottság, identitásválság és a jövőtől való félelem – ezek a modern ember mindennapos kísérői. Ebben a kontextusban idén különös hangsúlyt kap a remény, mintha csak az isteni gondviselés időzítette volna így.
Pünkösd a Lélek kiáradásának ünnepe. A tanítványok ekkor kapták meg azt a belső tüzet, amely bátorsággá, tanúságtétellé és közösséggé formálta őket. Az a remény, amit addig talán csak félve melengettek, hirtelen eleven valósággá vált. Nem pusztán elméleti hit volt, hanem élő tapasztalat: nem hagylak árván titeket – Jézus ígérete beteljesedett.
De mit kezdünk ma ezzel az ünneppel? Vajon felismerjük-e a Lélek jelenlétét ott, ahol elsőre csak fáradtságot, kilátástalanságot vagy épp közönyt érzékelünk? Tudunk-e hinni abban, hogy a Lélek ma is munkálkodik – a családjainkban, a munkahelyeken, az utcán, a kórházakban, az iskolákban, a béketárgyalásokon, az elrontott emberi kapcsolatainkban?
A mai világ embere sokszor cinikusan tekint a reményre, mintha az valami naivitás volna. Pedig a keresztény remény nem rózsaszín köd: a remény a Lélek ajándéka, amely szembenéz a realitással, mégsem torpan meg előtte. Nem a szenvedés hiányát jelenti, hanem azt, hogy a szenvedés közepette is lehet értelmet és jövőt találni. Pünkösd ezt a radikális reményt hozza magával: a feltámadás nem csupán múltbeli esemény, hanem jelen idejű erő is. A Lélek jelenléte nem mindig látványos. Néha egy megértő szóban, egy váratlan megbocsátásban, egy békés döntésben, egy közösségi összefogásban mutatkozik meg. Amikor valaki elviseli a másik nehézségeit, amikor egy pedagógus nem adja fel a legproblémásabb diákkal, amikor egy család mégis együtt marad, amikor valaki felhagy az önpusztítással, és új életet kezd – ott már pünkösd van.
Az idei pünkösd különösen is hívás lehet arra, hogy ne csak ünnepeljük a Lelket, hanem éljünk is vele. A remény nem csupán vigasz, hanem küldetés is. A Lélek nemcsak felemel, hanem küld: menj, építs, gyógyíts, imádkozz, szeress.
Ebben a szentévben érdemes újra feltenni a kérdést: miben bízom igazán? Hogyan tudok én is reményt közvetíteni ott, ahol vagyok? Lehet, hogy nem lesz belőlem apostol vagy nagy szónok, de egy csendes, hűséges ember is pünkösdi küldött lehet – talán épp az otthonában, a boltban, egy telefonhívásban, vagy épp egy magányos ember átölelésében. Pünkösd nem egyszeri ünnep, hanem meghívás: éld meg a reményt a hétköznapjaidban! Talán nem érzel magadban nagy erőt vagy hősies hitet, de ne feledd: a Lélek nem a tökéleteseket keresi, hanem a nyitottakat. Az első pünkösd tanítványai sem voltak különleges emberek – csak hajlandók voltak várni, imádkozni, befogadni. A Lélek ma is munkálkodni akar – nem csodákon keresztül, hanem rajtad keresztül. A te türelmedben, a te figyelmedben, a te bátorságodban. Mert a remény mindig ott születik, ahol valaki nem adja fel, hanem újra hisz a jóban, és újrakezdi.
Végezetül hadd adjak egy házi feladatot, ugyanis a remény nem maradhat meg csupán szép gondolatként – akkor válik élővé, ha testet ölt a mindennapjainkban. Ezért egy egyszerű, de személyes útra hívlak: kis lépések, amelyek segíthetnek megnyílni a Lélek ereje előtt, és továbbadni azt másoknak is.
- Kérdezd meg magadtól: Hol van leginkább szükségem reményre? Hol tudok reményt adni másnak – egy beszélgetéssel, egy apró gesztussal, egy meglepően őszinte jelenléttel?
- Olvasd el a Szentírásból a pünkösdi eseményt (ApCsel 2). Próbáld meg elképzelni, hogy te is ott vagy. Mit érzel? Mi változik benned?
- Írj le egy konkrét imádságot vagy elhatározást, amely kifejezi, hogy befogadod a Lelket és a reményt – nemcsak önmagad számára, hanem másokért is. Akár így: „Uram, add, hogy ma valaki számára én legyek a remény egy halk jele.”
Ferencz Emese
Az írás megjelent a Vasárnap 2025/23-as számában.
