Tíz éves péteri szolgálat, ahogy Ferenc pápa látja: Adjatok érte egy kis békét nekem!

0
467

Múlt héten a Szent Márta-házban a Vatikáni Rádió munkatársa felkereste a szentatyát és beszélgetett vele. „Nem, nem interjú készül a tízéves péteri jubileumáról, hanem egy „podcast”. Podcast?” – kérdezte. „Az meg mi?” „Egy digitális hangfájl, amit bármikor meg lehet hallgatni”. „Szép dolog!” – mondja mosolyogva és mesélni kezd erről a „feszültségben” telt tíz évről…

Szent Márta-ház, késő délután. Ez nem egy interjú, mert abból már sokat csináltak erről az eseményről. Ezek olyan gondolatok, melyek most újra szövik egy intenzív egyházi időszak, a pápaság szálait. „Feszültségben” megélt tíz év – mondja – egy „olyan időben, amely felülmúlja a teret” és amiben „események, találkozások, arcok, utazások váltakozását” látta. Az ajtóban állva vár rám, botjába támaszkodva. És miként mindig, most is mosolyog a vatikáni médialogós mikrofon előtt, és visszakérdez: „Podcast?. Az meg mi? Válaszomra így felel: „Szép dolog, csináljuk!”. A kérdésem pedig: Mit szeretne megosztani a világgal életének és szolgálatának e mérföldköve alkalmából?

Az a szó jut eszembe, hogy mindez mintha „tegnap” lenne. Az idő sürget, nem is tudom, hogyan mondják olaszul „pressuroso” vagy „pressante”, sietős vagy sürgető? Amikor meg akarod ragadni a mai napot, az máris tegnap. Ha pedig meg akarod ragadni a holnapot, az még nincs itt. És itt vagy a mának a feszültségben, ami (már) a tegnap és (még) nem a holnap. Így élni, egy újdonság! Azt hiszem, ez a tíz év így telt…, ma a tíz évemre gondolva: igen, ez volt, de most előre! Ez egy feszültség, feszültségben élni.

Ezeregy kihallgatás, százszámra egyházmegyei és plébániai látogatás, negyven nemzetközi apostoli utazás. Három évvel ezelőtt Irakban, az első pápaként ott, hogy megérintse a közel-keleti összekötő térség megsebzett földjét. „Az gyönyörű volt” – mondja. De mindezen tapasztalatok közül, amelyeket egy évtized alatt megélt a földkerekség minden sarkában, melyik is a szívében a legkedvesebb emlék?

A legszebb emlék a találkozás az öregekkel a téren. Az öregek bölcsek és sokat segítenek nekem. Én is öreg vagyok, nemde? De az öregek olyanok, mint a jó bor, amelynek megvan a maga kiérlelődött története. A találkozások az idős emberekkel megújítanak és megfiatalítanak, nem is tudom miért. Ezek a legeslegszebb pillanatok!

Voltak azonban nehéz pillanatok is. És mindez azzal a rémséggel kapcsolatos, amely emberi szenvedést okoz a múltban és a jelenben is, ez pedig a háború…

Volt néhány mozzanat, ugyanaz a fajta. E nehéz pillanatok láncolatát szeretném összefoglalni. Redipugliában kezdődött az első világháborús temetővel, majd Anzióban az amerikai katonai temetőben folytatódott, amikor misézni mentem oda november 2-án (Halottak napján), majd a normandiai partraszállás hatvanadik évfordulója alkalmából készült megemlékezésen láttam azt a nehéz pillanatot. Minden kormányfő ünnepelt, én pedig arra a 20-30 ezer fiatalra gondoltam, aki ottmaradt a tengerparton.
És az anyákra gondolok, akik levelet kapnak. „Asszonyom, megtiszteltetés számomra önnel közölni, hogy Ön egy hősnek az anyja. Itt az érdemrend”. Egy levél, egy érdemrend, de a fiú már nincs.

A háború hatása megpecsételte a pápaságát, kezdve a 2013 szeptemberében tartott virrasztástól, hogy elkerüljék a szíriai konfliktus veszélyét, ami végül is nem tört ki, egészen az Ukrajnában immár több mint egy éve tartó barbárságig. A világon körbeutazva kézzel érintette a borzalmakat és meghallgatta az erőszak áldozatainak hangját, nem utolsósorban a Kongói Demokratikus Köztársaságban. Ezek kis darabkák, amelyek egyetlen nagy globális konfliktussá állnak össze. Gondolt-e arra, hogy Ön, Jorge Mario Bergoglio, a messziről jött püspök lesz a harmadik világháború pápája?

Nem gondoltam… Azt hittem, hogy Szíria egyedülálló dolog, de aztán ott volt Jemen, a rohingyák tragédiája Mianmarban, és amikor odamentem, láttam, hogy már világháború van. De a világháborúk mögött, a háborúk mögött ott van a fegyveripar, és ez ördögi dolog. Egy szakember, aki jól ismeri a témát, mondta nekem, hogy ha egy évig nem gyártanak fegyvereket, akkor véget érne az éhség a világban. Ez szörnyűséges!

Egy pápa a háború idején, tehát…

Szenvedek attól, hogy halottakat látok, ezek fiatalok, akár oroszok, akár ukránok, engem ez nem érdekel. Ők nem térnek vissza. Ez durva!

Akkor most azt kérdezem Öntől, mit szeretne leginkább, amit a világ erre a fontos évfordulóra ajándékba adhatna?

Békét, békére van szükségünk!

Az utolsó gondolat egy megfontolás kiindulópontja és felhívás arra, hogy megosszunk valami személyeset, álmokat, melyekről, ahogy mindig is mondta, soha nem szabad lemondani, mert szorosan összefüggenek az emlékezettel és a jövővel. A pápa három álma: az egyház, a világ és annak vezetői számára, az emberiség álma.

Három szó: testvériség, sírás és mosoly… Emberi testvériség, mindannyian testvérek vagyunk, teremtsük meg újra a testvériséget. Tanuljuk meg, hogy ne féljünk sírni és mosolyogni. Aki nem fél sírni és mosolyogni, olyan ember, mint aki lábával a földön áll és a tekintetét a jövőre szegezi. Ha elfelejtünk sírni, valami nincs rendben. És ha elfelejtünk mosolyogni, az még rosszabb!

„Köszönöm” – mondja végül és felemeli a kezét, mint aki hozzászokott, hogy miként mindig, most is áldással kísérje a hála szavait. És tényleg, a szentatya valójában ezt az áldást küldi mindazoknak, akik a föld bármely pontján hallgatják az ő hangját a Vatikáni Rádió hullámain keresztül és most ezekben a napokban jókívánságokat küldik neki.

Köszönöm nektek, akik mindig olyan jóakaratúak és jók vagytok hozzám. Továbbra is imádkozzatok értem és köszönöm! Minden jót kívánok nektek!

A pápa előre megy, ám a drámák megmaradnak továbbra is a láthatáron, miként a kihívások az egyházon belül és kívül. „De a jó humorra mindig szükség van” – mondja és ő az első, aki elmosolyodik.

Salvatore Cernuzio / P. Vértesljai László SJ

Forrás: Vatican News