Mi a baj?

0
556
A legtöbb esetben már egy minimális empátia, odafigyelés és törődés is elég ahhoz, hogy felülírja a bántást, és hogy az ember úgy érezze, van miért itt maradni. Fotó: Pixabay

Az elmúlt hetekben, napokban egyre több hírt olvastam a fiatalkorúak öngyilkosságáról. Időnként elhiszem, hogy hasonló hírek már nem jönnek szembe velem. Aztán mindig jön egy újabb eset, történik valami, ami ismét fojtogatni kezd, ami a mellkasomra nehezedik, ami miatt újból azt érzem: nem figyelünk oda egymásra, saját magunkkal foglalkozunk, nem keressük a kapcsolódásokat, elfelejtjük őszintén feltenni a Hogy vagy? és a Mi a baj? kérdéseket.

Sajnos még mindig sok fiatal érzi úgy, hogy az öngyilkosság a megoldás a problémáira. A 15–24 éves korcsoport esetén dobogós helyen áll az öngyilkosság mint halálozási forma, az érintettek 90–95 százaléka pedig valamilyen (jellemzően kezeletlen) mentális problémával küzd. Növeli a kockázatot a szerhasználat és a megváltozott életkörülmények, például a szülők válása, de a reménytelenség érzése, a magány, valamint az érzelmi, fizikai és szexuális bántalmazás is szerepel a rizikófaktorok között. Ezt mutatják az egyáltalán nem pozitívnak mondható statisztikai adatok.

És mindeközben mit mutatunk mi magunk, mit közlünk velük? Semmit! Mert könnyebb hallgatni és nem beszélni róla. Mert nem tudjuk kezelni a fiatalok magába fordulását, a hirtelen jött hangulatingadozásaikat, a megváltozott viselkedésüket, a helytelen táplálkozásukat, az állandó levertségüket. Persze, nehezíti a helyzetet, hogy a tinédzserek esetében nem mindig észrevehetők a depresszió általános jelei, hiszen ezek többsége számtalan tizenévesre jellemző. Éppen ezért érdemes a társas kapcsolatokban, a mindennapi szokásokban keresni a változást, és mivel a fiatalkori öngyilkosságok esetében nagyobb a hangsúly a környezet felelősségén, a legfontosabb a felnőtt részéről a jelenlét és a figyelem.

Lehet, hogy a kamasz által említett problémák felnőtt fejjel semmiségnek tűnhetnek, de soha ne zárjuk ki annak a lehetőségét, hogy számára ezek kibírhatatlan nehézséget jelentenek. A legtöbb esetben már egy minimális empátia, odafigyelés és törődés is elég ahhoz, hogy felülírja a bántást, és hogy az ember úgy érezze, van miért itt maradni. Egy-két olyan szó, ami lehet, hogy nekünk nem sokat jelent, másnak mégis az élete múlik rajta.

Nem a Milyen bajod van?, hanem a Mi a baj? kérdést kell feltenni egymásnak. A kettő között óriási különbség van. A Milyen bajod van? mögött düh, már elegem van belőled érzés és gondolat húzódik meg, míg a Mi a baj? kérdésnél a féltés, az empátia, az őszinte érdeklődés és kapcsolódás kap teret. Ha a mellettünk élő fiatal napi szinten a Milyen bajod van? kérdéssel találkozik, bizonyára soha az életben nem fogja elmondani nekünk, hogy mi fáj neki. Előre megjósolható, hogy egy idő után a dühtől, az elutasítástól és a türelmetlenségtől fűtött megnyilvánulásainkat, az empátia hiányát tapasztalva, öngyilkosságot kísérel meg. Ha nem kap sem az iskolában, sem otthon, sem egy védett környezetben támogatást, nem fogja elhinni, sem érezni, hogy az életének van bármilyen értelme is.

Nincs szükség nagy megmondásokra, kész tervekre, betarthatatlan ígéretekre és elérhetetlen illúziókra ahhoz, hogy reményt tudjunk adni annak, aki éppen akkor nem látja a kiutat. Arra viszont mindenképp, hogy megmaradjunk embernek, és segítsünk annak, akinek segítségre van szüksége.

Ferencz Emese