† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Jézus a hegyi beszédben ezeket a hasonlatokat mondta tanítványainak: „Vajon vezethet-e vak világtalant? Nem esnek-e bele mind a ketten a gödörbe?
Nem nagyobb a tanítvány mesterénél: Akkor tökéletes az ember, amikor már olyan, mint a mestere.
Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre? Hogyan mondhatod embertársadnak: Barátom, hadd vegyem ki szemedből a szálkát, holott saját szemedben nem látod meg a gerendát? Képmutató! Vedd ki előbb a magad szeméből a gerendát, s aztán törődj azzal, hogy kivedd a szálkát embertársad szeméből.
Mert nincsen jó fa, amely rossz gyümölcsöt terem, és nincsen rossz fa, amely jó gyümölcsöt hoz. Minden fát gyümölcséről lehet megismerni. Nem szednek a tövisbokorról fügét, sem a tüskebokorról nem szüretelnek szőlőt. A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ember pedig a rosszból rosszat hoz elő. Hisz a szív bőségéből beszél a száj.”
Lk 6,39–45
Ha még emlékszünk a múlt heti evangéliumra, ott Jézus a megbocsátásról tanított, különösen is kiemelve az ellenségszeretet parancsát. Érdekes módon a mai evangélium talán mintha úgy igazán nekünk, Krisztus-követőknek szólna, hiszen itt már nem az üldözésről van szó, nem arról hallunk, mit kell tennünk, ha valaki a bíróság elé citál, ha becsületünkben gázol vagy éppen arcul üt. A mostani vasárnapi evangélium mintha a keresztények közötti kapcsolatot mutatná be, hiszen a „testvér”, a „mester” és a „tanítvány” fogalmakkal találkozunk, ami már egy „belsőbb” kört jelöl. Érdekes módon, Jézus látva és ismerve tanítványait (és mai követőit) – a megannyi versengést, a mérhetetlen kapzsiságot, a mindent felemésztő hatalomvágyat –, jónak látta tisztázni, hogy miképpen is kellene a Krisztus-követés művészetét gyakorolni. Talán első ilyen szempont, amit maga az Úr emel ki, hogy vak nem vezethet világtalant.
Krisztus-követésünk során amennyire elmélyültünk a vele való egységben, olyan mértékben tudunk másoknak, különösen a keresőknek, a kérdezőknek hasznára lenni. Hiszen ha már mi sem látjuk az irányt, ha mi sem halljuk a Mester hangját, akkor sötétségben tapogatózunk, és persze ettől függetlenül tehetünk és mondhatunk megannyi jót és szépet Isten, Jézus és az egyház nevében, de bizonyosan valami félrever. S különösen szomorú ezt látni, amikor sokan – legyenek az egyházi rend tagjai vagy világi krisztushívők – Isten nevében megannyi egyház-, kinyilatkoztatás- és szentírásellenes koholmányt terjesztenek.
Második szempont a versengés, ez a Krisztus-követés egyik nagy csapdája, és főként a hitben járatlanokat fenyegeti, hiszen a hitet – az Istennel megélt életegységet – redukálja valamiféle gyermekded adok-kapok játékra, ahol az számít, ki lesz a nagyobb erényfitogtató, ki tud többet felmutatni, és ki az, aki jobban tud helyezkedni.
A harmadik szempont a Krisztus-követésben, amely egyben igen aggasztó akadállyá válhat, az nem más, mint a „mi mindent jól és jobban tudunk, látunk és értünk” alapállás. Erre jó példa a vak meggyógyítása Szent János evangéliumában, ami nem hatotta meg a farizeusokat, ők mindezek után is a bűnöst keresték, éppen ezért Jézus óvva int a gerendakereséstől, mert vakká tesz. A mai evangélium szerint mindennek a kulcsa a szívünk, nekünk is kérni kell a lev shomea – az Istent halló szív – ajándékát, miként Salamon is tette, hogy ne tévesszünk irányt Krisztus-követésünkben, mint akik vallják ugyan szájukkal az Urat, de szívük igen messze van tőle. Együtt kérjük a mai napon: adj nekünk, Urunk, téged halló szívet!
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2025/9-es számában.
