Osztálytalálkozó

0
613
Az iskolapadokat osztálytalálkozók alkalmával a régi diákok töltik meg kissé kiszínezett élettel. Illusztráció: Pixabay

Az érettségi írásbeli vizsgáin mérettettek meg a végzős diákok a héten. Ők még életük legnagyobb kihívásaként élik meg, de néhány év távlatából ezek a mepróbáltatások is olyan emlékké válnak, amelyekre sírva vagy nevetve lehet visszatekinteni az osztály- és évfolyam-találkozók alkalmával. Mert miután a kamasz elballag, egy, öt, tíz, húsz vagy akár ötven év múlva ismét viszontláthatja a diákszerelmét, a folyamatosan piszkáló srácot a párhuzamos osztályból, a találkozásról találkozásra fogyatkozó régi társaságot, akikkel diákként közösen forgatták fel az iskolát, akikkel közösen voltak „ezek a mai fiatalok”. Az évfolyam-találkozók jó mérőműszerei az életünk fölött elmúló időnek, amikor a régi szerelmes már más férje, felesége lesz, a piszkáló srác pedig pocakot növeszt és a főnöke folyamatos zaklatásáról számol be…

Osztálytalálkozók alkalmával egy kicsit mindenki élete megszépül, az egyetemi évek botladozásai díszmenetként tűnnek fel, a párválasztás, házasságkötés filmbe illő történetté válik, a dackorszakos gyermekből „áldott jó gyermek” lesz… Évtizedről évtizedre bővül a kör, az el nem mesélt, de elmesélésre váró életesemény, a gyerekek iskolába mennek, érettségiznek, unokák születnek, nyugdíjba vonulás… Persze a tragédiák is, a maguk komolysága ellenére és azzal együtt balladai, mesei megpróbáltatássá válnak, az első boldogtalan, válással végződő házasság, a lakáshitel miatt külföldre kényszerülés, egy meg nem született gyermek, szülők elvesztése, alkoholista élettárs, a válságok okozta munkahelyváltások sorozata, a teljes elmagányosodás… A régi cimborák előtt minden egy kicsit nagyobbá válik, a régmúlt történetei szintúgy, mint az élet aktuális hullámai. Közben a barázdák az arcon egyre jobban bevésik magukat a húsba, már-már a csontot is felkarcolják.

A régi iskolatársakkal való találkozók a társadalmi életünk olyan mozzanatai, amelyek egy kicsit megállásra késztetnek, hogy szembenézzünk azzal, hogy honnan indultuk, hogy hol és merre tartunk. A belső kényszerként visszatükröződő közösségi nyomás hatására életünket kiszínezett, felfújt történetek lufijaként eresztjük szélnek, versenyezve, hogy kié száll messzebb, magasabbra. S egy kicsit még jobban görcsbe rándul a gyomrunk a többiek felhőtlen boldogságától, sikertörténetétől. Pedig az élet a maga mélységeivel és magasságaival együtt is elég izgalmas, tartalommal teli. S bár az iskolapadba vésett név idővel elkopik, életünk mozzanatai jóval a szálló lufik fölött bevésődnek… Átmegyünk velük a vizsgán?