Ma 14 éve annak, hogy az örök hazába költözött Bálint Lajos nyugalmazott gyulafehérvári érsek. Az alábbi írással szülőfaluja, Csíkdelne lelkipásztora emlékezik a néhai főpásztorra.
Imával megújuló közösség pasztorális évét éljük, főegyházmegyénk jó néhány plébániáján komoly téma és vágy, amit főpásztorunk idei húsvéti üzenetében megfogalmazott: „Megújulásra van szükségünk, feltámadásra, új életre.” (2024. II. Körlevél)
Főegyházmegyénk pasztorális évének egyik szép példaképe épp Bálint Lajos érsek, akinek minden körülmény között az imádság volt a tápláléka, és megújulás, új élet csak így képzelhető el. Azt mondják az idősebb paptestvérek, hogy Lajos érsek nem akart püspök lenni, mert ismerte a határait… A gondviselés mégis másként gondolta ezt. Szükség volt rá, épp imádságos lelkülete miatt.
Nem volt hitvalló főpásztor, sőt rövid főpásztori szolgálata alatt talán nem tudott maradandót maga után hagyni, de annál inkább a modern kor csendes hitvallója volt, akit talán még el is lehet feledni. Akik ismerték, azt mondják, hogy csendes ember volt, nem beszélt sokat, de azt állítják: különleges ember volt, amikor mondott valamit, annak ereje volt. Az idősebb papok azt is mondják, hogy fiatalon a motorbiciklis papok közé tartozott, és volt autója is, ami egyáltalán nem volt akkor gyakori. Később püspökként, amikor szülőfalujában járt, nagyon egyszerűen, szinte feltűnés nélkül jelent meg, volt, hogy a plébániát is elkerülte. Remeteségről álmodott, miközben egy eléggé nagy kiterjedésű egyházmegyét kellett vezetnie. A remeteség ma is álom, ennek előkészített gerendái ránk várnak. Mintha élete prófécia lenne: vissza kell vonulni, el kell hallgatni, hogy Isten hangját meghallhassuk.
Égi születésnapján azt kívánom magunknak, hogy tudjunk visszatérni a gyökerekhez, legyen az imádság a táplálékunk.
Lajos érsek járjon közbe értünk, hogy a megújulás ne csak egy vágy legyen, hanem olyan valóság, ami átformálja a feltámadás hitében egész főegyházmegyénk, a plébániák, a családok és a fiatalok életét egyaránt!
Csíki Szabolcs
