Mit vittek magukkal az itthoni közösségi tapasztalatukból és mit tanultak a külföldi egyházi közösségektől? – erre voltunk kíváncsiak, amikor három erdélyi származású, de évek óta külföldi egyházmegyében élő és tevékenykedő személyt kérdeztünk. Összeállításunk ezen részében Varga Gabriella, az Életünk újság főszerkesztője a számos külföldi egyházközségben megélt tapasztalatait osztja meg, miközben a diaszpóralét előnyeit és kihívásait mutatja be.
Tizenhat évvel ezelőtt kerültem közel a nyugati diaszpóra magyar katolikus közösségeihez, amelyek azóta is részei az életemnek. Könyvbemutatókkal, filmvetítésekkel, különböző emlékprogramokkal Gráctól Linzen át Münchenig, Innsbrucktól Zürichig, Genftől Rómáig, Kölntől Stuttgartig, Párizstól Londonig és Torontótól Ottawáig számos helyszínen megfordultam, mi több, két esztendőn keresztül éltem is Bécsben, amikor a Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasaként az ausztriai magyar katolikus lelkipásztorok munkáját próbáltam legjobb tudásom és képességem szerint segíteni. Budapesti lakosként ilyen alapon merek hozzászólni a diaszpórai magyar katolikus közösségek életét érintő kérdésekhez – no meg olyan alapon is, hogy egyetlen magyar nyelvű havilapjukat, az 56 éves Életünk újságot immár öt éve magam adom ki és szerkesztem, és ehhez kapcsolódóan számos saját kezdeményezésű szórványprogramot is megvalósítottam időközben.
A diaszpórai magyar katolikus hitélet több szempontból sem hasonlítható össze a tömbmagyar területeken szerezhető tapasztalatokkal. Nem egy nyugat-európai vagy tengerentúli városban havonta csak egyszer van magyar nyelvű szentmise, ilyenkor több tíz, akár száz kilométernyi távolságból is érkeznek hívek, hogy magyarul imádkozhassanak és magyar nyelven hallhassák Isten igéjét. Nemritkán előadások, ünnepségek, megemlékezések is kapcsolódnak a szentmiséhez, az ilyen programokat ugyanis célszerű akkor megtartani, amikor a közösség egyébként is együtt van. Minden bizonnyal éppen ez, a rendszeresnek, gyakorinak nem mondható találkozás lehetősége alakította ki azt az általános szokást, hogy a hívek a szertartás után még együtt maradnak, a közösségi termekben kávé, sütemény és egyéb finom falatok mellett kis időt még eltöltenek egymás társaságában.
Lényeges sajátosságnak nevezhető, hogy a diaszpórai magyar lelkészségek az esetek legtöbbjében anyanyelvi, kulturális központok is: helyet adnak a hétvégi magyar óvodának-iskolának, a cserkészeknek, néptánccsoportoknak, irodalmi délutánoknak, nótaesteknek, könyvtárnak és egy sor más társulatnak, programnak, intézménynek. Ebből következően a lelkészség együtt él, együtt lélegzik az összes többi szervezettel, csoportosulással – és jó esetben ez fordítva is így van. Mindenesetre egy nemzeti ünnepi megemlékezés, anyák napi, gyermeknapi vagy más ünnepség nemigen képzelhető el a lelkészség valamilyen formában megnyilvánuló szerepvállalása nélkül.
Számos kulturális programot katolikusok és protestánsok közösen szerveznek, továbbá az sem ritka, hogy – főleg, de nem kizárólag vegyes házasságok esetén – a szentmiséken más felekezetekhez tartozók is jelen vannak. Ez kétségkívül nagyon erőssé tette az ökumenikus szemléletet a diaszpórában.
Mesélik, hogy nem mindig volt ez így, de azt magam is tapasztalom, hogy napjainkra kezdenek eltűnni a diaszpóraközösségekben a trianoni határok. Ezeknek a bizonyos értelemben zárt közösségeknek a tagjai egymásra utalva élnek és tevékenykednek, nem is lehet helye közöttük a származási ország szerinti megkülönböztetésnek. Jellemzően egyetlen megállapítás van a soraikban, az, hogy „magyarok vagyunk”.
S hogy ez így is maradjon, azért nem kevés és nem kis erőfeszítéseket tesznek. A csoportokat, programokat jobbára önkéntesen szervezik-vezetik, a szentmisékre, ünnepségekre az eledeleket sajátm ezűleg, saját konyháikban sütik-főzik, rendezvényeik helyszíneit társadalmi munkában pakolják-takarítják, fellépő művészeiket sok esetben saját otthonaikban szállásolják és látják el, saját járműveikkel utaztatják és így tovább. Arról a „fejlett nyugati” elvről, miszerint minden munka annyit ér, amennyit fizetnek érte, nekik más a véleményük. Ők sem időt, sem erőt, sem energiát, sem pénzt nem sajnálnak magyar voltuk, egyházi és nemzeti közösségük javára fordítani. Arról nem is beszélve, hogy milyen sok misszió, lelkészség elárvult az elmúlt években: helyben lakó, állandó lelkipásztor nélkül kénytelen életben tartania önmagát. Ezekben az esetekben az egyháztanácsok világi vezetői hihetetlen munkát végeznek azért, hogy közösségeiket egyben tartsák, és hogy – ha alkalomszerűen is, de – oltáraikhoz magyar ajkú misézőpapokat szerezzenek. Így is túlontúl sokszor hallgatnak igeliturgiát vagy ünnepelnek a segítségükre jó szívvel, készségesen siető, más nyelvű papok által tört magyarsággal vagy vegyes nyelven bemutatott szentmisét.
A kihívásokhoz, amelyekkel szembe kell nézniük a diaszpórai magyar katolikus lelkészségeknek, hozzátartozik az is, hogy miként szólítsák meg és vonzzák magukhoz az újonnan, gazdasági megfontolásból érkezőket…
Mindenesetre budapestiként én gyakran eltűnődöm magamban: vajon értékelem-e eléggé, hogy a katolikus templom itt van egy közeli utcában, hogy a közeli utcai katolikus templomban pap is van, hogy hívőtársaimmal hetente – vagy akár többször is – találkozhatok, s hogy szinte mindent, amire a hitem gyakorlásához szükségem van, készen kapok? És vajon nyújtok-e az egyházamnak elegendő köszönetcselekedetet mindezért?
Varga Gabriella
Az írás megjelent a Vasárnap 2024/38-as számában a Fókusz-összeállítás részeként (összeállította: Szász István Szilárd).
Jitianu Liviu zürichi plébános összefoglalója:
