Sós a könny, ami arcunkat áztatja. A parajdi sóbánya elveszett. Abban a formában legalábbis, ahogyan eddig ismertük, vége van. Ledermeszt az elmúlt napok tragédiája. Úgy állunk, mint a bibliai Lót felesége, aki sóoszloppá változott, mert visszanézett, amikor Isten kén- és tűzesőt bocsátott az égből Szodomára és Gomorrára (vö. Ter 19,24–26). Csak itt nem a tűz, hanem a víz a pusztító elem. A bánya fölötti Korond-patak a heves esőzések következtében teljesen elárasztotta az alatta elterülő sóbányát.
Tartózkodom a gondolattól, hogy a parajdi katasztrófa Isten büntetése lenne, de mi, emberek tényleg Isten csapásaként élhetjük meg a történteket. Egyszerűen nem lehet felfogni, hogy miként történhet ilyen szerencsétlenség, egy egész régió embereinek a megélhetését árasztotta el a bányával együtt a vízözön. Sokan az emberi felelősöket keresik, azt remélve, hogy megtalálásuk valamiféle enyhülést hozhat a fájdalomra. Nem vagyok hozzáértő, de az eddigi információk alapján úgy tűnik, hogy a tragédiában jelentős szerepe lehetett az emberi mulasztásnak. Ilyenképpen ezzel farkasszemet kell nézni, őszintének, átláthatónak, körültekintőnek, alaposnak és igen, emberségesnek kell lenni, de azt is tudatosítani kell: néhány felelős megbüntetése nem fogja visszaváltoztatni a dolgokat. Sokrétű az ember felelőssége: hogyan bántunk az ásványi kincset tartalmazó földdel, a patakkal, a környező fákkal, erdőkkel? Hogyan bánunk általában a természet adta kincseinkkel? Használjuk vagy kihasználjuk őket? Mit látunk, ha a bányát elárasztó víz tükrébe nézünk? A kérdések messze vezetnek…
A só a Szentírás tanúsága szerint egyszerre lehet az állandóság és a romolhatatlanság jelképe, ugyanakkor az isteni büntetés és a pusztulás, pusztítás eszköze. Isten örök időre szóló „sószövetséget” kötött népével (vö. 2 Krón 13,5), amelyben a só mint tartósítószer a szövetség tartósságára utal. Így az ember a Leviták könyve szerint az istennek bemutatott áldozatot a szövetség sójával hinti be (vö. Lev 2,13). De Lót felesége büntetésből változott sóoszloppá, illetve a lerombolt városokat sóval szórták be (vö. Bír 9,45), ahol a só a végleges pusztulás jele: a sóval beszórt földön nem terem növény.
Az Újszövetségben ugyanakkor Jézus hegyi beszédében azt mondja: „Ti vagytok a föld sója.” (Mt 5,13) Ahogyan a só ízt ad az ételnek és megóvja a romlástól, úgy kell a tanítványoknak, végső soron pedig mindenkinek mások életére hatással lenni és azt a jóban megerősíteni. Azt üzenjük a parajdi és a környéken élő embereknek: ne feledjétek, ti vagytok a föld sója! Veletek vagyunk! Jó szerencsét!
