A Föld napja mint meditációs stáció (a keresztút nulladik állomása) az Isten országa felé vezető úton. A nagyhét, a Föld napja, a közelgő búzaszentelő, mind-mind alkalmat kínál a lelkiismeret-vizsgálatra, arra, hogy visszacsatlakozzunk a teremtés ritualizált ritmusaiba… Töltsük meg tartalommal rítusainkat, hogy közösségeinknek stabilitást adjanak! – írja Bányász József gyergyóújfalusi gazdálkodó, akit arra kértünk, a Föld napja alkalmával írjon arról, mi kell(ene) ahhoz, hogy visszataláljunk a természethez.
A föld megfelelő használata a cselekvő élet része. Ezzel szemben, amit Istenről tudhatok, az a kontemplatív élet hozadéka lehet. Tehát a cselekvő élettel semmit sem tudok tenni Istennel, mert kívül esik a hatáskörömön. Tudásom, reményem, azonosulásom révén válhatok érzékennyé a kegyelemre, az ég tevékenységére. Ehhez kontemplatív életforma kell, annak módszereivel, és ez különbözik a cselekvő élet módszereitől. Persze mindez nem egy intellektuális felismerés vagy kreatív gondolatok hozadéka, hanem a kinyilatkoztatott tradíció mélyebb megértésének feltárásából fakad. Nem egy munkahipotézis, hanem egy vízió (görög szó, ami elgondolkodtatót, szemlélődőt jelent) amelynek útjára lép az ember. Ekkor egy távoli cél lassan feltárja titkait, és közben kitartásra ösztönöz az erények útján. A bölcsesség és a módszer örök társak, soha nem válnak szét.
Ha a bölcsesség–módszer páros felbonthatatlan nászát teljes mértékben felismertük, megértjük majd, hogy mindaz, amit a tudás alatt értünk, a tényleges megvalósítás ideáján alapszik. Innen lehet kapcsolódni a transzcendens tudáshoz. A tudományos dekadencia egy, a cselekvő élettől megfosztott, lecsupaszított tudás, amit „információnak” is nevezhetnénk. Ezek mind rendszerbe foglalhatók, osztálytermekben előadhatók, legyen az egzakt tudomány „praktikus” jelleggel, kutatás, filozófia stb. A tradíció szellemében a tudás nem a dolgokra vonatkozik, hanem arra, amitől legbelsőbb lényegünk függ. Végső soron valamit megismerni úgy lehet, ha azzá leszünk. „A lélek mindaz, amit megismer” – mondta Arisztotelész. Azt is tudnunk kell, hogy az idea maga nagyban meghaladja kifejeződésének minden lehetséges formáját. Az idea pedig közölhetetlen, csak az egyedüllétben megvalósított közvetlen intellektuális azonosulás révén ragadható meg. Tudomásul kell vennem a kifejezhetetlent is, ami az egyetlen, mindennél fontosabb tényező. Innen dekódolható a cselekvésnek a tudáshoz való viszonya. Hétköznapi szóhasználatban ez azt jelenti, hogy a „hit cselekedetek nélkül halott”.
Minden tradíció tudja, hogy a cselekvő élet mindenekelőtt egy eszköz az ember normális állapotának a visszaállítására. Ez a primordiális állapot vagy az Ádám bukása előtti állapot. Isten országának (vissza)építésében, a paradicsomi állapot helyreállításában való cselekvő részvétel. Persze ahhoz, hogy becsatlakozhassunk a Teremtő szándéka szerinti életbe, minden cselekvést „ritualizálni” kell, azaz princípiumára vonatkoztatni a végrehajtásán keresztül, egyébként a cselekedet nem eszköz, hanem akadály. Fel kellene leltározni az aktivitásban tobzódó paradigmánkat, hogy melyek azok a cselekedetek, amelyek Isten országának építését és nem rombolását szolgálják.
Ha magunkban a fenti „alapállásra” való nyitottságot törekvéssé tudjuk váltani, akkor könnyebben tudunk erőfeszítéseket is tenni annak érdekében, hogy vigyázzunk a környezetünkre, a természet szépségeire. Sajnos elidegenedtünk mindettől. Ezért a normális, Teremtő szándéka szerinti életforma áldozathozatalok sorozatára kell hogy sarkalljon. A kényelmünk érdekében elveszítettük az arányérzékünket. A civilizációs folyamat urbanizációba torkollott és elidegenített a természettől. Ma már a természettel harmóniában álló életforma áldozatként, nehézségként jelenik meg előttünk, és jóllehet érzékeljük ennek jótékony hatását, mégsem akarunk szükségletté vált vágyainkból sok mindent feladni. A nyugati civilizáció által megjelenített status quo fenntartására nincsenek erőforrásai a természetnek. A fenntartható fejlődés illúzió. A helyes út a fenntartható visszavonulás, a helyes arányú élet. A kényelmi, mobilitási, pihenési stb. igényeink kielégítésére a jövő erőforrásait éljük fel. Magyarán: a gyerekein mindennapi betévője árán nyaralunk, kirándulunk, tobzódunk az urbánus életforma nyújtotta kényelemben. Mindaddig, amíg ezt lehetőségként és nem strukturális bűnként éljük meg, nincs esélyünk a megtérésre. A természet jelzéseket ad. „Nem én kiáltok, a föld dübörög” – hasít be a mába József Attila 1924-ben elindított imperatívusza.
A nagyhét, a Föld napja, a közelgő búzaszentelő, mind-mind alkalmat kínál a lelkiismeret-vizsgálatra, arra, hogy visszacsatlakozzunk a teremtés ritualizált ritmusaiba… „A rítus otthont teremt. Hazahozza a kozmopolitát is. Töltsük meg tartalommal rítusainkat, hogy közösségeinknek stabilitást adjanak! A rítus az idő belakásának technikája. Olyan az időben, mint az otthon a térben” – írja Saint-Exupéry.
Szeráfi Szent Ferenc atyánk gondolata pedig adjon lendületet mindehhez: „Innen nem viszed el, amid van. Csak azt viszed el, amit adtál!”
Bányász József
