Communicare necesse est – állította a doktori kutatásait összegző könyve címében interjúalanyunk, akinek élete és munkássága a kommunikáció körül forog: tévés szerkesztőként tevékenykedett, zarándoklatokat vezet, zarándokútikönyveket ír, oktat. Minderről és a Kolozsvárra költözéséről kérdeztük Koncz Attilát.
Kezdjük majdnem a végéről: hogyhogy Kolozsvár?
Nagyon egyszerű a válasz – családi okokból. Amikor 2015-ben el kellett döntenünk, hova költözzünk, mert azt megelőzően körülbelül hét évig Cipruson laktunk a feleségem munkája miatt, akkor Budapest és Kolozsvár volt „versenyben”. Neki itt vannak a gyökerei, a családja, én pedig azt gondoltam, nekem is jobb, ha ide jövünk haza, a gyerekeknek pedig feltétlenül hasznosabb, ha egy nyugodtabb, kisebb városban járnak iskolába. Ehhez persze hozzátartozik, hogy már a ciprusi időkben, meg azután is tulajdonképpen kétlaki életet éltem: a munkám hivatalosan Budapesthez kötött, a Duna Televíziónál, illetve annak jogutódánál, az MTVA-nál dolgoztam szerkesztőként. Amikor muszáj volt, elmentem Pestre, de az időm nagyobbik részét igyekeztem Kolozsváron tölteni. Azóta a főállásom is ideköt, a Mathias Corvinus Collegium képzési központjánál dolgozom oktatóként, kutatóként.
Ha jól tudom, a BBTE Római Katolikus Teológia Karán doktoráltál.
Úgy gondoltam, hogy az, amivel és ahogyan foglalkozni szeretnék, az Magyarországon vagy a magyar egyházi tudományosság berkeiben talán kevésbé befogadható, mint itt. A kisebb helyeknek van egy olyan előnye, hogy szabadabb a gondolkodás, kevesebb külső elvárásnak kell megfelelni. Ez persze nem azt jelenti, hogy egzisztenciális értelemben kisebb lenne a súlya az ilyen helyen zajló kutatásoknak. Amikor eldöntöttem, hogy itt szeretnék doktorálni, azt is szerettem volna, hogy két dolog összekapcsolódjon: egyrészt az, hogy én akkor már körülbelül másfél-két évtizede újságírással, kommunikációval foglalkoztam, másrészt pedig, hogy jobban elmélyülhessek a teológia sajátos gondolkodásmódjában, kutatási módszertanában. Ilyen megfontolásokból felvételiztem a kolozsvári doktori képzésre. Tanulmányaimat – Marton József professzor úr vezetésével – munka mellett végeztem, tehát nem főállásban vagy ösztöndíjjal, és 2019-ben védtem meg a disszertációmat.
Áruljuk el az olvasóknak, mivel foglalkoztál ebben.
A témám az egyház és a kommunikáció kapcsolata volt, egész pontosan a katolikus egyháznak a kommunikációs tanítása és gyakorlata. Egy-egy témakört kiragadva, azt történeti perspektívában vizsgálva tekintettem át ennek a kérdésnek szerintem a legfontosabb vonatkozásait. Amit vizsgálódásaim általános tanulságaként hangsúlyoznék: a tömegkommunikáció hat az egyházra, ugyanakkor az egyház is hat a média világára. Ez egy állandó, a történelemben folyamatosan tetten érhető összefüggés. A két irány elnevezésére használom a mediatizáció fogalmát, amikor az egyház válik a médiumok logikája szerint működővé, illetve a ritualizáció kifejezést, amikor pedig a médiában jelennek meg olyan tartalmak, vagy válik olyanná az egésznek a működése, ami valamiféle rokonságot mutat az egyház társadalmi státusával és szerepével. Érdekességként megemlítem, hogy az egész kutatómunka még a Covid előtt zajlott, de van egy-két olyan vonatkozása, amely a pandémiás helyzet közepette kapott aktualitást, nagyobb jelentőséget. Ilyen például, hogy a digitális világban miként értelmeződik újra egyházi szempontból a közösség fogalma. Tekinthető-e közösségnek egy olyan társaság, amely képernyő előtt, egyesével ülő emberekből áll össze? Vagy léteznek-e internetes szentségek? Ezek mind olyan kérdések, amelyekről addig nem nagyon gondolkodtunk, és persze én sem állítom, hogy végleges választ adtam volna rájuk.
Ha már egyház és kommunikáció: hogy kötöttél ki a médiában?
Annak is volt köze Erdélyhez, még ha nagyon áttételesen is. Miskolci vagyok, és ott végeztem a középiskolát, majd az egyetemet. Magyar nyelv és irodalom szakon diplomáztam, ahol volt egy nagyon kedves tanárom, aki korábban a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen tanított. Benedekné Gergely Piroskáról van szó. Elsőéves voltam, amikor nyelvjáráskutató tanulmányutat szervezett az érdeklődő hallgatóknak. Így jutottam el életemben először Erdélybe, és sikerült a magyarlakta területeket szinte kivétel nélkül bejárni, Moldvába is eljutottunk. Ez rám nagyon mély benyomást gyakorolt. Miután lediplomáztam, ugyan voltak terveim a tudományos pályát illetően, de végül más irányba indultam. Megmaradt viszont az Erdély iránti szoros kötődésem, és ezért kerestem a lehetőségét annak, ami aztán meg is adatott, hogy a Duna Televízióhoz kerüljek, ahol olyan műsorokat csinálhattam, amelyek jelentős részben erről a térségről szóltak. Közel 25 évig dolgoztam a közmédiában, tíz évig híradóztam, majd a vallási szerkesztőségben folytattam a munkám.
Időnként zarándoklatokat vezetsz. Hogyan kerültél erre a – ha nevezhetem így – kommunikációs csatornára?
Bár önmagában nem túl izgalmas sztori, de remekül illusztrálja, mennyire igaz a közhely, hogy minden mindennel összefügg.
A történet kiindulópontja az volt, hogy nagyon szerettem volna eljutni a Szentföldre, persze inkább zarándokként, mintsem riporterként, de akkor csak a munkám révén láttam rá esélyt. Ebben volt nekem egy nagyon jó partnerem, operatőr barátom és kollégám, Kazi Antal. Voltak különböző próbálkozásaink e tekintetben, de nem jártunk sikerrel. Aztán valahogy egymásra találtunk egy utazási irodával, amelynek éppen a Szentföld volt a specialitása, és szeretett volna útifilmet forgattatni valakivel, amely a televízióban is lemehet. Végül az ő felkérésükre és támogatásukkal jutottunk el Izraelbe. Rendszeres munkakapcsolat alakult ki az iroda és közöttünk, aminek nyomán összesen öt szentföldi műsor készült, illetve sok más helyet is bemutathattunk a nézőknek: például Indiát, Üzbegisztánt, Iránt, Madagaszkárt, Libanont.
Az iroda tulajdonosa 2018-ban meghalt, aztán jött a világjárvány, a cég végül lehúzta a rolót, úgyhogy ez a szál megszakadt. Viszont korábban az egyik izraeli úton együtt volt velünk egy fiatalember, aki pár év elteltével jelentkezett nálam, hogy létrehozott egy saját zarándokutazási irodát, és szeretné a filmezést folytatni. Így Budai Andrással és a Via Sacra céggel közösen íródott tovább a történet, amelynek keretében újabb produkciók születtek: megint csak a Szentföldről, valamint Međugorjéról, Rómáról, Lourdes-ról, valamint lengyelországi kegyhelyekről.
Aztán egyik dolog hozta a másikat, a filmek készítése közben merült fel az ötlet bennem, hogy vonjunk be a zarándokturizmusba olyan célpontokat is, amelyek kevésbé vagy egyáltalán nem ismertek ebből az aspektusból: Ciprus, Libanon és hasonlók. Ez volt tehát a második elem az együttműködésünkben – nem mellesleg, velük összefüggésben jelentem meg először idegenvezetőként a színen. A harmadik dolog pedig, hogy magyar nyelvű zarándokútikönyveket adunk ki, nem fordításokat, hanem magyar szerzők eredeti munkáit. Mivel én író ember is volnék valahol, a szívem mélyén nagyon elrejtve, örömmel kapcsolódtam be a vállalkozásba. Így indult az Új Emberrel, illetve a Magyar Kurírral közösen az a zarándokútikönyv-sorozat, amelynek most már négy kötete jelent meg – közülük kettőt én jegyzek.
A kevésbé ismert helyszínek között említetted Libanont. Miért érdekes az ország a keresztény zarándokok számára?
Most felejtsük el az utolsó kétezer évet, és térjünk vissza Jézus korába, majd nézzünk rá a térképre. Libanon a régi Fönícia, amelyet a Megváltó sem került el, járt Tírusz és Szidón vidékén, amiről az Újszövetség beszámol. És hogyha már rátekintünk a földrajzi adottságokra, akkor azt is látjuk, hogy a térség szomszédos Jordániával meg Egyiptommal, körülöleli a szűkebben vett Szentföldet, és ezeknek mind-mind nagyon szoros kapcsolódása van egyrészt Jézus életéhez, másrészt a keresztény egyház történetéhez.
A másik fontos dolog, hogy nagyon mély Mária-tisztelet jellemzi Libanont. Mantarában például van egy sziklabarlang, ami azért népszerű kegyhely, mert a hagyomány szerint egy alkalommal, amikor Jézus a környéken járt, Mária elkísérte, és ezen a helyen várakozott rá. Persze ez csak tiszteletre méltó legenda. Egyébként Libanon azért is izgalmas, mert az egyetlen arab állam, ahol még mindig jelentős a keresztények arányszáma, és ez a vallásosságban ugyancsak megnyilvánul – nagyon sok templom, kegyhely, kolostor van az országban. Ezek a spirituális központok ráadásul a muszlim hívők számára is fontos úti célt jelentenek. Arról se feledkezzünk meg, hogy korunk egyik újrafelfedezett szentje, Charbel Maakhlouf kultusza szintén ehhez a földhöz kötődik, ahol egész életét töltötte, sírját pedig ugyancsak egykori rendháza őrzi, amit nagyon sok hívő keres föl gyógyulást vagy áldást kérve, illetve hálából.
Kolozsvárral kezdtük a beszélgetést, végezzük is hát itt: hogy érzed, mit ad most neked?
Megtaláltam a magam helyét a városban, mert számomra nagyon fontos a nyitottság, hogy ne különüljünk el egymástól ilyen-olyan-amolyan buborékokban. Pláne ne vallási vagy felekezeti alapon. A tévében egyidejűleg csináltam katolikus, metodista, unitárius és ortodox műsorokat, ami nagyon jó volt, mert sok szempontból tudtam rátekinteni ugyanarra: mit jelent a hit, a kereszténység, az evangélium. Most sem működik ez másként, hiszen miközben római katolikus szellemi közegben vezetek zarándoklatokat, írok könyveket, és végzem erősen teológiai jellegű tudományos munkámat, közben az Unitárius Közlönynek vagyok az egyik rovatvezetője, illetve magyarországi görögkatolikus lapokat szerkesztek. Ehhez pedig Erdély a maga sokszínűségével nagyon inspiráló szellemi közeget biztosít.
