Az orvosok két százalék esélyt adtak arra, hogy a koraszülött György Alfréd megtanul valaha járni; a ma már kamillinánusként szolgáló szerzetes szerint a fennmaradó kilencvennyolc százalék az Istené. A Szatmári Római Katolikus Egyházmegye papjai minden hónapban lelki napot tartanak. A márciusi lelki napot György Alfréd tartotta három különböző helyszínen: Szatmárnémetiben, Nagykárolyban és Nagybányán. A szatmári egyházmegye sajtóirodája őt kérdezte élettörténetéről, munkásságáról és az egyházmegye reményre fókuszáló pasztorális tervéről.
Kérem osszon meg néhány gondolatot önmagáról, gyermekkoráról! Hol született, hol végezte a tanulmányait, mit mondana el magáról?
Csíkszentdomokoson születtem 1975-ben, szent évben. Koraszülöttként és ebből adódóan fizikai sérüléssel jöttem a világra, ami nehézséget jelentett az életemben. 5 éves koromban álltam először lábra és csak ezután tanultam meg járni. Ez meghatározta életemet, identitáskeresésemet, illetve istenkapcsolatomat is. A rendtartó székely faluban úgy tartották, ha valaki beteg, akkor betegsége biztosan Isten büntetése. Úgyhogy én ezt is élethivatásomnak élem meg, hogy ezeket az előítéleteket segítsem lebontani az emberekben. Ha valaki beteg, akkor az nem büntetés. Jézustól is kérdezik, hogy kinek a bűne miatt lesz valaki beteg. Ez a mentalitás sajnos ma is benne van a közgondolkodásban. Ezt én gyerekként nagyon rosszul éltem meg, mert amíg föl nem nőttem és rá nem jöttem, hogy ez másképp működik, úgy értelmezték: valószínű szüleim bűne miatt lettem ilyen. Ezért életem egyik hivatásává vált, hogy jelként jelen legyek az emberek életében és rávilágítsak, hogy a sérültség nem Isten átka, nem Isten büntetése, nem valaki bűne miatt kaptuk, hanem ez egy kiválasztás.
Amikor megszülettem, az orvosok azt mondták, 2% esély van arra, hogy a gyermek megtanuljon járni: 1% a gyermeké, a másik 1% az anyáé. Hála Istennek, az a 2% elég volt mindehhez, mert a maradék 98% az Istené! Ezt nem az orvos mondta, hanem ezt én így gondolom, így hiszem.
Tanulmányaimat szülőfalumban végeztem, ahol édesanyám volt a tanítóm. Ez azért volt jó, mert így könnyebben tudtam túllépni az akadályokat. Hála Istennek, ez jól sikerült, hiszen édesanyám elég szigorú volt hozzám. A később végzett tanulmányaimhoz viszonyítva – egészen a római tanulmányokig – a legrosszabb iskolai minősítésemet édesanyámtól kaptam, utána már csak jobbak voltak. A kellő szigor és a szülői szeretet meghozta gyümölcsét.
A gyergyószentmiklósi Salamon Ernő-gimnáziumban érettségiztem, ott váltam önállóvá egy gyógytornász segítségével. Már önállóan tudtam járni, a saját csomagomat is tudtam vinni, vonattal is tudtam önállóan utazni. Nyolcadikos koromig az iskolástársaim vitték a táskámat. Úgy nőttem fel a falusi társak szemében, hogy látták a kezdetet és látták, hova érkeztem. Azt gondolom, ilyen szempontból Isten kiválasztott, hogy a remény jele legyek azok számára, akik úgy érzik, hogy nincs tovább folytatás.
Mikor érzett először hivatást a papságra?
Legelőször akkor éreztem a hivatás kegyelmét, amikor eltűntem otthonról, úgy, hogy még járni sem tudtam, csak négykézláb másztam. Szüleim elmondása szerint egész estig keresett a rendőrség, aztán megtaláltak a templomban. Akkor beszéltem Jézussal, akkor hallottam azt, hogy Jézus hív, és akkor döntöttem úgy, hogy pap akarok lenni. Ekkor 5 év körüli lehettem. Tehát 5 éves korom körül volt az első istenélményem. Aztán a saját magam krízisét éltem át; 16 évesen megtudtam, hogy az „ép testben ép lélek” mottójára a fizikai sérülésem miatt nem vesznek fel az egyházmegye szemináriumába. Megkérdeztem az akkori érsek atyát: valóban igaz, hogy emiatt nem vesznek fel? Mivel ilyen közvetlenül kérdeztem, így az érsek nem tudott kibújni a válasz alól, és azt mondta: „ez sajnos így van, én az egyházi törvényeket nem tudom megváltoztatni, de hát sekrestyésnek jó leszel”. 16 éves fiatalként nagyon rosszul éltem meg, hogy Istennek sem kellek. Akkor volt az első szuicid, öngyilkos késztetésem. Ma már tudom: Isten arra hívott meg, hogy azoknak segítsek, akik nem látják életük értelmét. Így tudok rajtuk segíteni, hiszen megéltem a mély poklokat. Bálint Lajos érsek úr, mint utólag megtudtam, haláláig imádkozott, hogy megtaláljam hivatásomat. Papszentelésemre levelet írt édesanyámnak, amelyben leírta, hogy nagyon örül imái meghallgatásának, mivel ő nagyon sajnálta, hogy nem tudott rajtam segíteni, de ahol Isten bezár egy ablakot, ott kinyit egy ajtót.
Megható a története gyerekkoráról és a betegségéről is. Sok szenvedésen ment keresztül! Önnek ki vagy mi adta vissza a reményt? Ki vagy mi hozta vissza az életkedvét?
A remény a bizalomból, valamint a személyes kapcsolatokból táplálkozik. Életemnek meghatározó részei a személyes kapcsolatok: szüleimmel, barátaimmal, és természetesen az Istennel való kapcsolat is. Mindig jó visszatérni erre a bizalmi kapcsolatra, ami erőt és reményt ad. A hivatásom történetéhez hozzátartozik az is, amikor gyerekként rájöttem, hogy a keresztre feszített Jézusnak ugyanúgy áll a lába a kereszten, mint az enyém, s ezt az otthoniaknak is elmeséltem… Amikor már elfogy az erőm, ránézek a keresztre feszítettre, hogy igen, legalább ennyiben hasonlítunk, és ez összeköt bennünket. Egy barátságban, egy szeretetkapcsolatban mindig újra felfedezzük egymásban, ami közös, s ez erőt és reményt ad.
Hogyan találkozott a kamilliánus szerzetesi renddel? Miért ezt a rendet választotta? Mi segített ennek a fontos döntésnek a meghozatalában?
Úgy találkoztam a kamilliánusokkal, hogy Anton Gots atya akkor Erdélybe járt lelkigyakorlatokat tartani. Azt hallottam róla, hogy sánta pap, aki alapított egy mozgássérült falut valahol Ausztriában. Elmentem, hogy találkozzam vele, és eljuthassak ebbe a mozgássérült faluba. Isten a saját vágyamon, érdeklődésemen keresztül érintett meg. Egyik lelkigyakorlat alkalmával Anton atya rám mutatott és azt kérdezte: „nem akarsz te kamilliánus lenni?” Azt válaszoltam: nem lehet. Akkor azt mondta, hogy Szent Kamill is sánta volt, én is sánta vagyok, te is sánta vagy, neked is esélyt adunk. Akkor elkezdődött a történet. Autóstoppal Csíkszentdomokosról elutaztam Nyíregyházára, a kamilliánus rend ünnepére. Úgy stoppoltam, hogy közben az árokba betettem a nagy zsákomat, másképp nem vettek fel nagy hátizsákkal. Akkor is érintettem Szatmárt, mert szakaszonként hoztak el autóval. Nyíregyházán éreztem, hogy megtaláltam a helyem. 1996-ban be is léptem a rendbe. Amikor még 1991-ben Máriapócson voltam, II. János Pál pápa látogatásán a kegyképnél letérdelve azért imádkoztam a Szűzanyához, hogy mutassa meg a hivatásomat. Azt kértem tőle, hogy az sem baj, ha nem messze helyez tőle. Ez 1991-ben volt. 1996-ban, amikor megérkeztem Anton atyához a kolostorba, akkor azt mondta: gyere fiam, elviszlek a Szűzanyához, és elvitt Máriapócsra. 5 év telt el a kérésem óta, és 5 év után a pócsi Szűzanyától 30 kilométerre kerültem: körülbelül ugyanolyan távolságra, mint amilyen közel van a somlyói Szűzanya Csíkszentdomokoshoz. Hiszem, hogyha valaki gyermeki szívvel őszintén kér valamit a Szűzanyától, azt meg is kapja.
Azért választottam ezt a rendet, mert nem kellett új rendet alapítanom. Azt gondoltam, ha nem vesznek föl, akkor alapítok egy új rendet, akkor megoldódik a probléma. De már volt egy sánta pap, aki megoldotta. A kamilliánus rendet választottam, mert mindig a betegekkel szerettem volna foglalkozni. E hivatásom gyökere abból adódik, hogy gyerekkoromban fizetni kellett az orvosoknak, hogy a kezeléseket kiírják, és akkor protekciósan jutottam el Május 1 fürdőre, ahol a sérülteknek a rehabilitációs központja volt. Azt mondhatom, hogy ez volt földi életem pokla, ott sokat sérültem lelkileg. Ott tapasztaltam meg, hogy amikor a gyermekek vagy a betegek lelkileg sérülnek, ezzel az oldallal nem foglalkozik senki. És akkor, talán ekkor született meg a lelki segítségnek a hivatása. Nem lettem orvos, nem lettem pszichológus, de Isten gyógyító jelenlétének a jele akarok lenni a világban, és ezért lettem kamilliánus.
Hogyan telik egy kamilliánus szerzetes napja?
A kamilliánus szerzetesek fő karizmája a beteggyógyítás, a szegények és a betegek felkarolása. Egy mondatban összefoglalva: Krisztust látni a betegben. Krisztussal találkozni minden szenvedőben, minden szegényben. Ezt a misztikus élményt megélni, Krisztust szolgálni mindenkiben, saját magunkban is fölismerni a szenvedő Krisztust, ez rendünk karizmája. Csak az tud igazán másokon segíteni, aki a szenvedő Krisztus valóságát önmagában is komolyan veszi. Legfontosabb feladatom: profétai jelként jelen lenni. Böjte Csaba testvérrel való beszélgetésben fogalmazódott meg, ő mondta nekem, hogy Isten nem teremt selejteket. Talán ez az én hivatásom, hogy létemmel, jelenlétemmel, szolgálatommal, az élet minden helyzetében az emberélet méltóságát, szentségét, sérthetetlenségét megvédjem, kiálljak mellette, és bizonyítsam létemmel, hogy Isten nem teremt selejteket.
Amikor szerzetesnek készültem, azt gondoltam, hogy beülök egy cellába, nem lesz másom csak egy habitusom, majd elmondom a rózsafüzért, meg más imákat, s szabad időmben majd bélyegeket gyűjtök… Valami ilyesmi elképzelésem volt. Azóta több százezer kilométert utaztam, több helyre helyeztek, egy-két-három évente mindig új helyen voltam, új országban, új nyelveket kellett megtanulnom, új kolostorokban tevékenykednem, más kultúrákat megismerni. Isten hívása sosem unalmas, mindig tele van fantáziával. Ha korábban azt gondoltam, hogy azért megyek szerzetesnek, hogy egyszerű legyen az életem, akkor az nem így sikerült. Isten tele van élettel, fantáziával, kihívásokkal. Ezért a napom mindig másképp telik, attól függően, hogy milyen kultúrában, milyen élethelyzetben vagyok. Klasszikusan normális kolostori életet élek: ami a reggel fél hetes imádsággal kezdődik, majd elmélkedés, szentmise. Délelőtt szolgálatban vagyok, majd a napközi imaóra után van a közös ebéd. Délután pedig újra szolgálat a kórházban vagy a rászorulók közt az otthonban. Van egy ilyen kerete az életünknek, ami azért fontos, hogy időt szenteljünk egymásnak: én az Istennek, és az Isten nekem. Ha nincsenek megszentelt terek és megszentelt idők, akkor az élet elveszíti az ízét és az értelmét is.
Mit üzenne a szatmári egyházmegye híveinek a remény éve kapcsán?
A remény zarándokai vagyunk. A püspök felkért, hogy tartsak felvezetőt a remény évének a megnyitójára. Számomra a remény az az isteni erény, amit ajándékba kapunk, az a biztos pont, amibe kapaszkodhatunk. Ez a hivatásom is: a remény kapaszkodóját adni az embereknek. A reménynek a szimbóluma a horgony, mert ebbe lehet kapaszkodni, mert ez ad biztos támpontot. Isten igazságtalan lenne, hogyha nem adná meg a reményt minden embernek. Minden emberben megvan a remény képessége. A teremtés pillanatában és a saját a fogantatásunk pillanatában is Isten belénk lehelte a Lelkét; belénk helyezte a reménynek a sugarát is. Függetlenül életállapotunktól, függetlenül hittől, vallástól minden embernek alapképessége a remény. A reménytelen ember, az élet értelmét elveszítő ember a sátán kísértése alatt él. A remény képessége benne van mindenkiben. Az a jó a reményben, hogy olyan, mint a szeretet: minél több reményt adok tovább, annál több remény születik bennem is. Nincsen jogunk más életéből elvenni a reményt! Halálos bűnnek tartom. Szentlélek elleni bűn valaki életéből elvenni az utolsó reményt.
A remény évében az egyházmegye híveinek ezt a kegyelmet kérem, és bíztatok mindenkit, hogy fedezzék fel önmagukban a remény forrását, a remény gyökereit.
Megosztana néhány gondolatot az egyházmegye papjainak tartott elmélkedéséből?
A szatmári, a nagykárolyi és a máramarosi főesperesség papjainak lelki napján a küzdő és az imádkozó reményről beszéltem. Szentírási alapul az Ószövetségből Jákob álmát és Jákob Istennel való küzdelmét vettem, amiből Jákob istenhitét, új identitását és az ebből fakadó jövőt alakítja ki. A lelki nap második részében Jézus reményéről beszéltem. Jézus az olajfák hegyén kimondja: legyen meg a te akaratod. Ez a Jézus Miatyánkja, aki magával viszi a tanítványokat és általuk bennünket is papokat, Istennek szentelt személyeket. Így válunk mi magunk is a küzdő és az imádkozó remény embereivé.
Amikor Jákob megküzd Istennel, Isten azt mondja, hogy megadja, amit ígért neki: áldássá válik. Jákob kijelenti, ha lesz ruhám, amit fölvegyek, ha lesz, amit megegyek, akkor tizedet adok Istennek mindenből, ha velem marad Isten. A papi rekollekció egyik kulcstémája volt, hogy mi az, amiből tizedet kell adnunk. Az időnk, a minőségi idő, az idő szentsége, hogy az Istennel való kapcsolatban eltöltsük életünk 10%-át. Ez azt jelenti, hogy a napom 24 órájából 2 óra és 24 perc az Istennek jár. Tehát, hogyha az alapvető életszükségleteinket Isten betölti: nincs egzisztenciális krízisünk, van mit megegyünk, van hol aludjunk, hogy áldássá váljunk az emberek számára, ahhoz szükséges az időnknek a 10%-a. A napi 2 és fél óra imádság a létminimum. Ez volt az elmélkedés egyik kiemelt pontja. A másik hangsúlyos pont az volt, hogy Jézus az olajfák hegyén nem szégyelli a tanítványok előtt fölvállalni emberi krízisét. Szükségünk van a minőségi időre, az imára, és szükségünk van arra is, hogy Jézussal együtt fölvállaljuk saját gyengeségeinket. Az Istenre való utaltságban megélhetjük, hogy mi magunk vagyunk a világ számára az imádkozó remény jelei, hiszen minden szentmisében, amikor a pap megtöri a kenyeret, ez az én testem, amely értetek adatig, akkor azáltal megtöretik a saját maga teste és lelke is. Így válik a pap, mint Istennek szentelt személy, élő szentmisévé a világ számára.
Forrás: a szatmári egyházmegye honlapja
