† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?”
Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony is megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok, ti késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az Írásokban őróla szól.
Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és felismerték. De ő eltűnt előlük.
Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az Írásokat?”
Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
Lk 24,13–35
A nagycsütörtöki árulás keserűségét, a nagypénteki halálos fájdalmat, a nagyszombati néma csendet megtöri a húsvétvasárnapi reményteljes örömhír: nincs itt, feltámadt, él az Úr! Talán ünnepeink közül a legszebb a húsvét, az azt megelőző 40 napjával, majd nagyhetével, s különösen a szent három napjával, amikor mi is beavatottakká válunk az isteni misztériumokba, vagyis az üdvösségtörténet mélységeibe. Mégis annyira szomorú látni, hogy mindebből sokan oly keveset értenek és éreznek, noha nem azért, mert túl elvont lenne az ünnep, érthetetlen és értelmezhetetlen teológiai igazságokkal, túlzott egyháziasággal, hanem egyszerűen egy „ünnep” a többi között, a maga szabadnapjaival, ünnepi asztalával és az „ezen is essünk túl” gondolatával. Éppen ezért fontosabb a sokféle színkavalkádban úszó húsvéti tojás, a csokinyuszi vagy éppen a ma már divatos „húsvétfa”, amelyek inkább emlékeztetnek valamely pogány kultuszra, mint a húsvét lényegére. Mert a lényeg degradálódott akcidenssé, és az akcidens vált a lényeggé – nagyon röviden megfogalmazva. Eközben mi magunk közömbössé, ünnepeink pedig megszokottá váltak, hiszen túl távolinak, felfoghatatlannak érezzük azokat. S talán az ünnepi kavalkád hangulata, „lelke” meg-megérint, de csak ritka kivétellel hoz változást, komoly elhatározást vagy gyökeres szemléletváltást. Ez a tendencia nemcsak a vallásukat kevésbé gyakorló világi Krisztus-hívők esetében figyelhető meg, hanem a mi esetünkben is igaz. Mégis e lehangoló tendencia ellenére van remény, s különösen igaz ez húsvétkor.
A húsvétvasárnapi evangélium a feltámadás hitének útját mutatja be, amely minden Krisztus-követő egyéni döntésén alapszik. Mária Magdolnában mindannyian magunkra ismerünk, félelemmel és fájdalommal, gyásszal és keserűséggel a szívében, de elindul a sírhoz, s talán ez a hit még törékeny, mégis megosztja az apostolokkal, akik így e csodálatos esemény tanúivá válnak. Az első lépés mindig a bátor döntésé, el merünk-e indulni akkor is, ha „sötét van”, ha „ott a nagy kő”. A második lépés a megosztás, legyen szó kétségről vagy hitbizonyosságról, „mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20), hiszen Krisztus-követőként a közösségre kaptunk meghívást, mert a hit megosztással növekszik. A harmadik lépés a közös elindulás, a közös út, ahol van, aki előbb jár, van, aki hátrább még, de mindkét esetben az elindulást az Úrral való találkozás követi. A lényeg az Úrral való találkozás, amely életet ad, reményt fakaszt, örömmel ajándékoz meg.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2025/16-os számában.
