Az adventi várakozás jezsuitaként

0
491

A karácsony előtti időszakban igyekszünk megteremteni magunk körül a csendet. Hetilapunk, a Vasárnap liturgikus oldalának szerzői a maguk csendességében hétről hétre legjobb (szakmai) tudásuk szerint azon dolgoznak, hogy gazdagítsák olvasóinkat. Most nekik szeretnénk „hangot adni”, hogy megismerhessük az adventi várakozással kapcsolatos belső rezdüléseiket. Most András Csaba jezsuita szerzetesnek, a vasárnapi örömhír szerzőjének gondolatait olvashatják.

Amikor valaki szerzetesekre gondol, gyakran egyfajta misztikus, megközelíthetetlen hangulatot, képet társít hozzájuk. Gyerekként kissé ijesztőnek tűntek a csuhások; ritkán is mentem abba a templomba, ahol ők szolgáltak. Később egy színpadi szerep hozta közelebb a szerzetesek világát; majd a jó Isten humora, hogy engem is jezsuitának hívott. Szerzetességemet jelenleg a marosvásárhelyi jezsuita közösségben élem meg, egy minorita kolostor épületében és a hozzá tartozó udvarban, ahol három rendtársammal, Jakabos Barnabással, Tamás Barnával és Mihalkov Ferenccel szolgálunk együtt.

Arra kértek fel, hogy meséljek, miként készülünk a karácsonyra, hogyan éljük meg a közösségben az adventi előkészületet. Adventben mindig is szerettem a roráté szentmiséket, ahogyan szótlanul, a hajnalvárásban elindultunk a templomba, lassan felgyúltak a liturgikus tér fényei, és együtt ünnepeltük, ahogyan a jó Isten a decemberi sötétségbe fényt hoz; az ő békéje, derűje betölti lelkünket. A közösséghez tartozásom fontos része volt már gyermekkoromban ez a szentmise. Most is nagyon szeretem péntek hajnalban a város fiataljaival együtt várni, ahogyan fokozatosan felkapcsolják a lámpákat, az evangélium felolvasásakor kigyúlnak a fények, majd a szentmise után együtt szürcsölhetjük a forró teát, és meghitten beszélgethetünk. Hasonlóan nagy élmény számomra a gyertyagyújtás szertartása, ami a várakozás kiteljesedését jelzi, és a sokasodó lángcsóvák mutatják, hogy közeleg karácsony ünnepe.

A közösségben idén szeretnék jobban figyelni a rendtársaimra, és arra, hogy jelen tudjak lenni a másik számára, hogy jó meghallgató lehessek. Számomra mindig furcsa, hogy az adventben besűrűsödnek a programok, és a papok mindig olyan leterheltek a sok elvégzendő feladat miatt, hogy nehezen lehet őket megszólítani, mert elfoglaltak. Én is ilyenkor néha beleesek abba a kísértésbe, hogy még többet tegyek, emiatt közben észreveszem, hogy nyűgössé, fásulttá válok. Az adventi liturgia az egyszerűségé, a letisztultságé, hogy a csendben a szavak, egymás ajándékléte még hangsúlyosabbá váljanak. Emiatt a közösségben adventben a megosztásaink gyakran arról szólnak, hogy mire szeretnénk tudatosabban figyelni, miből fogyasztunk kevesebbet, hogy ízlelésünk, jelenlétünk, meghallgatásunk egyre kifinomultabbá váljék. Természetesen mi is szervezünk különféle lelkigyakorlatos programokat, elvégezzük a hétköznapi teendőket, ezekben mégis a fókuszt az kapja, hogy Isten hogyan van jelen a maga egyszerűségében és szelídségében. A csend ennek tere számomra, ahogyan a figyelmem kitisztul és észreveszi az Isten jelenlétét a másik emberben, a természetben, az imában, és időt hagyok annak, hogy ezt ízleljem; és ne csak a rohanás közepette nyugtázzam, hogy Isten is valahol ott van.

A jezsuita közösségben emiatt felértékelődik számomra, ahogyan szerdánként meg tudunk állni, és a megosztás során ajándékként tudjuk hallani, amit a másik mond. Vagy a vasárnapi asztal mellett meggyújtjuk a koszorú gyertyáit, és sallangmentesen, őszintén imádkozunk, kifejezve legmélyebb vágyakozásainkat. A készületben számunkra nem annyira az a kérdés, hogy mit teszünk még advent folyamán, hanem milyen minőségben és hogyan tesszük azt.
Személyesen én a lelkigyakorlatokat szeretem kísérni ebben az időszakban. Az idei adventben két lelkigyakorlatot kísérek. Ez nekem is segít minden mást félretenni, időmet az imának szentelni, és a beszélgetések során megérkezni a szent térbe, ahol hármasban beszélgethetünk a jó Istennel, és közösen figyelhetjük, hogy a lelkigyakorlatozó szívében hogyan születik meg a vigasz. Együtt tapogatózhatunk – olykor a ködben –, hogy Isten hogyan akarja őt kézen fogni és vezetni. Nekem ezek mindig nagy meglepetések, és mint egy kisgyerek, kíváncsian várom, hogy Isten milyen módon közeledik a lelkigyakorlatozó felé. Izgalmas benne az, hogy mindig másképp teszi, én meg sosem tudom, mi fog történni. (Azzal együtt, hogy többen azt gondolhatják, hogy van egy előre gyártott forgatókönyv. Ha lenne is, a Lélek úgyis más utakat választana magának.)

Az idei adventem fókuszában a fénykeresés áll. Szeretném azt figyelni, Isten hogyan születik és testesül meg a fényben, az örömben, a jelenlétben, a meghallgatásban. Beszélgetéseimben, feladataimban ezt szeretném keresni. Vágyom meggyújtani a gyertyát a reggel sötétjében, és az imában keresni az Úr Jézus tekintetét. Figyelni, hogy a hajnal sötétjéből lelkemet az ő világosságába hogyan hívja be. A beszélgetésekben gyakrabban megkérdezném magamban vagy hangosan kifejezve: hol szeretné az Isten az ő világosságát kinyitni benned, mi adna nagyobb tágasságot és szabadságot? Nagyon szeretném az Isten országát keresni gyerekként, nagy-nagy kíváncsisággal, és engedni magam meglepni a hétköznapok egyszerűségében megmutatkozó Isten által.

András Csaba SJ