Tudtuk, hogy beteg, tudtuk, hogy idős, mégis váratlanul ért a halálhíre. Valósággal megrendített.
Nem az első pápa, akiről írtam, tudósítottam, szentmiséjén, az emberekkel való találkozásán jelen voltam. De az első pápa, akit egészen közelről láttam, hallottam, aki kezet nyújtott nekem, akinek szellemi termékünket, a csíksomlyói látogatásának emléket állító albumot átadhattam. Bele is lapozott, értékelő szavakat mondott. Személyes volt, emberi és emberközeli, egyszerű, pózmentes, ösztönös, nem mesterkélt, a szeme, a mosolya azt tükrözte, amit pillanatnyilag érzett, azokban a pillanatokban az ember azt érezhette: kiegyenesedhet, mert ő is számít.
Amikor a csíksomlyói, szakadó esővel kezdődött nap delén, a szentmise után, immár verőfényben, de még esőkabátosan, sáros cipőben, munkaruhában eléje kerültem a Jakab Antal Házban, nem mért végig, hogy hát így nem illendő a pápa elé állni; ellenkezőleg: széles mosolyában benne volt a hála a háttérmunkáért, mindazért, amit a készület hónapjaiban elvégeztünk és elszenvedtünk…
Egy ember nem címeitől, rangjától magasodik mások fölé, hanem attól, hogy a jelenlétében szabadon, tisztán és örömmel lehet önmaga a másik. Ferenc pápa hiteles volt, türelmetlenségét is felvállalta (emlékszünk, amikor egy erőszakos kézfogás majdnem kibillentette az egyensúlyából), ha kellett, bocsánatot kért. Mindig hangsúlyozta: hibáit jól ismerve magáért imát kér, pápasága első perceitől az utolsókig…
A jezsuiták lelkiségének számomra legkedvesebb elemeit fedeztem fel viszonyulásában és szavaiban: egyszerű volt és céltudatos; figyelmes a másik, a mások szempontjaira; a meghallgatásra kész; és mindig használta Szent Ignác zseniális eszközét, a megkülönböztetést. Ez ugyanis kiváló arra, hogy az adott helyzetben, az adott emberre legalkalmasabb megoldást, szót, döntést megtalálja, a törvény szellemétől sosem eltérve, mégsem kiölve a törvény betűjével a lelket.
Első perctől lenyűgözött a szabadsága: kisszerű emberi elképzeléseink szerint egy jezsuita nem választana egy ferencest példaképül, de Jorge Maria Bergoglio ennél is többet tett: a ferencesek alapítójának nevét vette fel, jelezve, hogy az efféle sáncok mennyire mesterséges, kicsinyes építmények.
Messzebbre is elment, az ellenfelek, a más vallásúak, a hitetlenek, a csalódottak, a megvetettek, szegények, kisemmizettek felé. Nem állította meg barátai, munkatársai, a vele ,,egy párton levők” nem tetszése, rosszallása, kritikája. Imponálóan szabad volt Istenre. És most itt állok megrendülve: mit, mennyit tudunk mindebből tanulni, továbbvinni?
