Egyedül nem megy

1
1006
Eberlein Éva

November első hétvégéjén tartott képzést interjúalanyunk Marosvásárhelyen és Székelyudvarhelyen. Témája nem egyszerű, számtalan tabu övezi: szexuális nevelésről beszélt, mégpedig keresztény megközelítésből. Eberlein Évával készült interjúnkban őt magát, az általa bejárt lelki utat ismerhetjük meg, illetve magáról a módszer létrejöttéről és mibenlétéről is olvashatnak.

Honnan indul a történet? Kérem, mutatkozzon be az olvasóknak!

Eberlein Éva vagyok, Aradon születtem és nőttem fel egy nem vallásos családban. Nagymamám unszolására elvittek elsőáldozni és bérmálkozni, de ennyi volt a korai vallásos életem. Egész gyerekkoromat átjárta az, amit kívülről csak így láttak: fiús lány. Belülről én úgy éltem meg, hogy rossz testben vagyok, én nem csak fiús, hanem fiú vagyok. Kamaszként kezdett ez igazán problémát jelenteni, amikor a nemi jegyek elkezdtek megmutatkozni. Büszkeség töltött el, amikor idegenek az utcán így szólítottak: „băiatule”.

Tizennégy évesen a legjobb barátnőm vitt el egy hittantáborba, ahol egy nagyon mély istenélmény mindent megváltoztatott. Megtapasztaltam Isten szeretetét, közelségét, jóságát. A bőrömön, a szívemben, minden sejtemben már tudtam, hogy Isten van, végtelenül szeret, és ez a legjobb dolog a világon! Ettől kezdve nem volt kérdés, hogy mit kell tenni. Ezt mindenkinek el kell mondani. Pap nem lehettem, hiszen bármennyire is szerettem volna fiú lenni, akkor ez hál’Istennek nem volt lehetséges (ma sem!), úgyhogy ez tovább rontott az identitás kérdésen. Sokat imádkoztam azért, hogy nőket is szenteljenek pappá. Hosszú út vezetett odáig, hogy elfogadjam, szeressem magam, hogy boldog legyek a bőrömben. Az viszont mindig is világos volt, hogy minden kamasznak tudnia kellene, hogy Isten van, szereti, terve van vele. A küldetés adott volt.

Kamaszként több lelkiséget is megjártam. Alaptagja voltam a helyi taizéi közösségnek, bibliacsoportot vezettem, rendszeresen jártam jezsuita testvérek által kísért személyesen irányított lelkigyakorlatokra, önkénteskedtem a Máltai Szeretetszolgálatnál. Kerestem, hol lehetne ezt az ifjúsági evangelizációs küldetést legjobban megélni, és így kerültem 18 évesen önkéntesként Dévára néhány hónapra Böjte Csaba testvérhez, ahol megismerkedtem a ferences harmadrendi kistestvérek közösségével és leendő férjemmel. Hamarosan elköteleződtem a ferences harmadrendbe.

A BBTE Római Katolikus Teológia Karának egykori diákjaként hogyan emlékszik ezekre az évekre?

Húszévesen mentem férjhez, együtt jártunk a BBTE teológia–angol szakára, ott is nagyon aktívak voltunk. Akkor még a plébánia hittantermében voltak az órák, és nagyon kedves emlék az a teológiai továbbképzés, amit Szelterszen szerveztünk az első két évfolyam számára. Emlékszem, milyen vicces volt, amikor az egyik játék során Holló László atyánk a „tökéletes” helyszínt választotta, hogy a diákokat megtréfálja: felmászott egy fára, és végig feküdt az ágon. Természetesen a táncban is ő volt a vezéregyéniség. A teológia karon emlékszem, hogy alulról szerveződve, mi, diákok nagyon igyekeztünk az elméleti tudás mellett a lelki életre is hangsúlyt fektetni. Közben a Hajszoló ifjúsági vezetőképzőt is elvégeztem, ahol sok hasznos, elméleti és gyakorlati tudásra tettem szert. Hamarosan Isten gyermekáldásban részesített minket, ami miatt megszakítottam tanulmányaimat. A házasságunk is válságba került, végül a férjem külföldre utazott, azóta nem láttuk, így kénytelen voltam elválni. Az egyházi érvénytelenítés kevésbé volt megterhelő, mint lelkileg feldolgozni a történteket, és egyedül nevelni a kisfiunkat. Ebben a megtört lelkiállapotban hazaköltöztem Aradra.

Tudom, hogy nem a legszerencsésebb felvetés, de mégis érdekelne engem, miért és/vagy hogyan talált rá arra a lelkiségre, amelyben aktívan jelen volt?

Amikor hazaköltöztem, akkor indult a Neokatekumenális út katekézise, ami nagyon sokat adott. Fellendült a lelki életem, a Biblia olvasása egészen más élményt nyújtott, nagyon jó közösségi tapasztalat volt. Ahogy hazatértem, régi plébánosom, Csergő Ervin azonnal befogott a plébániai hitoktatásba, majd csatlakozott hozzánk Cebula Pawel minorita szerzetes, akivel 2001-ben megszerveztük az első pünkösdi kilencedet. Itt olyan erővel áradt ki a Szentlélek, amilyet addig még semmilyen lelkiségben nem tapasztaltam. Regina Collins nővér evangelizációt tartott, és nagyon sok ismerős csodásan meggyógyult. Erre felkaptam a fejem, mert addig számomra ezek csak az evangéliumokban, esetleg egy-egy szent életében előforduló események voltak. Teljesen új volt számomra, hogy ez ma, velünk is megtörténhet. Nagyon zavart addig Jézusnak az az ígérete, hogy „Azokat, akik hisznek, ezek a jelek fogják kísérni: a nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek fel, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik; a betegekre teszik kezüket, és azok meggyógyulnak.” (Mk 16,17–18) Regina nővér arról beszélt, hogy aki szeret, abban benne van Isten (vö. 1Jn), és hogy Jézus ma is él, és ma is képes és akar csodákat tenni, mert arra vágyik, hogy az emberek megismerjék, megszabaduljanak, meggyógyuljanak, és teljes életet éljenek. Azt is mondta, hogy ha gyónunk és áldozunk, vagyis a kegyelem állapotában vagyunk, Jézus bennünk él, és a tekintetünk által, a szavaink által megáld másokat. Ahogy Mária köszöntésére betöltötte a Szentlélek Erzsébetet, úgy ma is Isten áldása leszáll azokra, akikkel kapcsolatban vagyunk. Akkor azt mondtam: ezt akarom! Én is akarok Jézus kinyújtott keze lenni, szeme, szája, eszköze… Így kerültem el a karizmatikus megújulás vezetőképzőjére, ahol egy éven keresztül kurzusokon vettem részt. A képzés során olyan tapasztalatokban volt részem, amelyek által nemcsak én gyógyultam a múlt sebeiből, a hamis identitásból, hanem megtanultam, hogyan hirdessem az evangéliumot olyan erővel és hatalommal, amilyenről az evangéliumok szólnak.

Nem sokkal ezután felkértek, hogy legyek a megújulás erdélyi tanácsában az ifjúsági evangelizáció felelőse. Egy új fejezet indult az életemben. Addig is szerveztem már táborokat, lelkigyakorlatokat, mindenféle programokat, most egy csapattal elkezdtük ezt nemcsak a saját tudásunk szerint, hanem Istenre figyelve tenni. Emlékszem, az első alkalomra, amikor a Szentlélek arra indított minket, hogy a szokásos esti imán ne csak a szokásos módon imádkozzunk, hanem hívjuk a Szentlelket, és engedjük, hogy ő cselekedjen. Fogalmunk sem volt, hogy ez mit jelent. Elmondtuk a résztvevőknek, hogy most eléneklünk néhány éneket, és aztán kérjük a Szentlelket, hogy jöjjön, és töltsön be. Ami következett, arra senki nem volt felkészülve, a Szentlélek ugyanis olyan erővel jött, hogy mindenki elnyugodott lélekben. Egyedül álltam a gitárral, és néztem, hogy itt mi történik. Voltak, akiket az öröm lelke töltött be, és órák hosszat csak nevettek, voltak, akiket annyira megérintett Isten szeretete, hogy örömükben sírtak, voltak, akik spontán elkezdtek nyelveken imádkozni, énekelni. Egy félórás esti imát terveztünk, helyette késő éjszakáig ott maradtunk a templomban, mert senki nem akart lefeküdni, mást csinálni, csak Isten jelenlétében maradni. Másnap a gyerekek telerakták cetlikkel az üzenőasztalunkat, hogy ők még kérnek a Szentlélekből, hogy újra Istennel akarják tölteni az estét. Ettől fogva megváltozott minden. Már nem követtük a jól bevált módszereket, hanem minden reggel a szervezők azzal kezdtük a napot, hogy Isten elé álltunk és megkérdeztük: Urunk, TE mit szeretnél? Ma mit fogsz cseledni? Miben legyünk szolgálatodra? Arra vágyunk, hogy együttműködjünk a TE kegyelmeddel.

Így indult az, amit ma sokan Keresztiránynak ismernek, és amiből nagyon sok más szolgálat nőtt ki. A Szentlélek műve!

Sokszor voltam missziós körúton az amerikai Renewal Ministries katolikus szervezet misszionáriusaival. Egyik ilyen alkalommal Steve Thomshefski diakónus megkérdezte, hogy mit gondolok, meddig fogom ezt csinálni, mármint az ifjúsági evangelizációt. Huszonhat éves lehettem akkor. Kicsit gondolkodtam, imádkoztam, és azt válaszoltam: úgy gondolom, hogy a stafétabotot tovább kell adni. Az ifjúsági evangelizáció a fiatalok dolga: fiatalok evangelizáljanak fiatalokat. Nem gondolom, hogy negyven fölött is ezt kellene csinálnom. Ekkor született meg az ifjúsági vezetőképző gondolata. Két évig hordoztuk imában Majoros Tibivel, Szilágyi Lacival és Tódor Erzsikével. Végül két évfolyamot indítottunk, tizenkét kurzusból állt a képzés, két évig tartott, és közel ötvenen végezték el, akik közül sokan ma is aktívak valamilyen formában a lelki életben, saját közösségükben, néhányan teljes idejű szolgálóként az evangelizációnak élnek. A stafétabotot továbbadtuk.

Közben 2008-ban beválasztottak a Karizmatikus Megújulás (ICCRS) Európai Altanácsába (ESCI), ahol európai szinten lettem az ifjúsági koordinátor. Ez elsősorban kapcsolattartási feladatokat jelentett, és 2017-ig tartott. Nagyon sokat adott, hogy megtapasztalhattam, mit művel Isten Európa-szerte. Sokat tanultam más országok ifjúsági evangelizátoraitól, karizmatikus vezetőitől.

Általános erdélyi tapasztalat, hogy a gyermekek szexuális nevelése elmarad. Ön egy olyan területet karolt fel, ami nem könnyű – számos tévhit és tabu övezi. Hogy jutott el erre az útra?

Az Úr 2010-ben Magyarországra hívott. Több évbe telt, mire beadtam a derekam. 2013-ban lettem a Szent András Evangelizációs Iskola ifjúsági projektjének vezetője. A szolgálat kiterjedt immár Délvidékre, Felvidékre és Kárpátaljára is. 2016-ra egy negyvenfős kis csapattal szolgáltunk, a fiatalok több kurzust megtartottak már nélkülem is. Aztán Isten szavamon fogott: negyvenévesen elvette tőlem a projektet, és új pályára állított.

Az ifjúsági evangelizációval és a vezetőképzéssel nagyon sok lelkigondozói szolgálat járt együtt. Hiszen a jellem sokszor fontosabb, mint a tudás vagy a karizma, és az elakadásokból, belső sebekből való gyógyulás, megkötözöttségekből való szabadulás szolgálata együtt jár az evangelizációval. Én közben elvégeztem a lifecoach-képzést. 2017-től life coachként működtem. Azért nem szeretem a magyar „életvezetési tanácsadó” megfelelőt, mert nem fedi a valóságot, hiszen nem tanácsadást jelent, sokkal inkább kísérést. A life coach sokszor lelkigondozóként, máskor mentorként szolgál, és nagyon ritkán tanácsadóként.

2017-ben újraházasodtam, és Isten két kisgyermekkel áldott meg. Az ő nevelésük és az LMBTQI+ ideológia nyomása miatt egyre inkább szükségesnek láttam, hogy a szexuális nevelés témájával foglalkozzam. Kerestem ilyen jellegű képzést, de rá kellett jönnöm, hogy magyarul nincs. Néhány könyvet találtam, de kevés valóban kézzelfogható segítséget, inkább irányvonalakat. A saját nemi identitászavarom tudata is nagyon fájt, hiszen nekem volt esélyem kinőni, de ha ezzel a nyomással találkoztam volna kamaszként, akkor egészen másként alakul az életem. Isten sürgetett, hogy ezzel valamit kezdeni kell. Hónapról hónapra tisztult le, hogy konkrétan mire hív Isten. Így kezdtem el 2022 tavaszán ezzel foglalkozni. Először csak néhány előadást tartottam, aztán én magam is elvégeztem egy amerikai kurzust, elkezdtem képezni magam, tanulmányozni a témát. Valóban nehéz a szexualitásról beszélni!

De nem minden előzmény nélküli ez az irány, ha jól tudom.

Mi az ifjúsági táborokban mindig szántunk rá egy napot, amikor csak a párkapcsolat volt a téma, az Isten terve, hogyan lehet ezt Isten szerint megélni. Ha jól emlékszem 2005-ben volt az első elköteleződési alkalom, amikor nemcsak beszéltünk róla, hogy Isten jót akar, és ha bízom Istenben, akkor életemnek ezt a területét is rábízom, a párkapcsolatot, szexualitást. Erre kitaláltunk egy kis paraliturgiát, jelként egy kis medált kaptak azok, akik elköteleződtek. Sok pozitív visszajelzést kaptunk évek múltán is arról, hogy a medálokat hordják, hogyan ismertek egymásra, akik viselték. Persze voltak félreértések, túlzások is, ahogy minden kezdetnél, amíg kialakul a dolog.

Az ifjúsági munkám során nagyon sok olyan kamasszal, fiatal felnőttel, jegyessel, fiatal házassal beszélgettem, akinek gondjai voltak ezen a területen akár pornográfia miatt, vagy gyermekkori bántalmazás, nemi erőszak, önkielégítés miatt. Ezekből a beszélgetésekből nagyon sokat tanultam. Így, amikor Isten erre a pályára hívott, nemcsak a saját nemi identitászavarom, párkapcsolati vagy szexuális bántalmazás során szerzett tapasztalataimra hagyatkoztam, hanem másokéra, a korábbi lelkigondozói tapasztalatra is, és ötvöztem azokkal a képzésekkel, anyagokkal, amiket máshonnan összegyűjtöttem. Így született az Egyedül nem megy projekt. A módszer, ami így kirajzolódott, egészen új.

Miben áll a módszer újdonsága?

Régen mi is a táborokban szexuális felvilágosítást tartottunk. Vagyis volt néhány előadás, és csoportos meg egyéni beszélgetés, műhely, amik elsősorban az információátadást szolgálták. Fókuszban az „ezt kerüld – azt ne tedd” volt. Isten szeretetét hangsúlyoztuk, és a bizalmat Istenben. A szexuális nevelés ezzel szemben egészen más. Ugyanis a kisbaba még nem tud beszélni, de a szülő már akkor nagyon sok mindent át tud adni: mentalitást, identitást, viselkedésmintákat, szavakat, tudást. Sokan azt gondolják, hogy a szexuális nevelés a nemi aktusról, az elkerülendő veszélyekről szól. Pedig nem. Isten tervéről szól, hogy férfinak és nőnek teremtett, kapcsolódásról, nemiségről, identitásról, felelősségről, várakozásról, feszültségről, érzések és érzelmek kezeléséről. Jellemformálás elsősorban, és csak utána információátadás. A szülőkkel kezdődik.

A projekt anyagai, programjai szülőknek nyújtanak segítséget ahhoz, hogy az első évektől kezdve tudatosan neveljék gyerekeiket az Istentől kapott nemiségük megerősítésével. Konkrét tudást, gyakorlati példákat ad a későbbi nemi identitászavar és a szexuális bántalmazás megelőzéséhez. Keresztény körökben a szexualitás, nemiség évszázadokon át tabu téma volt, és a bűn oldaláról közelítették meg. A projekt segít felismerni Isten és az egyház tanítását a szexualitásról. Egészen új megközelítést ajánl, amely szerint a szexuális nevelés jellemformálás elsősorban, és nem egyenlő a felvilágosítással. Sokan úgy képzelik, hogy ez a téma a szexuális aktusról, annak házasság előtti elkerüléséről szól. Ezzel szemben az Egyedül nem megy projekt egy utat mutat be, amit a szülők és a gyerekek együtt járnak be az első pelenkától a pubertáskorig. Ilyen kérdésekre találunk választ benne: mikor, mit és hogyan mondjak el? Hogyan kezdeményezzek? Hogyan mondjam el, hogy nem a gólya hozza? Baj, ha fiús a kislányom vagy lányos a kisfiam? Segít megismerkedni az LMBTQ alapfogalmakkal, amikkel a gyerekek jellemzően már tízéves kor előtt találkoznak. Stratégiát, példamondatokat ad a szülők kezébe, hogy lépésről lépésre együtt tudjanak járni a gyerekekkel ezen az egyre csuszamlósabb úton.

Milyen visszajelzéseket kapott eddig a képzésein részt vevőktől?

 A képzéseket már több százan végezték el, és a visszajelzések nagyon pozitívak. Amit leginkább értékelnek a résztvevők az, hogy egy-egy kurzus után pozitívan tudnak tekinteni erre a témára. Nem félelmetes. Nagyon értékelik a mintamondatokat, a gyakorlati példákat, amiket csak átemelnek a hétköznapokba. Szintén sokan jelezték vissza, hogy ők nem is gondolták, hogy szükségük lehet rá, és a kurzus alatt jöttek rá, hogy mennyivel égetőbb a kérdés. Nagyon sok felismerésről, a házastársak egymáshoz való viszonyának pozitív változásáról is kaptam visszajelzéseket. A kurzusokhoz munkafüzetek is járnak, amiben sok-sok kérdés van, amit a házaspárok együtt kell megbeszéljenek. Voltak, akik azt jelezték vissza, hogy ők még soha nem beszélgettek úgy a szexről nyolc-tíz év házasság alatt, mint a kurzus során, saját magukról és egymásról is nagyon sok mindent megtudtak.

A legtöbbet én tanultam és tanulok folyamatosan, hiszen a világ változik, a nyomás egyre nagyobb, és ha mi nem beszélünk róla, akkor más fogja a gyerekünknek elmondani, hogy életének ezt a talán legfontosabb területét hogyan élje. Az érzéseire hallgasson, és azok mentén rendezze be életét, vagy Isten igazságában járjon. A legtöbb szülő nincs tisztában azzal, mekkora hatalom van a kezében! ,,Cei 7 ani de acasă” – azaz az otthoni hét év. Nagyon szeretem ezt a román mondást, mert mindent elárul. Ez az első hét (lassan már inkább hat!) év az, amiben megalapozhatjuk a gyermekeink jövőjét! Ne szalasszuk el! Használjuk ki ezt a lehetőséget. Senki sem születik úgy, hogy tudja, mit és hogyan kell elmondani, de tanulható. Nem nehéz! Végtelenül egyszerű, nem is gondolnánk milyen egyszerű!

Az interjú megjelent a Vasárnap 2023/46. és 47. lapszámában.

A cikkben szereplő felvételek Eberlein Éva személyes archívumából származnak.

1 HOZZÁSZÓLÁS