A megváltás művének csúcseseménye a feltámadás. Krisztusba vetett reményünk szerint ebben a történésben a teremtett, tér- és időbeli ember, a gondolkodó, beszélő, közösségi, kommunikatív személy, aki tudja, hogy mit és kinek hisz, Isten életének a részesévé válik. Az egzisztenciális szétesés vagy a „másság” (a fogyatékkal élők vagy csecsemők) által érintett ember is… A teológia szépen írja: a feltámadás a lét kiteljesedése, családias viszony az egész teremtéssel, szentté válás Istenben. Öröklét Istenben.
Hisszük a feltámadást! Annak ellenére, hogy értelmünkkel belátnánk ennek mibenlétét… Vagy hogy bárki is tudna valamit kezdeni az Isten színről színre való látásával és a benne való gyönyörködéssel. Vajon ez a hit valami sajátos tudás, felismerés? Vagy talán a mit hiszek kérdés egyre erősebben a kinek hiszek felé kell forduljon?
Hitvilágom tele van kiokoskodott fogalmakkal. Ugyanakkor valahogy azt is tudom, hogy egyiket sem értem teljesen. A túlvilág ugyanis olyasvalami, ami az érzékszervekre és értelemre támaszkodó tudás számára a maga milyenségében elérhetetlen. Végső soron csak a hit és a remény szemével látható. Ismérveit viszont, hisz nincs más lehetőségem, az érzéki világból kiindulva, az evilág jellemzőivel szemben álló valóságként írom le: amíg az „evilág”, az ember történelme véges – a „túlvilág”, az ember történelme istennel végtelen; az evilág mulandó, időbeli – a túlvilág idő fölötti, örökkévaló; amíg ismert világunk tér- és idő-kötöttségű, behatárolt – a túlvilági élet istenben határtalan; amíg a földi élet megosztott, nem teljes (léttöredékekként fogjuk fel és éljük meg) – a túlvilági élet kiteljesedett („én”-em egyéni és közösségi kiteljesedése). Az a benyomásunk születhet a szembeállítások láttán, hogy ezek ellentétpárok. Ez viszont egyáltalán nincs így, hisz a végtelen, örökkévaló stb. fogalmak nem rendelhetőek határhoz, nincs ellenpólusuk. A végtelen nem ütközik határba, amikor a végessel találkozik. Ezért nem is érthetőek számunkra.
Érthetetlen fogalmak, mert a megélt élettel kapcsolatban idegenek, nem kötődnek tapasztalatainkhoz. Ráadásul gyakran helytelenül is használjuk őket: örökkévalóságot állítunk, ahol nincs tér és idő az általunk ismert formában, a túlvilágról szóló tanításban mégis mindent földhözragadt tér- és időbeli képekkel, fogalmakkal rendeztünk be. A túlvilági életet létteljességként, örök boldogságként állítjuk, ami Istenben levő ÉLET, az elhunytaknak mégis „örök nyugodalmat” kívánunk. Hisszük a test feltámadását, de alig beszélünk az anyag és szellem viszonyáról, a test istenképűségéről, óvakodva a materializmus mindennemű ízétől. Pedig az ember materiális valóságként testében összegyűjti az anyagi világot: ő a kozmosz értelmes teste, akinek lelki/szellemi küldetése Istent és a világot egységbe hozni. De nehéz ugyanakkor – sóhajtok fel gyakran – a túlvilágot úgy gondolni, hogy minden, ami itt az életem része volt – különösen a jó és a szép, a barátságok, érzelmek, meghittség, szerelmek, de maga a szenvedés is –, mind itt maradnak, és valami teljesen új kezdődik. Úgy szeretném inkább remélni, hogy megharcolt életemet viszem mint „ajándékot” (áldozatot) Istenhez, aki befogad örök titkába. Nem érdem ez, hanem Isten ajándéka.
Igaza volt Karl Rahnernek, aki kevéssel halála előtt (1984), utolsó nyilvános előadásában kiemelte, hogy a teológia kijelentéseiben a tapasztalati világból eredő hasonlatok területén marad, minden állításában viszont a kimondottak mellett tudatos számára a „visszafogottság”, a titokzatosság, a kimondhatatlanság, a TITOK, amelynek fátylát fellebbenti a krisztusi úton való járás. Valószínűleg ezért tulajdonítok egyre kisebb jelentőséget az amúgy csodásan kiformált teológiai állításoknak, és próbálom ízlelgetni az életteológiát.
Az isteni erények sorrendje (hit, remény, szeretet) rég felcserélődött számomra. Mindenekelőtt áll a remény. Reménykedem a hűséges Isten ígéreteiben! Remélem, hogy beírta nevem az élet könyvébe. Remélem, hogy Atyaként várja csetlő-botló fiát! Ez a remény táplálja gondolataimat, tetteimet. A belém oltott teremtő erőt. A kereszténységet nem tudni és mondani kell, hanem tenni: Jézus tanítását tenni, gyakorolni kell. Az igazi felismerés, ráérzés ebben rejlik: a cselekvő szeretet apró dolgaiban érzek rá a felszabadító tanítás ízére, kóstolom meg a mennyországot, a feltámadást. Hányszor éreztem így rá a csodára, az újjászületésre, a megbocsátásra! És ezért hiszek!
Ez a három marad: remény – szeretet – hit, de mindennek alapja a REMÉNY!
Jitianu Liviu
Az írás megjelenik a Vasárnap 2025/16-os számában.
