Urbán Erik OFM: Testünkből templomot építeni

0
2790

A csíksomlyói pünkösdi búcsút május 27-én, pünkösd szombatján tartották a csíksomlyói búcsút a Kis- és Nagysomlyó-hegy közötti nyeregben, a Hármashalom-oltárnál. A fogadalmi búcsú főcelebránsa Kovács Gergely gyulafehérvári érsek volt, vele koncelebrált Massimo Fusarelli OFM, a ferences rend miniszter generálisa, Albert Schmucki OFM definitor generális, Felföldi László pécsi püspök, Kerekes László gyulafehérvári segédpüspök, Tamás József nyugalmazott gyulafehérvári segédpüspök és Fazakas Márton csornai premontrei apát. A búcsú mottója: „Üdvözlégy, ki szűz lévén templommá lettél!” A mindatot Assisi Szent Ferenc imájából választották, mivel idén van a 800. évfordulója annak, hogy a ferences rend pápai jóváhagyást nyert. A búcsún részt vett a magánlátogatáson Erdélyben tartózkodó Novák Katalin köztársasági elnök, Áder János korábbi köztársasági elnök és felesége, Herczegh Anita, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, és a mintegy három-négyszázezerre becsült zarándoksereg. Urbán Eriknek, az erdélyi ferences provincia elöljárójának, a 2023-as csíksomlyói pünkösdszombati búcsús szentmise szónokának beszédét adjuk közre.

„Testemből templomot / Emeltem tenéked, / Imádlak én benne, / Igaz istenséget.” (Komjáthy Jenő: Testemből templomot)

Nagyméltóságú és Főtisztelendő Érsek és Püspök Urak! Főtisztelendő Generális Atya! Főtisztelendő Paptestvérek! Tisztelendő Szerzetes Testvérek és Nővérek! Népünk Vezetői, a Társadalmi Élet Képviselői! Kedves Zarándoktestvérek!

Az Úr adjon békességet! „Üdvözlégy, ki szűz lévén templommá lettél!” – ezen év és a pünkösdszombati fogadalmi búcsú mottóját Komjáthy Testemből templomot című versével idéztem meg, amikor ma a Kis- és Nagysomlyó hegyek közötti nyereg ismét egy nagy templommá alakult, több generációból alkotva az egyház látható és lüktető/élő valóságát: kicsik és nagyok, fiatalok és idősek. Az édesanya öröme pedig, ha együtt a család Szent Fia asztalánál, engedjük és akarjuk, hogy égi édesanyánk öröme és a Jézusban való együttlét testvéri derűje átjárja szíveinket.

Zarándokok. Fotó: Ozsváth Judit

Kedves zarándokok! Krisztus köré gyűltünk össze, akár közelről vagy messzi távolból érkeztetek, igazi közösséggé kovácsolódva, amely itt az oltár körül Krisztusra tekintve valósul(hat) meg. A szentmise olyan nagy ajándék, ahol hallgatjuk Krisztus igéjét, és szent testével és vérével táplálkozva olyan tapasztalatban lehet részünk, amely a hála alapvető magatartásához segít hozzá, hogy az Atya ajándékaként éljünk meg mindent, amik vagyunk és amink van. Az Úr Lelkének birtoklása által a „visszaadásban” tudunk hálával tekinteni a testvéreinkre, akiket az Úr mellénk adott, teljesítve feladatainkat, betartva hitünk parancsait, készen arra, hogy tudjunk megosztani, nyitott és irgalmas szívvel és kézzel lenni a szegények ínsége láttán. Az elkövetkező három évben a ferences rend centenáriumot ünnepel, amely több centenárium megünneplésében valósul meg.

Fotó: Csúcs Mária

A centenáriumi évek magukba foglalják azon eseményeket, amelyek nyolcszáz évvel ezelőtt történtek: a ferences regula – az életszabályzatunk jóváhagyását, a grecciói karácsony megünneplését, Szent Ferenc stigmatizációját, a Naphimnusz ének befejezését, a szeráfi atyánk égbeköltözését. Ezen jubileumok átölelik életünk szakaszait, és segíteni akarnak bennünket abban, hogy a maguk valóságában ragadjuk meg azokat. „Szeretném megjeleníteni a Betlehemben született kisdedet, és valamiképpen testi szemeimmel látni, hogyan nélkülözte az újszülötteknek szükséges dolgokat, hogyan helyeztetett jászolba.” (1Cel 87) – olvassuk Celánói Tamás Szent Ferencről írt életrajzában, vagyis Ferenc látni és láttatni akarta az istengyermek egyszerűségét, szegénységét és alázatát.

Fotó: Csúcs Mária

Továbbá látta és láttatta a Fiú és az anya engedelmességét; a fiúét, akiről a Zsidókhoz írt levélben olvassuk: „Lehetetlen, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el. Ezért nyilatkozik így Krisztus, amikor a világba lép: áldozatot és ajándékot nem kívántál, hanem emberi testet alkottál nekem. […] Ezért így szóltam: íme, elmegyek, hogy teljesítsem akaratodat, amint a könyvtekercsben rólam írva van.” (vö. Zsid 10, 4-10), az anyáét, aki „Szűz lévén templommá lett”, amikor így szólt: „Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem szavaid szerint!” (vö. Lk 1,26-38). Nekünk is ez a tennivalónk, „követni az Úr akaratát és neki tetszésére lenni” (1Reg 22,9), így fogunk tudni testünkből templomot építeni, hogy jellé legyünk, jelei annak, „Aki nap nap után megalázza megát, mint akkor, mikoron királyi trónjáról a Szűz méhébe szállott alá; nap nap után közénk jön alázatos külsőben; nap nap után leszáll Atya öléről az oltárra és a pap kezébe adja magát!” (Int 1,16-18). Az a Ferenc, aki nagyon komoly önismerettel rendelkezett és egészen kiváló jelévé lett Mesterének, jelmivoltában is a bűneiről beszélt, arról a bűnről, amely a létrontás gyökere, a bűnbánatot tartva a világ megmentését egyedül szolgáló tettnek. Igazi tápláléka az Ige és az Oltáriszentség volt, az a Krisztus, akit szerelmesen szeretett.

Urbán Erik OFM

Mélyüljünk el abban a tudatban, hogy a szentségek táplálnak és gyógyítanak bennünket. Egyházában, a köztünk élő Krisztus hiteles és radikális követése nélkül ne is gondoljunk arra, hogy lehetőségünk nyílhat a körülöttünk észlelhető, sőt fájdalmasan tapasztalható békétlenség felszámolására. Tehetünk ilyen-olyan okosnak látszó vagy hasznosnak ítélt lépéseket, de az eukarisztikus jelenlétben mindannyiunkat erősítő Jézus Krisztus nélkül bizony nem lesz merszünk a mai „nagyhatalmak” elé állni, hogy békességet szerezzünk mindannyiunk szívébe, és ezzel egyidejűleg a fizikai világba. Megbízható alapra kell építeni értékrendszerünket! Akkor vizsgáljuk meg: Úgy éljük-e az életünket, hogy teret biztosítunk Isten Lelkének, amelyet birtokolnunk kell egy olyan világban, amely meg akar feledkezni Istenről, illetve hamis szabadságfogalommal egyenesen tagadni akarja Őt? Mi különböztet meg bennünket a többiektől, azoktól, akik nem a béke országát, az egy akol és egy pásztor küldetését szolgálják? Szükség van az életben való eligazodáshoz egy olyan értékskála birtoklására, amelyhez igazíthatom a saját életemet, amelyhez igazíthatja működését egy közösség. Az életben való eligazodáshoz, ahogy a magyar nyelvünk mondja, az életben való boldoguláshoz szükségünk van egyfajta keretre, szabályzatra, és a ferences centenáriumnál maradva, regulára. Ijesztő fogalmak, mert mi másra gondolunk első hallásra, ha nem arra, hogy megreguláznak, korlátoznak a szabályok?!

Fotó: Csúcs Mária

Személyes életem kiteljesedését, hogy azzá váljak, akit Isten eltervezett, egyszóval szentté válásomat egy olyan regula, értékskála birtoklása szolgálja, amelyhez bátran igazíthatom életemet, úgy egyénileg, mint közösségileg. Az életről van szó, mi vele a teendő? Hogyan lehet azt teljesen, a maga valóságában, mélységeiben és magasságaiban, örömeiben és fájdalmaiban, kudarcaiban és sikerélményeiben megélni? Hitünk tanítása szerint az élet nem ér véget a földi halállal, elmúlással, hanem örökkévaló. Van egy jelenhez kötött feladat itt és most, melynek biztosítania kell a jövő hitelességét és következetességét. Ahhoz, hogy be tudjuk gyűjteni életünk gyümölcseit, szükséges a már említett értékskála birtoklása, amely elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy helyesen tudjuk megélni hivatásunkat és küldetésünket. Tudjuk, hogy az élet előbbre való, mint a szabály, de anyanyelvünknek van egy találó és sajátos kifejezése, mégpedig a kordában tartani, vagyis szükség van egy kordára, amely meg- és összetart. Kívülről nézve ez csupán jogi keretnek tűnik, amelyet be- és meg kell tartani, de ha a középpontból nézünk rá, akkor meglátjuk mindennek a lelkét, a mélységét, értelmét. A külső keret és a belső lelkület adja számunkra az életet, az igazi életet, amely gyümölcsöt terem.

Fotó: Csúcs Mária

Kedves Zarándokok! Divatos és napjainkban sokat, talán túl sokat is használt és elhasznált kifejezések egyike a fogyasztói társadalom és annak velejárói, holott tudatosítanunk kell: szolgálni és nem uralkodni, termelni és nem csupán fogyasztani, adni és nem elvárni, csodálni és nem kizsákmányolni, óvni és nem tönkre tenni. Mindehhez pedig: – meg kell tanulnunk a tudatosság és a jelenlét fontosságát, azt, hogy nagyobb fokú tudatosságra van szükségünk a 21. század technikai kihívásaival szemben, tudnunk kell különbséget tenni a szükséglet és a szenvedély között, a kívánság és a sóvárgás között – nevezzük ezt bölcsességnek – meg kell tanulnunk értékelni azokat, akik a köz és a közjó szolgálatában állnak és tesznek érte, akik embertársaikat szolgálják – nevezzük ezt megbecsülésnek. – meg kell tanulnunk elfogadni, hogy az idő adomány, amelyet megosztunk egymással – nevezzük ezt türelemnek. – meg kell tanulnunk odafigyelni az ajándékba kapott földre, tisztelni és védeni az életet, Istent helyezni a középpontba – nevezzük ezt tudatosságnak – meg kell tanulnunk tisztelni egymásban az Isten képére és hasonlatosságára alkotott embert, ha szükséges tudjunk bocsánatot kérni és megbocsájtani – nevezzük ezt emberségnek – meg kell tanulnunk az egymás közötti barátság, a tisztelet, a kölcsönös figyelmesség kötelékeit – nevezzük ezt testvériségnek – meg kell tanulnunk, hogy a mai világnak, szüksége van olyan „fegyvertelen próféták” bizonyságára, akik figyelmeztetnek a „háborúk embertelenségére”, rámutatva, hogy szükség van a rendezett viszonyra Isten és ember, ember és ember és embercsoportok között, olyan harmonikus állapotra, amelyet erőszak- és félelemnélküliség jellemez, magába foglalva az ember egészségét, jólétét és a szorongattatástól való mentességét – nevezzük ezt békének.

Fotó: Csúcs Mária

Meg kell tanulnunk, hogy egy férfi és egy nő együttese, amely a legkisebb társadalmi sejt, az egyház, a nemzet és a társadalom élete szempontjából pedig alapvető intézmény, a szeretet és az élet közössége, ahol a gyermekek egyszerre remények és kihívások, ahol az együtt töltött idővel, gondoskodó szeretettel odafigyelnek egymásra – nevezzük ezt családnak – meg kell tanulnunk, hogy egy történelmileg kialakult tartós közösség tagjai vagyunk, amelyet a közös nyelv, terület, ezeréves értékek, jellegzetes kultúrában megnyilvánuló sajátosságok táplálnak – nevezzük ezt nemzetnek – meg kell tanulnunk, hogy van egy olyan közösség, amely sziklára épül, amelyben mindenkinek helye van, útja a szolgálat, ereje az krisztusi öröm, éltetője a Szentlélek, célja az örökkévalóság – nevezzük ezt egyháznak.

Bölcsesség. Megbecsülés. Türelem. Tudatosság. Emberség. Testvériség. Béke. Család. Nemzet. Egyház.

Fotó: Ozsváth Judit

A mai gazdasági krízis felfedi, hogy „az emberi környezet és a természeti környezet együtt megy tönkre” (Laudato si’ 48), ezért elmélyülten kell válaszolni a kihívásokra, a prioritásokra oda kell figyelni. Ki-ki a maga hivatásában és küldetésében megerősödve, abból nem kilépve a helyesebb megoldást kell keresse. Képessé kell válnunk arra, hogy a megbocsájtás által kizárjuk a gyűlöletet és a bosszút, majd a kiengesztelődés és az egyetértés eszközeivé válva, a testvériség hirdetőivé kell lennünk, amint maga Szent Ferenc is „csodálatos összhangban élt Istennel, másokkal, a teremtett világgal és önmagával” (Laudato si’ 10), aki meghallotta Isten szavát, meghallotta a szegények, a betegek hangját, a természet sóhaját, aki kibékítette az egymással összetűzésben lévőket, olyan emberként áll előttünk, aki ebből életformát teremtett és élt meg. „Áldjon Uram, nővérünk a testi halál, aki elől élő ember el nem futhat… boldogok, akik megadták magukat a te szent akaratodnak” – imádkozza Szent Ferenc a Naphimnusz énekében. A végességünk felismerésével tudatosíthatjuk, hogy ki és mi is az igazán az értékes és időtálló az életünkben. Ezen fajta tudatossággal megélt élet tanúságtétel, arra tanítva, hogy ne gabalyodjunk túlzottan bele a felszínes és lényegtelen dolgokba. Eljön mindannyiunk számára az idő, amikor át kell lépni az evilágot: életünket a földi behatároltság szabja meg, reményeink azonban ezen túlmutatnak.

Zarándoklat. Fotó: Ozsváth Judit

Kedves testvérek! A remény nem azt a fajta könnyed derűt jelenti, mint, ami tudja, hogy a dolgok biztosan jól fognak alakulni; a remény inkább azt a képességet jelenti, hogy elkötelezzük magunkat valami értékes dolog mellett, abban a tudatban, hogy elkötelezettségünk döntő, függetlenül attól, hogy milyen eredményeket érünk el. Szeretném, ha ez a tudatosság kísérné mindannyiunk és minden jóakaratú ember életét és szolgálatát.

Érték. Felismerés. Döntés. Elköteleződés. Tudatosság. Hűség.

Fotó: Ozsváth Judit

A felelősségvállalás és az elvégzendő munka, a hivatásunk és küldetésünk teljesítése alól nem vonhatjuk ki magunkat. Megszámláltattunk – kevesebbnek találtattunk, erre a válaszunk pedig túl azon, hogy a helyzettel való reális szembenézés kell legyen, mondhatni létfontosságú az összefogás, Kölcsey szavaival élve: „Egyedül a legnagyobb erő sem tehet mindent, mondhatnám, nem tehet sokat: egyesített erőknek pedig a lehetetlennek látszó is gyakran lehetséges. Mit ér egy csepp víz? De milliomonként egyesült cseppek megdöbbentő erőt fejtenek ki.” Kicsik és nagyok, fiatalok és idősek érezzünk felelősséget egyházunkért, nemzetünkért, a társadalomért, egy élhetőbb és emberibb világért, fűzzön bennünket össze egyazon értékazonosság, legyünk értékösszekötő és megvalósító személyek. Hogyan? Megköszönve elődeinknek a munkáját és hálával felidézve őseink arcképcsarnokát, akik megművelték a földet és jól vetettek, annak reményében, hogy mi magunk olyan búzaszálak lehessünk, akik gazdag termést hozunk. Ott kell lennünk, mint a hiteles keresztény élet képviselői, akik mernek olyan kultúrát képviselni, amely a keresztény értékeket jelenvalóvá tudja tenni, mindezt összefogással a társadalomban, a családokban, a nemzetben, a politikában, az egészségügyben, az iskolában, egyszóval ott, ahová a küldetésünk és hivatásunk szól. „Én megtettem, amit tennem kellett, amit nektek kell tennetek arra tanítson meg Krisztus!” – üzeni szent Ferenc. Mindenkinek tenni kell a maga részét, a maga helyén, a régiek ezt így mondták: „Ha mindenki a portája előtt takarít, az egész utca tiszta lesz!” Ne mondja és nem mondhatja egyikünk sem, hogy kicsi vagy kevés vagyok, Martin Luther King szavaival élve: „Ha nem lehetsz fenyő a hegygerincen, légy bokor a völgyben, de légy a legjobb kis bokor a kis patak partján. Legyetek bokrok, ha nem lehettek fák. / Ha nem lehettek főutak, legyetek ösvények. / Ha nem lehettek nap, legyetek csillagok. / Nem a méretetek tesz győztessé vagy vesztessé. Legyetek a legjobbak, bármik is vagytok.” Igyekezzünk lelkesen felfedezni, mire kaptunk meghívást, a felismerést követően pedig akarjuk azt szenvedélyesen megélni, a magam és a köz javára.

Fotó: Ozsváth Judit

Kedves zarándokok! Az elmélkedést azzal kezdtem, hogy a Kis- és a Nagysomlyó hegyek közötti nyerget, a látványt, amit most, veletek szemben állva látok, hallok, megtapasztalok, egy nagy templom, ahol több generáció képviseltetve magát eljött, hogy az Úr asztala körül hálát adjon és kérjen a csíksomlyói Segítő Szűz közbenjárásával. Első szent királyunk az országát, népét, annak jövőjét a Boldogságos Szűz kezébe ajánlotta, nekünk, utódoknak pedig sziklára épített államot és hitet hagyva hátra. Ne féljünk életünk regulájától, attól, ami nem korlátként, tiltó szabályzatként akar jelen lenni, hanem éltető szóként, ami az egyénen keresztül mindannyiunk jobb és reménytelibb boldogulását szolgálja. Tudatosítsuk, hogy az értékskálánk nem lehet más, mint: a bölcsesség, a megbecsülés, a türelem, a tudatosság, az emberség, a testvériség, a béke, a család, a nemzet, az egyház, szolgálni és nem uralkodni, termelni és nem csupán fogyasztani, adni és nem csak elvárni, csodálni és nem kizsákmányolni, óvni és nem tönkre tenni, mindezekkel és mindezeken túl (is) nem feledve: „A szeretet és annak műve marad meg örökre.” (GS 39.)

Fr. Urbán Erik OFM