Ilyés Erika sa mindig nagy családról álmodozott – ez a vágya végül az egyház nagy családjában ölthetett testet. A segítő nővér a Bízd Rá Magad oldalnak írt vallomásában – mely talán inkább tanúságtételnek tekinthető – idézi fel, milyen nehéz, mégis magabiztos döntést hozott meg fiatal lányként, amikor Jézus kétszeri meghívásának engedelmeskedve szerzetesnek állt. Az írás szerkesztett változatát adjuk közre az alábbiakban.
Gyergyószentmiklóson születtem 1975 tavaszán, egy ötgyermekes katolikus nagycsalád második gyermekeként. Számomra a nagycsalád érték: arra készültem, hogyha nagy leszek, nekem is öt gyermekem lesz, és egy bölcsődében fogok dolgozni, pedagógusként. Gyergyószentmiklóshoz kötődik gyermek- és kamaszkorom minden emléke és élménye. Szüleim számára a hit gyakorlása, elmélyítése különösen fontos volt, ezért már gyermekként sokszor hallottam, megtapasztaltam, hogy a jó Isten ingyenesen és feltétel nélkül szeret. Hivatásom történetének korai szakaszában szerelmes voltam egy fiúba, együtt is jártunk. Az osztálytársaimmal házibulikat szerveztünk, jókat játszottunk, táncoltunk – ahogy azt „illik”. De én a hitéletben is növekedni akartam, nagyon kerestem a jó Istennel való beszélgetés formáit.
Ezek az apró „hitcsírák” vezettek el arra, hogy ifjúsági közösségünkből nagyjából húszan – 18-22 évesek – eldöntöttük, kipróbáljuk az akkor nagyon „menő” és újszerű imaformát, a Szent Ignác-i csendes ötnapos rövid lelkigyakorlatot. Városunkban akkor először szervezték meg a Nemes Ödön SJ és munkatársai által kísért lelkigyakorlatot – és mi ott voltunk. Fiatal felnőttként nem gondoltuk korábban, hogy ennyi időt tudunk hatékonyan, csendben eltölteni.

A Ielkigyakorlaton mély imaélményem volt, ám megijedtem és elnyomtam a jó Isten direkt meghívását arra, hogy szerzetes legyek. A lelki kísérőm azt állította, hogy jó szerzetes lehetnék, de én ellenkeztem, és kinevettem őt, mert azt gondoltam, hogy nem nekem való. Ám napokig az csengett a bensőmben: „Gyere, kövess engem, én emberek halászává teszlek téged!” (Mt.4,19)
Még ezen a nyáron elmentünk az imaközösségemmel tíz napra a taizéi ifjúsági találkozóra. Ez abban az időben nem volt egyszerű, mert vízumokat kellett beszereznünk a határátlépések miatt – de mindent a Gondviselés szervezett. Óriási élmény volt, amikor megannyi nemzet és vallás fiataljai együtt énekeltek, imádkoztak, szolgáltak. Elevenen él bennem az a perc, amikor egy pénteki napon újabb meghívást kaptam Jézustól. Egy barátommal sétálva, mély hitkérdésekről beszélgetve, a döntéseiről hallgatva egyszer csak nekem szegezte a bűvös mondatot, hogy én is jó szerzetes lehetnék. Dicsért és bátorított, és ez már olyan erővel hatott rám, hogy el akartam futni.
Az imákkal, énekekkel áthatott közegből, az imaszigetről azonban nem tudtam elmenekülni. Szerelmes fiatalként megijedtem, ellenkeztem, sírtam. Az egész következő éjjelt a kereszt mellett, imádkozva töltöttem. A barátaim, az imaközösségem nem tudta elképzelni, mi történt velem, és én sem tudtam megfogalmazni, csak sírtam. Nem, én nem lehetek szerzetes, ellenállás van bennem, nem erre készülök, én családot szeretnék – így tomboltak bennem a kétségek. De éket vert a szívembe az a gondolat, hogy ezen a nyáron már másodjára éreztem a meghívást tőle. Tanácstalan voltam, vívódtam, veszekedtem Jézussal. Az imában való virrasztás segített, reggelre kezdtem megbarátkozni a gondolattal, a meghívással.
Taizében minden vasárnap feltámadás, vagyis a húsvét misztériumát éneklik, ünneplik. Akkor, a szentmisén béke költözött belém: ez is egy lehetséges út, miért ne próbálnám meg? Őrültségnek tűnt – de miért ne?
Hazatérve rögvest beszéltem a szüleimmel, de nem értettek meg teljesen, múló lelkesedésemnek tudták be a tervemet, amiben csak bátyám és lelki kísérőm támogatott. Akkor ismertem meg a Szent Ignác-i döntésmérleget: így imában leírtam, mi szól a két élethivatás mellett és mi ellene. Ez az imaélmény, a lelki beszélgetések meghatározó irányt adtak, segítettek döntéseim mérlegelésében, illetve elköteleződésem megerősítésében. Eldöntöttem, hogy szerzetes leszek, és ez lelkesedéssel, belső békével töltött el.
Ezután jött a többi kihívás: párkapcsolatom leépítése, illetve végleges döntésem felvállalása családom és barátaim előtt. Annyira lelkes lettem, hogy mindent azonnal el akartam rendezni, ám lelki kísérőm józansága minden alkalommal visszahúzott a földre. Ő arra bátorított, hogy a jó Istennél nincs olyan, hogy idő; ráérek. Jól ismerte a szüleimet, ezért arra buzdított, hogy előbb végezzem el a képzést, amit elkezdtem, és közben keressek fel szerzetesközösségeket, amelyek már jelen vannak az egyházmegyénkben, ismerkedjek velük, és csak aztán köteleződjek el. Mert ha a jó Isten valakit meghívott, azt a jövőben is hívja!

Befejeztem hát a tanulmányaimat, szakítottam a barátommal – ami igazán fájdalmas volt –, aztán ismerkedtem, szerzetesközösségekkel barátkoztam. Mind közül a segítő nővérek közössége tetszett a leginkább: vonzott a karizmájuk, ahogy imádkoznak és dolgoznak a szenvedő, a tisztulás útján lévő élők és a megholt emberek lelki üdvéért. Ez a mondat is motivált: „segíteni minden jóban, bármi legyen is az.”
1995 nyarán döntöttem el, hogy belépek a segítő nővérek kongregációjába. Édesanyám nehezen engedett el, de édesapám búcsúzó szavai olyan szabadságot adtak, hogy sokszor felidézem még ma is:
„Felnőtt lettél, szabadon választottad ezt az utat. A jó Isten segítsen, vigyázzon rád, és bármi is történjék, neked itthon helyed van örökké.”
Ez az atyai elengedés, áldás a német nyelven végzett noviciátusban, a nyelvtanulás nehézségeiben, önismereti fejlődésemben, hivatástisztázásom idején mindig felszabadított. Ez az áldás segített leküzdeni több akadályt is, hogy hűségesen, lelkesen élhessek Jézussal.
Úgy gondolom, csak akkor tudjuk igazán elfogadni magunkat, és megélni nekünk rendelt élethivatásunkat, ha szüleink a maguk elfogadásával szabaddá tesznek, áldásukat adják.
Kezdetben az volt a feladatom, hogy tisztázzam, a szerzetesi hivatás nekem való-e. Eleinte bizonytalankodtam, majd igent mondtam, és egyre tisztábban éreztem, láttam, hogy jól döntöttem. A következő lépés az volt, hogy elindultam, otthon hagyva a terveket, a földi szerelmet, és mentem a hívó szó után. Új színben tekintettem a világra, és ámultam, mennyire más minden. Szabadnak éreztem magam, felfedeztem, hogy béke és öröm van bennem a döntésemmel kapcsolatban. Megnyílt a szemem és észrevettem, milyen sok ember szomjazik az evangéliumra.
Aztán a hivatás olyanná vált, akár egy motor: lendít és mozgat. Növekszik napról napra, egyre jobban betölt. Ami egykor idegen volt, megváltozik. A hivatás vezet, örömforrássá lesz, életté és szenvedéllyé változik. Nap mint nap felfedeztem, hogy a Jóisten hogyan udvarolt – és ma is teszi (kedvenc szentírási részem által: „Mert drága vagy a szememben, becses vagy és szeretlek téged” – Iz 43)

Könnyen teremtek emberi kapcsolatokat, ennek köszönhetem, hogy már otthon megéltem a közösség különböző aspektusait, derűjét és árnyoldalát. Megéltem a szerzetességemben a krízist is. Megéltem, hogy a képzés során többen is elhagyják a rendet – nem ez az ő útjuk. Ez minden alkalommal megviselt lelkileg. Akkor fel sem fogtam, de ma már tudom, hogy mindennek van értelme, a Isten, aki hűséges, humoros, keresi a harmóniát velünk, minden utat egyenessé tesz, elfogad, irgalmas szeretetével és hűségével ölel át és vezet tovább. Tudom, hogy ő törődik velem, ismeri lelki puttonyom tartalmát, ezzel együtt elfogad, ismeri a hibáimat és kudarcaimat, de megerősít egy nagyobb jóra.
Ilyés Erika sa
Az írás teljes terjedelmében a Bízd Rá Magad Média oldalán olvasható.