Elvégezni a munkát, kipipálni a feladatokat, és számba venni, hogy Európa-szerte nem hatékony, amit végzünk (teszünk). Talán ez lenne a tömör összefoglalása annak, ami lelkipásztori munkánkat jellemzi. És a sopánkodások, hogy a hívek nem járnak a templomba, a gyermekeket lasszóval kell összeszedni, nem fizetik az egyházadót az előírt mérték szerint stb. Közben pedig egyre több paraliturgikus cselekmény marad ki, hagyjuk el, minek is adnánk Balázs-áldást, mit kínlódjunk a betegek szentségének feladásával – menjenek Somlyóra, nem kell annyi litánia, már szinte néhány perc egy szentségimádás. És szomorúan látjuk (bár bevallani egyáltalán nem akarjuk), hogy nem tudjuk megváltoztatni a híveket. Pedig milyen jó lenne, ha mindenki erkölcsös lenne, járna templomba, imádkozna, és alig követne el bűnt. Egy picit ironikusan kérdezem, ha így lenne, akkor lenne-e ránk szükség egyáltalán? A válaszom pedig: igen.
Valahogy úgy szocializáltak, azt tartjuk fontosnak, hogy legyünk erkölcsösek. Nem vesszük észre, hogy az erkölcsösség öncélú és felfuvalkodottá tesz. Vajon spirituális ember valaki, ha erkölcsös életet él? „Ezeket mind megtartottam kora ifjúságom óta…” Nem számolunk azzal, hogy az életirányultság a valódi lelki út, hogy az erkölcs csak következménye valaminek, ami sokkal mélyebbről indul.
Nekünk más a feladatunk. Az a feladatunk, hogy olyan miliő „megteremtését” szolgáljuk, amelyben a hívő ember abba a lelki állapotba kerül, hogy csatlakozik Istenhez. Az isteni jelenvalóság akadályait kell elhárítanunk. Akkor Isten tud dolgozni, szabad az út a kegyelem számára, és a hívő ember belülről gyógyulva, az Istent kívül és belül egyszerre tapasztalja.
Keleti testvéreink – és ezen sokat tűnődtem, nem készítik a fiatalokat bérmálásra, nem szerveznek annyi találkozót és tábort, mint mi, sokszor érthetetlen és hosszasan tartó a liturgiájuk, mégis azt látjuk, hogy – bár a hívek erkölcsi élete hagy maga után kívánnivalót, sokkal mélyebb a hítük, empirikusabb a gondviselésbe vetett bizalmuk. Mi történik? Nem tudják. És ez nem baj. Sokszor megkenik a hívek homlokát, rengeteg szimbolikus cselekedetet végeznek, állandó a dinamikus mozgás, a füst, a szenteltvíz, a csók stb. A liturgiát végző pap(ok) beleviszi(k) őket egy olyan szentségi mélységbe, ahol belülről alakulnak, kapcsolódnak a misztériumhoz, csodálják és átélik.
Mi nem ezt kell tegyük, amúgy is más a gondolkodásunk, kultúránk, irányultságunk. De a lényeget tekintve ugyanaz a feladatunk. Mivel azonban sokszor tapasztaltuk, hogy a templomon és liturgián kívüli útkeresések nem hatékonyak és hosszan tartóak, arra kell törekednünk, hogy utat nyissunk a belső átéléshez. Hogy először önmagunkban, majd pedig a hívek számára akadálytalanítani tudjuk a lelki kapcsolódást. És ha ebben segítenek a (para)liturgikus cselekmények, igenis bátran használjuk. A szentségek – mint tanultuk, kegyelmet közvetítenek. A szentelményeink viszont kapcsolódást erősítenek. Ne dobjuk ki. Így nem erkölcscsőszök, hanem spirituális vezetők leszünk, és Isten adja azt a megújulást, amelyet mi az utóbbi néhány tíz évben nem tudtunk vizionálni.
Bátorság, ne féljünk, emberhalásszá maga az Úr Jézus tett minket. Mi előkészítjük az utat, hogy ő a szívekbe érkezzék.
ifj. Czikó László
