,,Lászai János, pannóniai születésű erdélyi főesperes, pápai magyar gyóntató, élt 75 évet, meghalt 1523. augusztus 17-én.” Vértesaljai László SJ-nek a Vatikáni Rádió oldalán megjelent jegyzetét olvashatják.
A római penitenciáriusok, az egykori pápai gyóntatók utcájából, ahol lakom – magam is mint „penitenciárius” – igyekszem csütörtök délelőtt a nagy „elődhöz”, az 500 évvel ezelőtt elhunyt Lászai János kanonok síremlékéhez a Santo Stefano Rotondo bazilikába. Ötszáz éven át e mívesen faragott márványlap alatt nyugodott annak a teste, aki maga is a „jeges Duna mellől” érkezett zarándokként az Örök Városba. A sírlap keretén fut a latin írás és római számok tudatják, hogy 1523. augusztus 17-én „obiit”, hunyt el az Úrban.
A gondviselés bravúros csodája, hogy a ferragosto „lakatos csendjében” mégiscsak feltárult a kapu és megállhattunk Vertse Márta rádiós munkatársammal együtt a kanonok úr sírjánál. Üres és csendes a kerektemplom, évezredes béke lakja töretlenül és így kezdődik a rózsafüzéres köszönetünk a nagy Viator, a Szentföldet kétszer is megjárt erdélyi kanonok emlékére.
Noha csak ketten vagyunk, mégis magunk mellé vesszük a kanonok úr szűkebb hazáját, Transilvania-Erdélyt és a tágabb Pannónia-Magyarországot, ahogy sírfeliratában egészen pontosan megadja hovatartozását: Erdélyföld és Magyarhon, majd végül a mindenki otthona Róma. Ez a rózsafüzér igazán tágra sikeredik, belefoglalja ötszáz év magyarjait, akik ide zarándokoltak, e római magyar szentélybe, hogy megmerítkezzenek a kerektemplom lelkületében, mely máig frissen és hitelesen idézi Róma első keresztény századainak a hitét.
Bennem személyes emlék is fölbukkan, hiszen az 1982. július 4-én Mátraverebély-Szentkúton történt papszentelésem után első diák-kápláni szolgálatom ideköt: visszatérve a római Német-Magyar Kollégiumba tanulmányaim befejezésére, ősztől kezdve egy éven ide jártam naponta misézni a bazilika kolostorában lakó nővéreknek. Naponta elhaladtam a Santa Maria Maggiore-bazilika és a Lateráni székesegyház mellett, hogy aztán a Coelius-dombon álló Szent István kerettemplomban mondjam „végtelenített újmiséimet”. A reggel hét órai szentmise után gyalog indultam útnak a Colosseum mellett, át a Forum Romanumon, egészen a Gergely egyetemig. Nem csoda, hogy hexameteres epitáfium nélkül e városban úgy otthon voltam benne – s vagyok most is –, mint ötszáz évvel ezelőtt Lászai kanonok úr.
Az imában külön fölemlítjük tiszteletreméltó Mindszenty József bíboros nevét, aki a kerektemplom évszázados és sokszoros magyar vonatkozásai miatt választotta 1946-ban római címtemplomául a Santo Stefano Rotondo bazilikát. De ő is inkább csak hazajött oda, ahol egyébként is otthon volt. Nemzeti színű szalaggal díszített virágot helyezünk a márványlap fejéhez, melyen Lászai prelátus lehunyt szemű arcát szemlélhetjük. Vánkosra hajtja fejét, melyen jobbról és balról a Sánkfalviak címerét három nyílvesszőt markoló páncélos kéz jelzi. Gyönyörű redős talárisa így fektében is súlyosan zuhan és mutatja emberi méltóságát. Két kezét a testén összefogja, hasonlít nekem a torinói lepel Krisztusához, akit egész életében szolgált.
Minthogy életrajz nem maradt fenn róla, így csak töredékekből lehet összerakni élete főbb mozzanatait. 1448-ban született. Ahogy a vánkos-címere mutatja, a Gömör-megyei Sánkfalviakkal állt rokoni kapcsolatban és rajtuk keresztül a Vitéz és Geréb családokkal is.
Lászai (Lazai, Lazó, Lazoynus, Lazinus) János (valószínűleg a Torna vármegyei László,1448 –Róma, 1523. augusztus 17.) apostoli gyóntató volt. Geréb László püspök rokona, Sánkfalvai Antal tanítványa. 1483-ban gyulafehérvári kanonok, főesperes lett. Valószínűleg a pozsonyi egyetemen tanult. 1500-ban Rómába, majd Fábri Félix ulmi szerzestessel a Szentföldre zarándokolt. Kairóban elfogták, de pártfogói segítségével kiszabadult és mamelukokat térített vissza a katolikus vallásra. Hazatérve 1512-ben fölépítette a gyulafehérvári székesegyház északi kapujának előcsarnokát. 1517-ben Rómában apostoli gyóntató, 1523-ban pestisjárvány áldozata lett. Sírja a Santo Stefano Rotondo templomban találgató. (Magyar Katolikus Lexikon)
Az atyafi Sánkfalvi Antal nyitrai püspök a Mátyás király és Vitéz János esztergomi érsek által 1465-ben alapított pozsonyi Academia Istropolitana egyik vezetője volt, így vélhető, hogy a rokon kispap a pozsonyi Dunaváros Egyetem hallgatója volt. Egyik barátja, egy német domonkos szerzetes írásaiból arra is következtethetünk, hogy Lászai Bolognában is tanult, melynek ősi egyeteme a magyar diákok hagyományos alma matere volt.
Barna Miklós István fényképei
A szintén rokon Geréb László erdélyi püspök hívta a fiatal Lászait Gyulafehérvárra tanítani, majd kanonokká nevezte ki. Itáliában szerzett német barátja szentföldi zarándokútra hívta őt, az 1500-as években Rómába zarándokolt, innét hazatérve Gyulafehérvárra az ottani székesegyház egyik bejárati oszlopos kapuelőterét alakíttatta át saját pénzén kápolnává.
Gyulafehérvár, Pozsony, Bologna, Róma, Szentföld és végül marad mindennek a foglalataként ismét Róma. Nem is csodálkozhatunk ezen, hiszen a 15. század másik felének Hunyadi Magyarországa szoros lépésben követi a humanista és reneszánsz Itáliát. Lászai prelátus egyszerre teológus, spirituális és művelt literátus, aki maga is versel. Ismeri az antik szerzőket és tudja, hogy mit tartottak az idők folyamán az Urbs-ról. Róma társadalmi-jogi-kulturális univerzalitását Ciceró, Tacitus és Seneca nyomán a 3. század így összegezte: „Roma communis nostra patria est” – „Róma mindnyájunk közös hazája”. Ehhez a politikai univerzalitáshoz társul később Róma „katolikus”, vagyis „egész szerint való spirituális univerzalizmusa”. A kettőt már együtt tanították Bolognában és Pozsonyban is, és mindezt a világjáró Lászai prelátus a helyszínen, az Örök Városban meg is tapasztalta. Kései földije, Tamási Áron vallja: azért teremtettünk itt a földön, hogy valahol „otthon legyünk benne” és ez a Pátria, a Haza. Éli és tartja ezt a kanonok úr, csak éppen kibővíti egy csodálatos latin sorban: Roma est patria omnium fuitque – Róma mindnyájunk hazája.
Maga szerkesztette veretes sírversében a Dunát Janus Pannonius nyomán Isternek szólítja, és kabátként ráölti gyulafehérvári gelidus-jeges szelű tapasztalatát, mi magyarok pedig vele együtt valljuk: mindannyian a jeges Duna mellől jöttünk ide, hogy otthonra leljünk, akár zarándokként csak pár napra, vagy – teszem azt – penitenciáriusként akár évtizedekre is.
Végül hadd szólaljon meg a többször is felemlített sírvers latinul: „Natum quod gelidum vides ad Istrum / Romana tegier viator urna / Non mirabere si extimabis illud / Quod Roma est patria omnium fuitque.” Ennek legismertebb magyar fordítása így hangzik: „Vándor, ha látod, hogy az, ki a fagyos Dunánál született, most római sírban pihen, ne csodálkozz: Róma mindannyiunk hazája”.
Csekefalvi (Cs.) Szabó László a Római muzsika kötetében így magyarítja pontosabban és kereken: „Vándor, ha meglátod, hogy római sír / Födi azt, aki a hideg Dunánál született / Nem fogsz csodálkozni, ha meggondolod, / Hogy közös hazánk volt Róma, és az is marad.” Ez a fordítás pontosan visszaadja a sírvers tegier archaikus latin befedni igéjét, melynek származéka a tectum, a tető. Ez a szó ragadja meg 1911-ben az ide látogató Ady Endrét, amint a Santo Stefano Rotondóban megáll a transzilvániai Lászai síremlék előtt és megütött élménye visszhangot vet a Nyárdélutáni Hold Rómában című versében.
Sanditva száll Rómára / Fecske-raj-követséggel / Vigyorog vigan széjjel / Nyárdélutáni Hold. / Nagy kékség és pirosság/ Most ujból-ujból hozzák / Régből azt, ami volt. / Szent mezők pára-fátylat, / Hegyek álom-szint váltnak / Diadalok s romok, / Nap s Hold közé beszőve, / Hanyattan az Időbe / Róma sürög-forog. /Óh, gyönyörü örökség, / Változó, ős, szent község, / Urbs, te feledtető, / Az én-élet poklából / Lelkem-testem kilábol, / Te, szent védő tető. /Ismétlem önkéntelenül is az ihletett szavakat, a sajátjaimba fűzve: / Ott vagyok hon s maradok meg benne, /hol szelíd szent védő tető borul rám melegen.
A bazilika bejáratánál márványtábla emlékeztet a múltra és a jelenre: a Santo Stefano Rotondo templomot a magyarok a 15. század óta nemzeti templomként tisztelik. 1457-től 1579-ig a magyar pálos rend, 1579-80-ban a Római Magyar Kollégium, 1580-tól a Római Német-Magyar Kollégium templomaként működött. A falai között végső nyughelyet találó Lászai János római magyar gyóntató (†1523) sírkövének epigrammája fél évezrede hirdeti, hogy Róma mindannyiunk közös hazája. 1946 és 1975 között a kommunista diktatúrával bátran szembeszálló Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek tituláris temploma volt. E táblát Magyarország kormánya állíttatta 2016-ban Mindszenty József bíboros címtemploma birtokbavételének 70. és a magyar forradalom 60. évfordulóján
P. Vértesaljai László SJ
Forrás: Vatican News
