Papolunk… Papolunk? címmel egész napos szakmai programot rendeztek a prédikációról a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) budapesti irodaházában, a Katolikus Pedagógiai Intézet (KaPi) és az Országos Lelkipásztori Intézet (OLI) szervezésében november 27-én, hétfőn.
A megjelenteket Fábry Kornél esztergom-budapesti segédpüspök, az OLI igazgatója, a rendezvény moderátora köszöntötte, kifejtve nagyon aktuális a téma. Ismertette, hogy múlt pénteken éjfélkor kitettek egy kérdőívet a prédikációról a Facebookra, és három nap alatt ötezer-kétszázötvenketten töltötték ki, emellett százötven oldalnyi ajánlást írtak hozzá.
Elsőként Bátor Anna Daniela rádiós és televíziós műsorvezető-szerkesztő, kommunikációs tréner tartott előadást, Szószék… avagy útmutató most nem papoktól, hanem papoknak címmel. Kifejtette, alapvetően fontos a történetmesélés, ezzel óriási hatással vagyunk az emberekre. A prédikáció hatásossága már a kezdeteknél eldől; azzal, hogy milyen a kiállásunk, a nonverbális kommunikációval azonnal üzenünk. A kommunikációnál 93 százalék a nonverbális kommunikáció jelentősége, és 7 százalék a verbálisé. Másfél perc az az idő, amely alatt kiderül, hogy a hallgatóság hogyan viszonyul az előadóhoz, így a prédikációt elmondó paphoz is. Nagyon fontos a testtartás, a hanghordozás és a hangerő is, hogy a templom legtávolabbi helyére is eljusson a lelkipásztor hangja, a hang színe.
Mindennapi társalgásunk hetven százaléka történetmesélésen alapszik – világított rá Bátor Anna. – Sokkal könnyebben be tudjuk fogadni az információt, ha párbeszéd keretében meséljük el a sztorit. Ha valamit történeten keresztül adunk át, az hatszor jobban megmarad az agyban. Nagy jelentősége van a képes beszédnek, amelynek természetesen a prédikációban is óriási a szerepe. Ha „színeket” is használunk, érzéseket viszünk a szövegbe, az így átadott információ nyolcszor jobban megmarad az emberi agyban.
A kommunikációs tréner ugyancsak felmérésekre hivatkozva állította: 1,7 másodperc alatt tudjuk felfogni az információkat, és eldönteni, hogy kíváncsiak vagyunk-e az adott történetre, vagy sem. A szentbeszédnél is mindössze egy-egy mondattal tudjuk bevezetni a hallgatóságot a történetbe, ehhez erős felütésre van szükség, amiből aztán el lehet indítani a prédikációt. A történetmesélés egyik alappillére maga a váratlanság, a meglepetés, ami segíti a befogadót, hogy figyeljen ránk. Ugyanilyen fontos az egyszerűség. Csakúgy, mint az, hogy három alappillére legyen egy megszerkesztett történetnek. Ennél több már félreviszi a befogadót. Rendkívül lényeges, hogy a lelkipásztor írja meg szentbeszédének vázlatát, mert ezáltal sokkal tisztábban látja azt, hogy honnan hová szeretne eljutni. Kérdés az is, hogyan tudjuk bevonni a közönséget: ez lehetséges a képekkel vagy olyan helyzettel, történettel, amit ő is átélt már, és magunk is átéltünk. A hallgató ezzel tud azonosulni, és így megtörténik a bevonás, aminek egyik kulcsmozzanata a kérdezés és az adott pap személyes hitelessége.
Rendkívül fontos az is, hogy a prédikációra készülő pap tükör előtt gyakoroljon. Alapvetően lényeges, hogy látjuk-e azt a szöveget, amiről beszélünk; lássuk, és ezáltal láttassuk. Soha nem szabad azonban magunkon meghatódni, mert akkor a közönségre nem hatnak hasonlóan a szavaink. Bátor Anna végezetül rámutatott: át kell adnunk másoknak Isten igazságát, mert az emberi lélek ki van éhezve erre, de fel kell öltöztetnünk szép ruhába, és hinnünk kell abban, hogy a Szentlélek működik.
Kora délután Török Csaba teológus, egyetemi tanár, az esztergomi Nagyboldogasszony- és Szent Adalbert-főszékesegyház plébániai kormányzója tartott előadást, A homília: a megújulás és a növekedés forrása címmel. Felidézte: amikor tíz évvel ezelőtt megjelent Ferenc pápa Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítása, ő rögtön jelezte: az egyik legizgalmasabb része a homíliáról írt fejezet, sőt annyira jól van megírva, hogy egy mini homiletikakönyvként is lehetne ajánlani. Ennél tömörebb megfogalmazása a homíliának nemigen született a Tanítóhivatal részéről.
A teológus kiemelte: ahhoz, hogy ezt a gondolatkört átlássuk, egyházunk víziójához kapcsolódva mindig a kontextustól kell elindulunk. Először látni kell, aztán mérlegelni, megkülönböztetni, végül cselekedni. A homília kontextusa érdekes.
A II. vatikáni zsinat előtt a homília ünnepeken, illetve rituális szentmiséken alkotta szerves részét a liturgiának; a püspök vagy az ünnepet vezető főpap prédikálhatott az oltártól, a szószékről, de egyébként a prédikáció mint esemény és cselekmény sokszor a szentmisétől függetlenül zajlott. Önálló szertartás volt. Délelőtt lezajlottak a latin nyelvű misék, délután pedig vissza lehetett menni a templomokba, hogy külön szertartás keretében felolvassák a textust, és utána megszülessenek a monumentális beszédek. Napjainkra ez a gyakorlat teljesen megváltozott. Prédikálni rengeteg formában tudunk: temetéseken, szentség kiszolgáltatása keretében, de akár ezektől függetlenül is, katekézisről, erkölcsi kérdésekről, azonban ezeknek nem a szentmisében van a helyük. A homília viszont elválaszthatatlanul kötődik a liturgiához. Ha azt mondjuk, hogy a misében prédikáltunk, az nem jó megfogalmazás. A homíliára igaz az, amit az egyház tanít, hogy annak a szentírási szakaszról, a liturgikus szövegekről, az ünnep misztériumáról kell szólnia, más nem lehet a tárgya. Amikor a pap homíliát mond, nem egyszerűen klerikális funkcióban van, hanem a liturgia végzőjének funkciójában, tehát amikor ő megszólal, ez egészen sajátos módon igaz: Krisztus evangéliumát kell hogy hirdesse, mivel a liturgia keretében szólal meg. Természetesen mindig a maga emberi valójában.
Török Csaba professzor arra is kitért: a homília, ha tágabb kontextusba helyezzük, azért izgalmas dolog, mert VI. Pál 1975-ben kiadott, Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítása óta nagyon sokszor beszélünk arról, hogy az evangélium hirdetésére Isten teljes népe küldetést kapott. Montini pápa leírja: ez nemcsak azt jelenti, hogy szép életet élünk a világban, és ennek köszönhetően a környezetünkben mindenki vonzódik az egyházhoz, hanem expressis verbis (félreérthetetlenül) is ki kell mondani Krisztus nevét, nemcsak a papnak, a híveknek is. A munkahelyen az evangélium hirdetése nem csupán azt jelenti, hogy „nem lopunk, és tisztességesen dolgozunk”, hanem azt is, hogy megvalljuk Krisztust. Ilyen szempontból a homília egy tágabb, liturgián kívüli kontextusban bele kell hogy illeszkedjék az Isten egész népének állandó cselekvésébe, dinamizmusába. Folyamatosan, újra és újra minden megkeresztelt meghívást kap arra, hogy az evangéliumot hirdesse, és Krisztus nevét kimondja a világban.
Olyan értelemben, ahogy a liturgiára azt mondjuk: forrás és csúcspont, úgy a homíliára is mutatis mutandis mondhatjuk, hogy az Krisztus evangéliuma meghirdetésének forrása és csúcspontja kell hogy legyen. Akkor jó, akkor van a helyén az egyház életében. A pap erre sajátos felszenteltséget kap. Török Csaba egyúttal figyelmeztetett: alapvetően karizmatikus történésről van szó. Nem azért fog Isten Lelke egy másik ember életében különös erővel valamiféle hatást kiváltani, mert jó volt az artikulációnk vagy jól gesztikuláltunk. Meg kell sütni a kenyeret, hogy aztán az oltár elé vihessük, de nem attól lesz Krisztus teste, hogy jó pék készítette az ostyát.
A konferencián Nyúl Viktor bátaszéki plébános, a Lectio Divina munkacsoport vezetője bemutatta az Isteni olvasás honlapot és használatát. Joanovits Róbert és Gállné Busai Barbara, a Szent András Evangelizációs Iskola vezetői pedig Egy kurzus a prédikációról címmel tartottak előadást.
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Fotó: Merényi Zita
