A kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum néhai tanárairól, munkatársairól, jótevőiről, diákjairól emlékeztek meg a piarista templomban november 9-én. A szentmise bevezetőjében Molnár Lehel piarista pap-tanár név szerint megannyi, már az örök hazába költözött tanárt, iskolaigazgatót, hajdan az iskolában dolgozó nevét sorolta fel. Szólt az eltávozott diákokról is, elősegítve a jelenlevőknek a megemlékezésbe való hitelesebb bekapcsolódást. Sárközi Sándor piarista összefoglalta: „azért gyűltünk össze, hogy azokért adjunk hálát és imádkozzunk lelki üdvükért, akik egykor ebbe az iskolába jártak, tanítva vagy tanulva, és most a béke álmát alusszák.”
November van. Mindenszentek, Halottak napja, utána ennek nyolcada, majd a többi nap. Járjuk a temetőket, járjuk mindennapi útjainkat, közösen vagy egyénileg, ki-ki a maga útját. Mindenképpen valahogy úgy, ahogy azt Isten megálmodta. Ő az, aki közösséget formál, mi csak részesei vagyunk ennek születésünk, egymás mellé rendeltségünk által. Ma itt vagyunk, holnap ott, itthon vagy otthon, mert több hon van a földön, de utána is akad: örök otthon a mennyei hazában, majd az átlényegültek létében, a túlvilági közösségben. Ki tudja hol? Ma még ismerősök vagyunk egymás számára, holnap már csak emlék? Ezért becsüljük meg, tiszteljük, szeressük egymást abban a közösségben, amit nem mi, hanem Isten formált. Megálmodta. Szépnek, jónak gondolta. Kérdezzük őt: Milyennek? Hogyan? És mondjuk ki: Legyen meg a te akaratod! Ma vagyok, abban a létben, abban a közösségben, ahová Isten rendelt. Hogy holnap hol leszek, hol leszel, azt nem lehet tudni. De a szeretet, a földi kincs adott. Rajtam áll vagy bukik, hogy elfogadom, mint Isten ajándékát, vagy sem. Megélem, vagy sem. Ha elfogadom, Istent fogadtam be a mellettem élőben, vagy a már hazaengedettben. Ha nem, akkor börtönbe zártam a szeretetet, Isten rólam elképzelt álmaival együtt, a rosszul megélt, zátonyra futott emberi kapcsolatokban, de még az emlékekben is. Isten álmát gátolom másról, de rólam is, szabadakaratom által. Szabadon döntök az élet vagy halál mellett, szabadság vagy megkötöttség mellett.
Hát igen. Válasszuk az életet itt e földi létben, de az odaát levőkkel is. Használjuk fel, éljük meg a csodát, a tiszta szeretetet tettetés nélkül, mert erre kaptunk Istentől meghívást, ott és azok között, akik közé és ahová rendelt, s ameddig ő úgy akarja. Nem mindegy, hogy hogyan töltjük ki a nekünk ajándékozott időt a születéstől az elmúlásig. Töltsük ki értelmesen, szeretettel, Istenbe vetett hittel. A meghívást a jóra megkapjuk, onnan felülről, de az embereken keresztül is, mint ahogy a Gyászmise című versben Bíró Teréz-Zsuzsanna, XI. osztályos Báthory-líceumos diáklány leírja:
Gyászmise
Mára vége az iskolának,
Nem csak nekem, minden tanárnak.
Szaporán szedik lábaikat,
Lassan betöltik templomunkat.
Istenem, hozzád fohászkodnak,
Előtted igaz hittel állnak.
Elhunyt diákjaink emlékére,
S társaink tiszteletére.
Megannyi ima száll fel hozzád,
Nekik is sok szükségük van rád,
Hogy nekünk sok jót adjanak át,
S hogy tőlünk a tiszteletet kapják.
Gyászmisére gyűltek most össze,
Tőlünk is kérdezték, jössz-e?
Hirtelen válaszunk igen volt,
Hisz iskolánknak gyász, aki holt.
Értük imára kulcsolja kezét,
Fejét félve fordítja feléd
Minden diák, pap, s tanár,
Mert nekik örök nyugalom jár.
Hallom én az itteni csengőt,
Ő ad a mindennapokhoz erőt.
Körülöleli a holtakat,
Egyszer minket is magához ragad.
Mindaddig nekünk sok erőt ad,
Minket soha cserben nem hagy.
Hadd tanítsunk mi is tovább,
Kövessük elhunyt tanáraink nyomát.
Tovább élnek emlékünkben,
Könnyek hullnak tenyerünkbe.
Tanításuk ragyogó szemünkbe,
Mélyen beleivódott elménkbe.
A csoda a szeretetben van. Abban a szeretetben is, mellyel a résztvevő tanárok és diákok a megemlékező szentmisében az egésznapos tanítás, tanulás után a kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum néhai tanárairól, munkatársairól, jótevőiről, diákjairól emlékeztek meg a piarista templomban. A szentmise bevezetőjében Molnár Lehel piarista pap-tanár név szerint megannyi, már az örök hazába költözött tanárt, iskolaigazgatót, hajdan az iskolában dolgozó nevét sorolta fel. Utánuk az élők közül eltávozott diákokról is szólt. Mindezzel elősegítve a jelenlevőknek a megemlékezésbe való hitelesebb bekapcsolódást. Az ismerős nevekre, tanulókra gondolva életképekben jelenhettek meg kinek-kinek egykor a múltban élt személyek. Sárközi Sándor piarista pap-tanár fogalmazta meg ottlétünk, templomba levésünk indító okát, hisz azért gyűltünk össze, hogy azokért adjunk hálát és imádkozzunk lelki üdvükért, akik egykor ebbe az iskolába jártak, tanítva vagy tanulva, és most a béke álmát alusszák. Isten gondviselésében bízva, a feltámadás reménységével fohászkodtunk értük.
Az igeliturgiában az olvasmányt a Makkabeusok második könyvéből olvasta fel az iskola igazgatója, Schuller Hajnal, melyből megtanulhattuk, hogy szent és üdvösségre vezető, ha imádkozunk halottainkért, mert bűneik bocsánatot nyernek. Az evangéliumban (Jn 14,1–6) Isten arról biztosított, hogy ha hiszünk benne és az ő Fiában, akkor eljutunk az Atya házába, ahová helyet készítettek nekünk. Oda pedig Jézuson keresztül juthatunk, mert ő ,,az út, az igazság és az élet”.
A szentbeszédben Sárközi Sándor piarista Isten irántunk való szeretetéről, vonzásáról szólt. A mindennapok terhe alatt megfáradt ember, de a gyászoló is a kereszt tövében talál megnyugvásra. Isten fogantatásunk pillanatától ismer bennünket. Nevünkön szólít minket elfogadó szeretetével. Lelkéből ad nekünk, hogy életünk legyen. Fiának keresztre feszítése által a feltámadásra is lehetőséget ad és magához vonz majd mindenkit, élőt és elhunytat egyaránt, így bennünket is. ,,Tanáraink, akik sokakat tanítottak az igazságra, tündökölni fognak, mint a csillagok”. A másokért adott szeretet maradandó gyümölcsöt terem.
A könyörgésekben az iskola volt diákjával együtt fohászkodtunk az elhunyt rokonok, barátok, tanítók, lelkipásztorok, jótevők, a háborúban elhunytak lelki üdvéért és mindnyájunk boldog feltámadásának reménységéért. A legszentebb áldozaton való részvételt Potyó István karnagy az odaillő szép gyászénekek gyöngyszemeivel tette mélyebbé, lehetősséget adva ezáltal a jelenlevők aktív bekapcsolódására.
A bemutatott szentmise, az ima az elhunytakért, a szeretetből tett cselekedet mind-mind érték, mert Isten vonzásába kerülünk és megéljük azt a szeretetet, amit ő rólunk elképzelt. Igen, mert elsősorban Isten gyermekei vagyunk. Ha igazán azok vagyunk, akkor szeressük egymást, mert az élet így lesz szép, itt is, de odaát is, az odaát levőknek is. Szépülhet ez utóbbiak sorsa imáink által, mert jó és üdvös dolog nekünk is és az előttünk járóknak is, ha szeretettel gondolunk rájuk, imádkozunk értük. Ezzel segíthetünk nekik, míg tudunk a földi létben. Akarjuk ezt, mert életet jelent. Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy… Érted, ki mellettem vagy. Érted, ki odaát vagy. Önmagamért, ki még itt vagyok. Hogy meddig lehet mondani az imát szeretettért és kevésbé szeretettért, mindenkiért, akit Isten mellénk rendelt és azért is, akit már magához szólított, azt te tudod, Uram. Az élet olyan szép, ha akarjuk, ha azzá tesszük, Isten segítségével és szeretetével.
Szöveg: Bíró Jolán-Ilona
Vers: Bíró Teréz-Zsuzsanna
Képek: Hodor Erika és Bíró Jolán-Ilona
