Miért tűnnek el emberek?

0
1524

Ez a jegyzet egy konkrét, tragikus végű eset margójára íródott. Nem erről az esetről szól, ezesetben az eltűnt mellett sokan voltak, szerették, törődtek vele, vigyáztak rá. Emberileg mindent megtettek, amit lehetett. Itt az eset tanulságairól, sok, egyre több hasonló esetről, és a környezet hozzáállásáról van szó. Nem szidni kell, ,,szedd össze magad!” Semmilyen betegség nem gyógyul így meg. Csak szeretettel, figyelemmel, a rászoruló szükségleteire figyeléssel. Ma ő, de lehet, hogy holnap te vagy éppen én…

Sokan vannak, akik ma, körülöttünk és mellettünk élve úgy érzik, hogy nincs tovább. El akarnak menni. Majd elmennek. Nyomtalanul eltűnnek. Sokan tudatában sincsenek annak, amit éreznek, gondolnak, amire készülnek. Mert betegek. Nem depisek és hisztisek, ahogy azt sok esetben elbagatellizáljuk, csupán magányosak, szeretetre és gondoskodásra van szükségük. Egyszóval: jelenlétre.

Azt hisszük, ha egy háztartásban élünk valakivel, tudjuk, min megy keresztül, mit érez, mi fáj, mi okoz örömet neki. Közben történik egy tragédia és rájövünk, mégsem így van ez. Reggel együtt nevetünk, másnap keressük, mert eltűnt. Majd megkérdezzük, miért? Valószínűleg azért, mert nem tudott megbirkózni az élet adta kihívásokkal, a társas magánnyal, a csalódással, a depresszióval. Ez érthető és érthető.

De miért tűnnek el némán és magyarázat nélkül?
Mert nem találnak hallgató fület és szívet…
Mert a betegségük nem engedi, hogy jól legyenek…
Mert rossz társaságba keveredtek…
Mert a körülüttük levő emberek érdektelenek…
Mert nem tudják elfogadni a segítséget…
Mert szégyellik, hogy betegek…
Mert aki pszichés problémákkal küzd, az a társadalom szemében őrült…
Mert nincs értelme az életüknek…
Mert egyedül képtelenek megoldani a problémáikat…
Mert félnek, ha kiderül, hogy betegek, mindenki elmenekül tőlük stb.

Naponta tűnnek el emberek. Kiskorúak, felnőttek, idősek. Van, aki előkerül, más sosem, ismét más csak holtan, vagy az emberkereskedelem, pedofília, prostitúció áldozataként.

Minden eltűnés magában hordozza a veszélyt, hogy valakit már sosem látunk többé. Aki eltűnik, nem ok nélkül tűnik el. Úgy szeretném, ha egyszer a pszichés betegeket is komolyan vennénk, és nem ,,hisztizésnek”, meg ,,magára akarja felhívni a figyelmet” agyrémeknek titulálnánk. Annyi minden megelőzhető lenne emberséggel és törődéssel! Ha a szomszéd a szomszédról nem azt tudná, hogy mikor lépett félre, hányszor veszekedett xyz-vel, hanem mi van benne, mi fáj neki, miért szomorú a tekintete…

Sokan azok közül, akik eltűnnek, jeleket adnak már előtte. Általában nem a családtagjaiknak, hanem barátoknak, ismerősőknek, szomszédoknak. Felelősek vagyunk egymásért! Ne hibásokat keressünk, csupán tegyünk felkiáltójelet a mondat végére: Figyelj oda az emberre!

Ma ő tűnt el, holnap én fogok, másnap te. Mert nem tudjuk, mit hoz az élet. Ahogy azt sem, hogy egy bennünket ért tragédiára hogyan reagálunk. A pszichés betegség nem vicc, nem agyrém, nem kitaláció! Komolyan kell venni!

Szeretnék egy olyan világot, ahol a betegeket nem a zárt osztályon, lekötözve, magukra hagyva kezelnék, hanem empátiával, sok beszélgetéssel, szeretettel és törődéssel. Mindennek a kulcsa ez!

Vigyázz magadra! Vigyázz rám! Vigyázz rá!

Ferencz Emese