Isten nevében

0
560


Eldurvultunk. Sok mélységes és finom dologról már semmit sem tudunk. Ezek közé tartozik a szó is. Külsőséges valaminek tartjuk mert már nem érezzük meg benne a belső tartalmat. Azt véljük, hogy csak futólagosan elhangzó valami, mert már nem érezzük erejét. Nem lök, nem üt, hanem csak csengés-bongásból álló könnyed képződmény számunkra. Mindazonáltal igaz, hogy a szó valami szellemi valóságnak finom teste. Romano Guardini gondolatai.

A szóban összetalálkozik és kifejezésre jut egy dolognak a lényege és valami a mi saját lelkünkből, amely az illető dolog előtt bennünk megszólal.
Legalábbis így kellene lennie. És biztos, hogy így kellene lennie. És biztos, hogy így is volt az első embernél.

A Szentírás első lapján azt halljuk, hogy Isten „az ember elé vezette az állatokat,” hogy az nevet adjon nekik. Nyitott érzékekkel és látható lélekkel nézett az ember a külsőn keresztül azok lényegébe, és ezt ki is mondta a nekik adott névben. Lelke válaszolt a teremtménynek hozzá intézett szavára. Megmozdult az emberben valami, ami különösebb kapcsolatban volt annak a teremtménynek mivoltával, s ez érthető is, hiszen az ember az egész teremtett világ egységes foglalata. Ezt a két elemet, a külső dolog lényegét és az ember belsejében erre adott választ élő egységbe foglalva, a névben mondotta ki.
A névben eszerint egybekapcsolódott egy darab a külső világból, meg egy darab az ember belső világából, és ha az ember kimondotta a szót, felébredt a lelkében a dolog lényegének képe, s felhangzott az, ami az ő belsejében erre a képre válaszolt. Így a név csodálatos jel volt, amelyben az ember ráeszmélt a világra és önmagára.

A szavak nevek. A beszéd pedig a dolgok nevével való bánásmód helyes művészete; a dolgok lényegével és a saját lelkünk lényegével, azoknak Isten-akarta egybehangzásában.

De ez a bensőséges kapcsolat a teremtett világ és a saját énünk között nem maradt állandó. Az ember vétkezett, és a kötelék elszakadt. A dolgok idegenekké, sőt ellenségesekké lettek előtte. Nem nézett többé beléjük tiszta tekintettel, hanem sóvárogva, uralkodni vágyóan, és egyszersmind a bűnös ember bizonytalan tekintetével. Azok azonban becsukódtak előtte, és elrejtették mivoltukat. De saját önmaga is kicsúszott a kezéből, mert önzően akart érvényesülni. Nem uralkodott többé önmagán úgy, mint előbb, nem tekintett többé gyermeki szemmel saját lelkébe. Lelke kiesett a hatalmából, és ő most már nem ismerte önmagát, nem rendelkezett önmagával.
A név-szó most már nem kapcsolja össze számára eleven egységbe a dolog és az ember lényegét. Nem ragyog többé feléje abból az Istennel békeszövetségben álló teremtmény teremtői gondolata. Csak egy szétszaggatott képet lát benne. Csak a lényegnek homályos sejtelemmel és vággyal megzavart hangja szól abból feléje. És ha egyszer jól meghallja a szót, megáll, figyel, eszmélődni kezd, és nem találja meg már többé az értelmet. Zavart, rejtvényszerű marad előtte, és fájdalmasan érzi, hogy vége a paradicsomnak.

De már ez sincs többé. Mi, emberek, annyira felületesekké váltunk, hogy még a szétrombolt szavak miatti fájdalmat sem őriztük meg. A neveket egyre gyorsabban mondtuk ki, egyre felületesebben és külsőségesebben, és egyre kevésbé gondoltunk azok lényegére. Úgy adjuk tovább ezeket, miként egy pénzdarabot adnak kézről-kézre: nem tudjuk milyen, mi van rajta, csak annyit tudunk, hogy ennyit és ennyit kapunk érte. Ilyen gyorsan szálltak a szók szájról-szájra. A szók belsője nem szólalt meg többé, a dolog lényege nem hangzott ki belőlük, a lélek nem ismert bennük önmagára. Puszta szó-pénzekké lettek, jelentették ugyan a dolgot, de nem nyilatkoztatták ki azt. Már csak egyszerű jelek voltak, azért, hogy mások megértsék, mit akarunk.
A nyelv az ő szavaival ezek szerint nem jelent már többé érintkezést a dolgok lényegével, nem találkozik bennük egymással a dolog és a lélek. Sőt már az elveszett paradicsom utáni vágy sincs meg, s a beszéd csak valami sietős zörgés a szó-pénzekkel, miként a pénzszámláló gép gazdálkodik a pénzdarabokkal, anélkül, hogy valamit is tudna róluk.

Csak elvétve riadunk fel. Akkor azután egyszerre úgy hangzik felénk egy szóból, mintha az ősokok mélyéről törne föl a hang. A lényeg szólít minket. Vagy pedig a papíroson látjuk a szót, és azokból a fekete jelekből hirtelen világosság támad. A „név” lép elő, a lényeg, a lélek felelete. És ilyenkor újra átéljük azt az ősélményt, amelyből a szó fakadt, amelyben a lélek a dolog lényegével találkozott. Érezzük azt a csodálkozó nézést, a szellemi megragadást, amellyel az ember az előtte álló új valóság lényegét fogta meg, és saját belsejében formálta ki a szó alakjában. Tág térbe lépünk be, a mélységbe süllyedünk alá, és a szó ismét az az első alkotás, amelyre Isten szólította fel az embert. De rövidesen ismét minden elsüllyed, és tovább zörög a számláló masina…

Meglehet, hogy egyszer majd találkozol ily módon az „Isten”-névvel.
Ha az előzőket végiggondoljuk, megértjük, hogy az ószövetségi hívők sohasem ejtették ki az Isten nevét. Helyette „az Úr” nevet használták. Mert a zsidó nép különös kiválasztottsága annyit jelentett, hogy közvetlenebbül megérezte mint más népek Isten valóságát, Isten közelségét. Jobban megérezte mint mások az Isten nagyságát, fenségét, félelmetességét. Neki jelentette ki Isten az ő nevét Mózes által: „Az én nevem: Aki van.” „Aki van”, aki nem szorul senkire, aki egészen önmagában áll, aki minden létnek és erőnek foglalata.

A választott nép előtt Isten neve Isten lényegét fejezte ki. Úgy látta, hogy Isten mivolta ragyog ki e névből. Úgy számított előtte, mint maga az Isten, és úgy félt az ő nevétől, mint egykor magától az Istentől a Sínai hegyen. Hiszen Isten úgy beszél a saját nevéről, mint önmagáról: „Ott lesz az én nevem” – mondja a templomra vonatkozólag. És a Titkos Jelenések könyvében megígéri annak, aki hűségesen kitart, hogy „oszloppá teszi őt Isten templomában” „és ráírja az ő nevét”, vagyis megszenteli, és önmagát ajándékozza neki.

Így azután értjük a parancsot: „Uradnak, Istenednek nevét hibába ne vedd!” Megértjük azt is, miért tanít minket az Üdvözítő így imádkozni: „Szenteltessék meg a te neved,” és hogy „Isten nevében” kell kezdenünk minden dolgunkat.
Titokzatos az Isten neve. A végtelen lény mivolta ragyog ki belőle, annak a lényege, „aki van”, a létnek és a végtelen fenségnek mérhetetlen teljességében.
És ebben a szóban él saját lelkünk legmélyebb mivolta is. Legbensőbb lényegünk válaszol Istennek, mert a lélek elszakíthatatlanul Istenhez tartozik. Ő teremtett minket és önmaga felé irányított, úgy, hogy nincs nyugta lelkünknek, míg csak Vele nem egyesül. Nincs is más értelme létünknek, mint az, hogy szeretetközösségben egyesüljön Istennel. Mindez, ami egész nemességünk, lelkünk lelke él ebben a szóban: „Isten” és „Én Istenem”. Eredetem és végcélom, létem kezdete és vége, imádás és vágy és bánat és minden.
Az Isten neve tulajdonképpen minden. Kérjük tehát tőle, tanítson meg arra, hogy sohase „vegyük hiába” az ő nevét, hanem hogy „megszenteljük” azt.

Kérjük, ragyogjon fél számunkra az ő neve dicsőségben. Sohase váljék neve előttünk ércpénzzé, mely élettelenül vándorol kézről-kézre, hanem maradjon számunkra végtelenül értékes és háromszor szent.
Úgy akarjuk tisztelni Isten nevét, mint őt magát. És benne tiszteljük saját lelkünk szentélyét is.

Forrás: Romano Guardini: Örökmécs

Fordította: dr. Halamka Gyula

MEGOSZTÁS