Sokan sokféleképpen készülünk az életre. Napjainkban nagyon sokszor az életre való felkészülés eredményességének a legfontosabb útmutatója az elért teljesítmény (iskolai, szakmai), amely mérhető, adott időintervallumban történik, és amelyhez megvan a stratégia és az előre kidolgozott terv.
A nyár elején képességvizsga volt, ahol a VIII. osztályt végző kamaszok tárgyi tudása került megmérettetésre. Ennek kapcsán egy ismerősömmel beszélgetve figyeltem fel arra, hogy mennyi minden előzi meg ezt a vizsgát, hiszen elmesélte, hogy a gyermeke hányféle különórára járt azért, hogy jó eredményeket érjen el. Megdöbbenve hallottam, hogy nemcsak egyéni, hanem csoportos magánórákon is részt vett, sőt szimuláláson is, amelyet különböző magánközpontok rendeznek meg. Elgondolkoztam azon, hogy ennek a kiskamasznak valószínű a felkészülés az életre azt jelenti, hogy sok külső segítséget igénybe véve készül, szimulál, hogy aztán majd az elvárt eredményt regisztrálja. És ennek az anyukának a felkészítés az életre (ebben a periódusban, remélem) azt jelenti, hogy külső segítséget, külső erőforrásokat mozgósít és biztosít a gyereke számára.
Ebből a példából kiindulva úgy tűnik, hogy az életre való felkészítést a megfelelő szintű és minőségi oktatás (formális és informális) biztosítása jelenti, amely a szóbanforgó gyerek számára biztosíthatja azt, hogy ő megfelelően készül az életre. Hogy nem hátrányos helyzetből indul. Hogy minden körülmény biztosított. Hogy az anyagi/tárgyi keret biztosított.
Közelebbről megvizsgálva úgy tűnik, a fent leírtak nem elegek ahhoz, hogy valaki jól/elég jól felkészüljön az életre. Úgy tűnik azonban, hogy a hátrány hiánya nem jelenti azt, hogy előnyhöz jutott. Úgy tűnik, hogy valami másra is szükség van.
Az életre nem lehet felkészülni, az életet élni kell. Ehhez azonban elsősorban szükség van kapcsolódásra, szükség van hiteles és mély kapcsolódásra szülő és gyermek között, ahol a szülő a gyerekre nemcsak mint lehetőségre, netán a saját elszalasztott lehetőségeinek a beteljesítőjére tekintsen, hanem lássa a gyereket a maga valójában. Lássa a gyereke képességeit, vágyait, álmait és ne csak a teljesítményét. És ezekkel összehangoltan tervezzen, próbálkozzon, teret adva a spontánnak, a kiszámíthatatlannak, az újnak és mindannak, ami felett nem mindig vagy egyáltalán nincs kontroll. Így fog kifejlődni a hiteles kapcsolódásra való képességünk.
Szükség van a természet és egyén közötti kapcsolódás kialakulására és fejlesztésére, amelyben egyaránt segíthet a szülő, a nagycsalád vagy akár a különböző szervezetek (cserkészet, természetjáró egyesületek). Így fog kifejlődni a természet iránti szeretetünk és a bennünket körülvevő világ tisztelete,amely folyamatosan taníthat (ha tudunk rá figyelni) túlélésre, együttműködésre, elmúlásra, de fejlődésre is. És tanít az alkalmazkodásra is.
Szükség van önismeretre, elfogadásra, és ezekhez szükség van modellekre, akik megmutatják, hogyan csináljuk, milyen technikákat és stratégiákat alkalmazzunk, ezáltal tanítanak meg a bennünk lévő érték felismerésére, becsben tartására és őrzésére. Így fog kialakulni a tartás és az érzelmeink szabályozása,és így leszünk alakítói és nemcsak elszenvedői a különböző folyamatainknak és történéseinknek.
Mindezekre alapozva képességeink és készségeink fejlődni fognak és gyarapodni fogunk tárgyi tudásban is. Nem fognak elmaradni a várt és remélt sikerélmények, csak lehet, hogy mások lesznek, vagy más formában fognak megjelenni mint a standard, elvárt eredmények mint például az iskolai teljesítmény, a munkahelyen betöltött státusz, a fizetés, a drága nyaralások száma és gyakorisága. Hiszen ezek mind-mind külső megerősítések és külső erőforrások, amelyeket ha nem támogatnak belső erőforrásaink, kiszolgáltatottakká tesznek, és lehet, úgy fogjuk érezni, hogy életünknek csak akkor van értelme, ha a listán minden tétel ki van pipálva.
Befejezésképpen egy történettöredéket szeretnék elmesélni: közösségfejlesztés céljából gyerekekkel tartottunk fejlesztő tevékenységeket. Szerettük volna a tevékenység eredményeit megosztani a szülőkkel, amelyre egy találkozáson belül sor is került. A szülőknek mindössze egyetlen kérdésre kellett válaszolniuk: Mire büszkék a gyerekeikkel kapcsolatosan?A feltétel az volt, hogy a válasz nem vonatkozhat semmiféle teljesítményre (iskolai, sport stb.). Mai napig magam előtt látom a szülők döbbent tekintetét, hogy akkor most mi is a helyes válasz?
Ellenőrzésképpen álljon itt ez a kérdés: te ma mire vagy büszke önmagaddal/ a gyermekeddel/ a pároddal/ a barátoddal kapcsolatosan? Válaszolj rá őszintén, hitelesen és teljesítmény-mentesen. Ebben talán benne lehet a válasz arra, hogy hogyan, mivel lehet jól felkészülni az életre.
Kasza Izabella pszichológus
Az írás megjelent a Vasárnap 2024/36-os számának Életmód rovatában.
