Vidd az idődet, kávét, tortát, meleg ebédet! Most figyelj, lásd a szükséget, enyhítsd a fájdalmat! Hallgasd meg az évek hosszú során felgyülemlett sérelmet! Tanulj! Vond le mások életéből az értékes következtetéseket! Különben keserves lesz elszenvedned a visszatérő, kísér(t)ő gondolatokat, amelyekről nem tudod: kísértések. Csapdákban zúzod szét magad, mert nem vetted észre az intő jeleket. Könnyezel csalódottságodban, mert jóhiszeműséged eltakarta a valós képeket. Hallgass megérzéseidre, amelyek hazacsalnak tieidhez: szükségük van rád! Ne várd meg, amíg idegenek értesítenek: halva találták otthonában szerettedet! Szeresd, ha valóban szeretted! Gyakran hívd, hogy látszatnyugalmán átláss, lásd: nem tud már fölkelni az ágyból, enni, öltözni, tisztálkodni. Érezd, mennyire szégyelli: képtelen a mosdóban szükségét végezni. Hálás lenne, ha ápolnád, pelenkáznád. Ahogyan ő téged, amikor alig ötven centisen ugyanilyen kiszolgáltatott voltál – ilyen gondolatok ébredtek bennem, miközben Bóni Máriát hallgattam, akivel az ápolónők nemzetközi napja alkalmából beszélgettünk.
Elhivatott
Bóni Mária 2019 óta a Gyulafehérvári Caritas otthoni beteggondozó munkatársa. Marosszentgyörgyön, Tófalván és Csejden szolgál. Elmagányosodott, házhoz kötött, ágyban fekvő betegeket ápol nemzetiségüktől függetlenül. Mert elhivatott. Gyerekkora óta csalogatja, hívja, küldi őt a Lélek a segítő szolgálatra. Szánalmat ébreszt benne az emberek nyomorúsága. Átérzi azt, enyhíteni szeretne szenvedésükön. Ezért iratkozott be a Marosvásárhelyi Református Asszisztensképző Főiskolára, ahol 1998-ban végzett. Az órákat akkoriban a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban tartották, ma már a Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központ az oktatás színhelye. Mária a második évfolyamon tanult. Így emlékezik: „Nekünk volt a legjobb osztályfőnökünk: Pap Eszter főasszisztens. Arra tanított, hogy minden a betegért van, a beteg érdekében. Amit vállaltunk, és választottunk, nem egy szimpla szakma, hanem hivatás. Nehéz, de a legszebb. És én ezzel nagyon tudok azonosulni. Teljes mértékben egyetértek, mert megtapasztaltam: nem tudunk mindenkinek megfelelni, és nem is kell, ellenben mindig törekednünk kell a jóra.”
Ennek fényében dolgozott nyolc éven át a Carit San járóbeteg-rendelőben Kiss Szilárd nőgyógyász, Fodor Géza belgyógyász, majd nyolc fogorvos mellett. Ha nem is ő tömte be a páciensek fogait, mint kislány korában a babákét, asszisztensnőként az orvosok munkáját és a betegek gyógyulását segítette. Papírmunka, receptek kitöltése, regiszterek vezetése, vizsgálatok eredményeinek feljegyzése, terhes kismamák könyvecskéinek töltése, betegek programálása, fertőtlenítés, sterilizálás, nyilvántartók vezetése, a sterilizált eszközök elcsomagolása és a szakorvos segítése volt a feladatköre.
Hirtelen ötlet vezérelte, amikor egy napon besétált a Gyulafehérvári Caritas munkapontjára Marosvásárhelyen. Örökmozgó, lelkes, kihíváskereső lényét vonzotta a terepmunka, és remélte, stabil állásra cserélheti akkori helyettesítő posztját. „Pozitív volt a fogadtatás. Kiderült: éppen Marosszentgyörgyre, Tófalvára és Csejdre keresnek otthoni beteggondozót. Én Ernyében lakom, ezért megfelelt. Két-három hétig tartott a próbaidő, terepen. Mély vízbe dobtak. Nem ismertem a településeket, egyformának tűntek a házak, az utcák, ismeretlenek voltak az emberek. Eleinte úgy boldogultam, hogy lefényképeztem a betegek házait, hogy visszatalálhassak. Külön kihívás volt a gondozóhoz nem szokott emberek bizalmát megnyerni, az előző ápolókat elfogadó betegeket magamhoz édesgetni. Ma már kulccsal járok be, és szívesen látogatok vissza munkaidőn kívül is, ha úgy érzem, jólesne a beszélgetés egy-egy idős embernek” – mesélte.
Amit a legnehezebb látni
Provokáltam: azt mondja el, amit a legnehezebb látni, amit a kesztyű- és maszkviselet ellenére sem képes kivédeni a lélek. „Az emberek – azonkívül, hogy szenvednek – néha olyan elkeseredettek, hogy képtelenség életkedvre deríteni őket. Sokuknak hozzátartozójuk sincs már, vagy ha mégis, akkor távol él, ritkán látogat haza, nem érdekli, és nem is tudja: él-e még, hogyan érzi magát beteg édesanyja, édesapja. De a közelben élő családtagokkal sem rózsásabb a helyzet, mert minden családban sok a kirobbanó vagy burkolt konfliktus, felgyülemlett sérelem, amelyek miatt az emberek eltávolodnak egymástól. Az elhidegülést a koronavírus korlátozásai jobban megerősítették. Tapasztaltam, mert a járványidőszak alatt végig dolgoztam. A kihűlt kapcsolatban élőket beteg szülőjük híre sem hatja meg. Vagy, ami még ennél is rosszabb: a közömbösség. Nem tudom, hogy a magányos, beteg emberek mitől szenvednek jobban: attól, hogy egy teljes nap után is én cserélem le a pelenkát, mert egyetlen közelében élő családtagnak sem terjedt ki erre a figyelme, vagy attól, hogy jégcsappá váltak iránta a gyermekei. Sokan nélkülöznek, piszokban, nyomorban élnek. Ha ehhez még demencia is társul, azt már nekem is nehéz elviselnem. Annál is inkább, mert az otthoni beteggondozás célja, hogy a beteget megszokott, tiszta környezetében, családja körében, a családtagok szerető támogatásával és a családorvos közreműködésével közösen ápoljuk. Ha ennek a háromszögnek akár csak egyetlen sarka is megbillen, azt a beteg szenvedi meg, a szó szoros értelmében” – mesélte.
Így szolgál
Mária olyan ápolónő, akinek a táskájában a telefonja mellett mindig van egy vérnyomásmérő, a csomagtartójában pedig legalább egy kis zacskó kutyatáp. Merthogy a beteg kutyusának ellátása is egy szolgáltatás. Előző munkahelyeihez képest most főleg az ágyban fekvő személyek szakápolása a feladatköre: sebkötözés, gyógyszerek kiíratása, beszerzése, beadása, vérnyomásmérés, mosdatás, pelenka- és ágyneműcsere, átöltöztetés, a beteg közvetlen környezetének kitakarítása, bevásárlás. És ott vannak a láthatatlan szolgáltatások: az empátia, a türelem, a kedvesség gyakorlása, a kapcsolatokra éhes emberek és családtagjaik panaszáradatának meghallgatása nap mint nap. És a szerető figyelmesség, amely megérzi: mikor kell orvost, mentőt, családtagot vagy papot hívni.
Amiért megéri
„Én olyan vagyok, hogy jobban szeretek adni, mint kapni. Mi a hivatásunkból fakadóan sokat adunk, de sokat is kapunk. Aranyos nénikkel találkozunk, akik hálásak nekünk. Van egy betegem, aki combcsonttörés miatt esett ágynak. Egy hatalmas fekély volt a lábán, amit kötözni kezdtem. Ez mostanra már sokat gyógyult. »Marika addig jön hozzám, amíg én élek.« – az ilyen kijelentésekért, a barátságokért érdemes ápolónak lenni. Sokan úgy tekintenek ránk, mintha családtagok lennénk, és szeretnék, ha minél gyakrabban látogatnánk őket. Persze, a gyógyuló sebek is sikerélményt jelentenek” – mondta Mária.
Elmesélte: arra is volt példa, amikor durva modorú, agresszív, szitkozódó asszonnyal volt dolga. „Tudtam, hogy nem ilyen. Megviselte az élet, azért lett tüskés, goromba. Elhatároztam, hogy minden körülmények között vele leszek a legkedvesebb. A születésnapjára tortát sütöttem, és egy csokor virággal kopogtam az ajtaján. Annyira meghatódott, hogy elsírta magát. Azt mondta, ő még soha senkitől nem kapott tortát a születésnapjára. Egy év múlva is emlegette. Változott.”
A roma beteg is beteg
Csejden sok roma él, többségük mélyszegénységben. Ennek magam is tanúja voltam. Akár tizenegyen is elnyomorognak egy szobában, amely két nyújtott lépéssel bejárható, nincs rendes ajtaja, ablaka, alig hatol be fény, áporodott a levegő, piszkosak a bútorok. Mi történik, ha ilyen körülmények között betegszik meg valaki?
„Voltam roma betegnél is. Egy szoba, egy ágy és döngölt föld volt az otthona. Ő az ágyban feküdt. Nem volt, ahová a táskámat letegyem. Amikor láttam, hová érkeztem, átgondoltam, milyen eszközökre lesz szükségem, kimentem az autóhoz a szükséges kellékekért, elláttam a beteget, majd visszamentem az autóhoz, és fertőtlenítettem az eszközeimet. Távozóban több napra való kötszert és pelenkát is hagytam. A higiénia és saját egészségünk megőrzése minden körülmények között fontos, de az emberség is. Volt még egy roma néni, akinek fekély volt az egyik lábán. Hozzá is rendszeresen jártam, kötöztem a sebét, és két hét alatt olyan szépen meggyógyult, hogy az orvos sem akarta elhinni” – mesélte.
Feltöltődés
Beszédéből, magatartásából éreztem: az ápolás olyan küldetés, amelynek gyakorlása közben testileg-lelkileg kimerül az ember minden nap végére. Hogyan tud mégis egyensúlyban maradni, ki hallgatja meg, és ki gondozza őt, ha lebetegszik? „Én a természetben töltődöm fel, gyakran a kutyám társaságában. Szeretek sétálni, tornázni, olvasni. Néha arra van szükségem, hogy egyedül legyek. Ilyenkor elvonulok zenét hallgatni. A huszonegy éves lányommal sok időt töltünk együtt, bármiről tudunk beszélgetni. Amikor koronavírusos voltam, az édesanyám hozta nekem a bevásárlást, letette az ajtóban, onnan érdeklődött felőlem” – mondta.
Kinek ajánlja ezt a pályát?
„A mi munkánk az adással, szeretetnyújtással, empátiával függ össze. Ha el tudjuk képzelni, át tudjuk érezni, hogy az ágyban szenvedő beteg akár a mi családtagunk is lehetne, jó úton járunk. Én nagyon szeretem azt a mondást, miszerint először vagyunk emberek, és csak utána szakemberek. Azt is látom, hogy idősödő társadalmunkban óriási szükség van az ápolásra. Aki azonosulni tud mindezzel, annak ajánlom a beteggondozói hivatást. Ugyanakkor arra buzdítanék mindenkit, hogy csak a szívére hallgasson, legyen emberséges, és az etika alapszabályai szerint járjon el. Mert ebben minden benne van” – üzeni Mária.
A Gyulafehérvári Caritas otthoni beteggondozás szolgáltatása 2008 óta működik Marosszentgyörgyön. Amennyiben ápolóink munkáját szeretné megkönnyíteni, adományozhat is egészségügyi szakápoláshoz szükséges eszközök beszerzésére itt >>>, de készpénz-adományát személyesen is beviheti otthoni beteggondozó székhelyeinkre, idősotthonainkba, vagy átadhatja bármelyik caritasos munkatársunknak, aki továbbítja az összeget, és a lehető legrövidebb időn belül visszajuttatja önnek a támogatást igazoló nyugtát. Köszönjük!
Orbán Júlia, Gyulafehérvári Caritas
