† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Abban az időben Jézus az égre emelte szemét, és így imádkozott:
Szent Atyám, tartsd meg a te nevedben azokat, akiket nekem adtál, hogy egy legyenek, mint mi. Amíg velük voltam, megőriztem nevedben azokat, akiket nekem adtál. Megtartottam őket, és senki más nem veszett el közülük, csak a kárhozat fia, hogy beteljesedjék az írás.
Most tehozzád megyek, ezeket pedig elmondom a világban, hogy az én örömöm teljes legyen bennük. Átadtam nekik tanításodat, de a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való. Nem azt kérem tőled, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. Hiszen nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból.
Szenteld meg őket az igazságban, mert a te tanításod igazság. Amint te elküldtél engem a világba, úgy küldöm én is őket a világba. És értük szentelem magamat, hogy ők is megszentelődjenek az igazságban.
Jn 17,11b–19
Elérkeztünk húsvét hetedik vasárnapjához, amelynek kapcsán az evangéliumban Jézus főpapi imájával találkozunk, és amelyben Jézus övéiért imádkozik, hogy egységben legyenek egymással és ővele. Jézus tudja, mi vár tanítványaira, hogyan kísérti meg őket a törékenység, a félelem, a megosztottság, a széthúzás, azaz az emberi esendőség minden formája. Mindezek mellett és ellenére Jézus tudja, hogy küldetésének folytatása a tanítványokra vár, éppen Atyjának szenteli őket. A megszentelődni/megszentelni kifejezés görög eredetije a hagiazo, amely a hagios szóból ered, amelynek jelentése Istennek lefoglalt tárgy vagy személy, a profántól elválasztott a transzcendens számára, tiszta, elkülönített. Jézus Atyjának szenteli, lefoglalja tanítványait, akik – ahogy Szent Pál apostol mondja – most már „nem önmaguknak élnek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt” (2Kor 5,15). És éppen ezért az Istennek szentelt személy feladata – ahogyan XVI. Benedek pápa fogalmaz – nem más, mint „az embertársakért folytatott misszió”, amely az Istennel megélt kapcsolatból forrásozik. Jézus főpapi imájában ez rajzolódik ki egyértelműen, hiszen Jézus Atyjával való kapcsolata, amelyet átjár az önajándékozó szeretet, a ráhagyatkozó bizalom és a lényegi egység.
A mai evangéliumból az is kitűnik, hogy Jézus nem egzaltált módon közelíti meg a világban való lét kérdéskörét, hanem nagyon is realistán, hiszen tudja, hogy a tanítványoknak itt kell helytállni. Ebben a farkastörvényű, bukásokkal, megtöretettségekkel teletűzdelt világban kell kovásznak, lámpásnak, hegyre épült városnak, a föld sójának és a világ világosságának lenniük. A hétköznapi életben kell megmutatni és felmutatni az Istennel megélt szeretetkapcsolatot, amely mentes a magamutogatástól, a felszíneskedéstől, a formalizmustól és az elitizmustól. Erre világít rá Ferenc pápa, aki azt mondja, „az Istennek szentelt életet élő személyek Isten jóságának képmásai”, és éppen ezért ez nem korlátozódik csupán a megszentelt életet élőkre vagy az egyházi rend tagjaira. Az életszentség – az Istennel megélt életegység – minden keresztény hivatása és nem kevesek kiváltsága. S talán ennek a kulcsa az önátadás, amikor Istennek ajándékozzuk önmagunkat, adott helyzetünket az iránta való szeretetből. A valódi Krisztus-követés valahol itt kezdődik, hogy szeretettel, alázattal és egyszerűséggel elfogadjuk Istennek rólunk elképzelt tervét és átadjuk magunkat neki, hiszen nála van életünk a legjobb helyen. S talán akkor szinte mindegy is, hogy milyen életállapotban vagyunk vagy milyen körülmények vesznek bennünket körül, mert attól fogva nem azon múlik, csakis a kettőnk közt lévő bizalom- és szeretetteljes élő kapcsolaton.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2024/19-es számában.
