Hálával emlékezem Ferenc pápára: személyes találkozásainkra, tanúságtételére. Krisztus igazi tanúja volt – nemcsak az irgalomban és a személyes odafordulásban, hanem az ellentmondások vállalásában is.
Személyes odafordulását először a 2016-os általános rendgyűlésünkön tapasztaltam meg. Amikor a kézfogásnál és rövid bemutatkozásnál kiderült, hogy magyar vagyok, azonnal elővette azóta híressé vált köszöntését: „Isten áldja!” Mély hatást tett rám ez a gesztus, hiszen nem tudtam, hogy ismer bármit is magyarul. Később kiderült, mennyire szívesen üdvözölte így a magyarokat minden találkozáskor.
Fontos volt számára a másik ember: az, akivel beszélt, akihez odafordult. Pápasága alatt számtalanszor tapasztalhattuk ezt a személyességet. Ezt mutatta a csíksomlyói látogatása is, mert fontos volt neki, hogy a kisebbségben élő magyar hívekkel is találkozzon. A személyes találkozás és odafordulás érdekében soha nem sajnálta a fáradtságot. Ezt láthattuk húsvétvasárnapi utolsó megjelenésénél. Betegsége ellenére a nép közé ment, mindvégig közel akart maradni az emberekhez.
Közelségéről tanúskodik a kétszeri magyarországi látogatása is. Érzékelte, hogy nem elég csak az eucharisztikus kongresszusra jönnie, hanem személyesen is találkoznia kell a Magyarországon élő hívekkel. És meg is tette: tolókocsiban érkezett, így teljesítette a péteri feladatot, megerősítve testvéreit a hitben.
Bátor vezetőként Mózes alakját idézte meg. Nem hátrált meg az ellentmondások és elégedetlenségek közepette sem, kitartóan és következetesen vezette az egyházat. Megválasztása óta szívügye volt az együtt haladás, a „szünodosz” szellemének megvalósítása, amelyről első köszöntésében is beszélt. Reformjai nem önkényes átalakításban álltak, hanem egy olyan folyamat elindításában, amelybe be akarta vonni Isten egész népét. Nem monarchikus módon, és nem is a demokrácia szabályai szerint tette ezt, hanem Isten Lelkére figyelve és egymás tiszteletteljes meghallgatása és szándékainak megértése által.
A közösség formálódásában hitt, még akkor is, ha véleménykülönbségek adódtak. Ezáltal kaput nyitott egy olyan folyamat előtt, amely már a II. vatikáni zsinaton elkezdődött.
Egész pápaságát a perifériák felé fordulás jellemezte. Ez a küldetés magában hordozta a személyességet és az irgalmat is. Nemcsak az egyház, hanem az egész világ számára példát mutatott a krisztusi útról. Örömmel láttam, hogy nyitott lélekkel mert kilépni a határokra – nemcsak földrajzi, hanem gondolkodásbeli, társadalmi-kulturális és az emberi élet különböző területeire is. Nála ez nemcsak társadalmi szerepvállalás volt, hanem mély meggyőződés: amikor a szegényekhez fordulunk, Krisztussal találkozunk.
Ebben a válságoktól terhelt világban különösen erőteljes és hiteles üzenetet hordozott, hitelesen képviselte az evangéliumot. A hitkrízissel küzdő világnak megmutatta, hogy a kicsikhez, különösen a szegényekhez való odafordulás, a Krisztussal való találkozással ajándékoz meg, az individualizmussal küzdő világ gyógyítására pedig elindította a szinodális folyamatot. Életpéldájával, szavaival és cselekedeteivel azt hirdette, hogy az egyháznak nem önmagába zárkózó intézménynek kell lennie, hanem Krisztus irgalmas szeretetének élő tanújává kell válnia a világban.
Isten áldja, Szentatya!
Vízi Elemér SJ
