Evangélium
A csodálatos halfogás láttán az apostolok mindenüket elhagyták, és követték Jézust. Amikor Jézus egyszer a Genezáret-tavánál állt, nagy tömeg sereglett köréje, hogy hallgassa az Isten szavát. Jézus látta, hogy a tó partján két bárka vesztegel. A halászok kiszálltak, és a hálóikat mosták. Beszállt hát az egyik bárkába, amelyik Simoné volt, s megkérte, hogy vigye kissé beljebb a parttól. Aztán leült, és a bárkából tanította a népet.
Amikor befejezte a tanítást, így szólt Simonhoz: „Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálótokat halfogásra.” „Mester – válaszolta Simon –, egész éjszaka fáradoztunk, s nem fogtunk semmit, de a te szavadra kivetem a hálót.” Meg is tette, s annyi halat fogtak, hogy szakadozni kezdett a háló. Intettek a másik bárkában levő társaiknak, hogy jöjjenek és segítsenek. Azok odamentek, és úgy megtöltötték mind a két bárkát, hogy majdnem elsüllyedt.
Ennek láttán Simon Péter Jézus lábához borult, és e szavakra fakadt: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok.” A szerencsés halfogás láttán ugyanis társaival együtt félelem töltötte el. Hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, Simon társait. De Jézus bátorságot öntött Simonba: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.”
Erre partra vonták hajóikat, és mindenüket elhagyva követték Jézust. (Lk 5,1–11)
Talán nincs szebb az evangéliumokban a meghívástörténeteknél, amikor az Úr kiválasztja és elhívja apostolait, hiszen ez lényegileg érint bennünket emberségünkben. Mivel megadja annak lehetőségét, hogy a mindennapok ügyes-bajos dolgai és elfoglaltságai közepette egyszer csak az Úr minket is nevünkön szólít, és elkezdődik a „nagy kaland”, melyre születtünk, egyszóval a „velem is megtörténhet ez” gondolatát, mi több, vágyát ébreszti bennünk. S talán nincs is boldogabb élet, amelyben megszületik e találkozás a Mesterrel, aki kivár és megvár mindenkit, mert ő kész elindulni, mi több, elébe sietni a szeretett személynek.
Szépen fogalmazza meg ezt Soren Kierkegaard dán filozófus, aki a következőket mondja: „Te nemcsak olyan forrás vagy, amelyik engedi magát megtalálni. Te az a forrás vagy, amelyik maga indul el megkeresni a szomjazókat”. És éppen erről hallunk a mai evangéliumban, amikor Simon Pétert elhívja az Úr a halászbárka mellől, mert többet lát benne, ő emberhalásszá szeretné tenni, és igen, még nehéz, hosszú, mi több, igen rögös út áll Péter előtt.
Mind a négy evangélium beszámol Péter meghívásáról, a János-féle el is tér a többitől, de a Lukács-féle a legrészletgazdagabb. A már jó ismert történet szerint Péterék az éjszakát a Genezáreti tavon töltik, hiszen halászni voltak. Fontos megjegyezni, hogy azért mentek éjszaka, mert akkor ideálisabb volt az idő a halfogásra, hiszen a halak napközben (gondoljunk a közel-keleti forró éghajlatra) a víz hűvösebb rétegeibe húzódtak, míg éjszaka jóval a vízfelszínhez közelebb jöttek. De gondolhatunk arra is, hogy érdemesebb volt éjszaka halászni, hogy a friss árut kellő időben tudják a piacra elszállítani. Egyszóval érthető, hogy Péterék miért éjszaka indultak el, az azonban, hogy Jézus szavára nappal is megtelt a háló, egyértelmű jel volt számukra, hogy itt „valami” sokkal „több” van. Péter reakciója a félelem és a hit, az értetlenség és a sejtelem, a felocsúdás és a beismerés szintézise, hiszen ebben a pillanatban minden megváltozott számára.
Ebben a találkozásban a hit személyessé válása jelenik meg, ahogyan XVI. Benedek pápa írja a Spe Salvi kezdetű enciklikájában: „a hit ugyanis nemcsak tartalmakat közöl, hanem át is alakít, nemcsak kimond valamit, de változást is eredményez. Mert az ember még mindig vágyik valami olyanra, amit nem tud megfogalmazni magának, vágyakozik az egészen más után”. És ez a szenvedélyes vágyakozás tud közelebb vinni bennünket Istenhez, aki ma is elindul meghívni övéit, mert ma is szüksége van emberhalászokra. A kérdés csupán az, hogy az ő szavára kivetjük-e azt a bizonyos hálót?
Olasz Béla
Az írás megjelent a Vasárnap 2025/06-os számában.
