Egy pofon nem a világ…?

0
136
Illusztráció: Gyulafehérvári Caritas

A Gyulafehérvári Caritas küldetése és célkitűzései közt szerepel, hogy részt vállal a szociális igazságosság előmozdításáért folyó munkában, ezért csatlakoztak a magyarországi Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány által kezdeményezett kutatáshoz, amelyben Románián és Magyarországon kívül Albánia, Moldova és Szlovákia nonprofit szervezetei is részt vettek. A kutatás célja volt feltérképezni, hogy mit gondol társadalmunk a gyermekbántalmazásról, és milyen lehetőségek vannak a közösségi gyermekvédelem megvalósítására. A Caritas közzétette a kutatási eredményeit, amiből kitűnik, hogy bár észrvehető fejlődés a gyermekbántalmazás, felnőtt-gyermek bizalmi kapcsolat terén, számos esetben lelhetőek fel hiányosságok és sokszor maguk a segítő szakemberek is tehetetlenek.

Minden gyereket megillet az erőszakkal szembeni védelem, mégis egymilliárd gyereket ér bántalmazás a világon, Romániában minden órában két gyerek válik bántalmazás, erőszak áldozatává. 2004 óta nálunk is törvény tiltja a gyermekbántalmazás bármilyen formáját, mégis társadalmunkban ma is széles körben elfogadott a szóbeli bántás, de az úgynevezett „nevelő célzatú” pofon is. A bántalmazás sokféle formája a mai napig számos helyen jelen van a közösségek legkülönbözőbb szintjein: a családokban, a gyerekekkel foglalkozó intézményekben, de akár rendszerszintű bántalmazásról is beszélhetünk. Az erőszaknak sokféle arca van, amit gyakran még felismerni is nehéz, hiszen a körülöttünk lévők tolerálják, vagy akár maguk is alkalmazzák a gyerekekkel szembeni erőszakos viselkedést.

Bizonyos esetekben járna a pofon?

A Caritas munkatársai az „Egy pofon nem a világ!” című online kérdőívben felnőtteket kérdeztek meg arról, hogy mit gondolnak a gyereknevelésről, gyerekbántalmazásról és annak megelőzéséről, felismeréséről, kiket tartanak felelősnek annak kezelésében, illetve tudják-e, hová kell fordulni erőszak esetén. Román és magyar anyanyelvűeket egyaránt kérdeztek az online térben, és névtelenül is lehetett a kérdésekre válaszolni, a válaszadók nagyrésze pedig 25-45 év közötti volt, többnyire városlakók és magasabb kézpettséggel rendelkezők. Egy esetleges gyermekbántalmazás esetén a kitöltők többsége a gyermekvédelmi hatóságnak vagy a rendőrségnek, majd harmadik helyen a bántalmazott gyerek szüleinek jelezne. Nagyon kevesen jeleznének civil szervezeteknek, ami összefügghet azzal, hogy az általában is kevés civil szervezet közül Romániában alig van, aki a gyermekjogokkal foglalkozik, és ezek tevékenysége sem ismert országos viszonylatban.

A kutatás eredménye szerint ugyanakkor a válaszadók nagy része egyetért abban, hogy a gyerekeknek árt, ha veszekedni látják a szüleiket, illetve van egy kérdés amely megosztja a véleményeket: hogy a szexuális zaklatást legtöbbször közeli személyek követik-e el (ezzel annak ellenére sokan nem értenek egyet, hogy az eddigi kutatások alapján ez tényként kezelhető). Viszont a többi, bármilyen formájú zaklatással, bántalmazással kapcsolatban túlnyomó részt senki sem értett egyet a megkérdezettek közül. A kitöltők szerint az esetek túlnyomó többségében a szülőknek nincs joguk megütni a gyereket, bár egyes helyzetekben (például lopás, útra való kifutás, alkohol- vagy kábítószer-fogyasztás, iskolakerülés – vagyis „veszélyes” cselekedetek, valamint a szülőknek való visszabeszélés esetén) néhányan megengedőbbek a veréssel kapcsolatban. A kutatás szerint is vannak még felnőttek, akik szerint ha a gyerek verekedik, akkor a
szülőnek joga van őt nevelő célzattal megverni, de teljesen szemet hunyva afölött, hogy milyen
mintát nyújt ezzel. A számok viszont egyértelműbb választ adnak: a kérdezettek véleménye szerint 10 szülőből/gondviselőből 7 szokott kiabálni a gyermekével, 6 meg is veri és 3 ehhez tárgyakat is használ, míg csak 4 személy az, aki pozitív fegyelmezési módszereket alkalmaz. Ugyanakkor a válaszadók közül csak alig két felnőtt avatkozna be, ha lát más felnőtteket fizikailag fegyelmezni egy gyermeket, és ugyanígy alig több mint ketten riasztanák ilyen esetben a hatóságokat.

Olyan esetekben, amikor egyértelmű, hogy bántalmazzák otthon a gyermeket, esetleg nem látják el megfelelően táplálék, higiéna, iskoláztatás szempontjából, többen is elgondolkodnának a beavatkozáson: elsősorban félnének attól, hogy mi lenne a szülők reakciója, ha feldühítenék őket, hogy tévednek vagy bajt okoznak a gyereknek, illetve még mindig jelen van a közömbösség („nem az én dolgom”) is. Viszont legtöbben úgy válaszoltak, hogy valamilyen formában beavatoznának, legalább hatóságoknál, civil szervezetnél jelentenék az esetet. Emellett az egy közösségben élők észlelt elvárásai szerint nagyobb mértékben kell beszélgetni a gyerekkel, mikor az rosszul viselkedik, mint sem megbüntetni.

Nem tudják, mi a helyes…

A karitászosok kutatásábül kiderült, hogy a szülőkkel tervezett fókuszcsoportos beszélgetés nem járt túlságosan nagy sikerrel: a vegyes etnikumú (roma, magyar) csoportbeli beszélgetés során az ujjal mutogatás, bűnbakképzés, hárítás voltak a jellemzőek. Egyértelművé vált, hogy ahol a felnőttek egymást is kiközösítően közelítik meg, ott a gyerekekkel szembeni bántalmazás nem tűnik elsődlegesnek számukra, nem egy megoldásra váró probléma. A kutatás készítői arra következtetnek, hogy a falu megkérdezettjei tanácstalanok abban, hogy mi az ami a helyes és mi az, ami megtehetőadott körülmények közt. A témát nem is nagyon lehet feszegetni, nem beszélnek erről.

A szakemberek fókuszcsoportjában volt pedagógus, rendőr, szociális munkás többek közt. Nem mindennapi következtetések születtek a beszélgetés után: kiderült ugyanis, hogy a gyerekek fontos értéket képviselnek a faluközösségben, a szülők mindent megtesznek a gyerekekért, de nem tudják eldönteni, hogy a gyerekek érdekét szolgálja-e mindez vagy sem. Például gyakran előfordul, hogy azért nem megy a gyerek iskolába, mert reggel sajnálta a szülő felkölteni, mert fáradt volt. Sokszor bízzák idős rokonra, szomszédra a gyermeket a szülők hónapokra, amíg külföldre mennek dolgozni. A gyermekjogvédelmi szervezetek nehezen tudnak segíteni, főként, hogy legtöbbször akkor jeleznek nekik, ha már megtörtént a baj. Nehezen tudják megértetni a szülőkkel, hogy elsősorban nem elvenni akarják a gyermeket, hanem a saját környezetében jobbá tenni az életkörülményeket, amihez viszont a szülőnek komoly lépésekre kell elszánnia magát.

A szakemberek és a helyi lakosok bevonásával közösen megszervezett beszélgetésből kiderült, hogy a közösség életében a gyerekbántalmazás a gyerekek elhanyagolásában nyilvánul meg leginkább, ami feltételezi az érzelmi bántalmazást és helyenként a fizikai bántalmazást is, de mivel normalizált, elfogadott ez a közösség életében, nem tekintik problémának. A közösség életében működő szakemberek irányában pedig nagyon bizalmatlanok a helyiek.

Fiatalokat is megkérdeztek

A 13-17 éves fiatalok véleményének megismerése volt a cél a három részes Te hogy látod? névre keresztelt interaktív felméréssel, ami segítséget nyújthat annak a felismerésében, hogyan érdemes támogatni a közösségeket, milyen megerősítésre van szüksége a szülőknek, szakembereknek, gyerekeknek ahhoz, hogy tudatosan és kevésbé védtelenül nézzenek szembe a bántalmazó a helyzetekkel. Különös tekintettel arra, hogy a gyerekek bántalmazásáról legtöbbször a család vagy az iskola vonatkozásában beszélünk, pedig a gyerekek könnyen kerülnek bántó vagy erőszakos helyzetekbe máshol is, például a sportpályán, a bevásárlóközpontban, a lépcsőházban, buszon, nyilvános mosdóban, orvosi vizsgálóban vagy a parkban. A kérdésekre ezúttal is név nélkül lehetett válaszolni.

Sok fiatalkorú bántó helyzetekbe beleállna, de az okát pontosan nem tudták meghatározni. Néhány idegenektől kapott bántást elengednének, viszont ha azt látják, hogy egyik társukat egy felnőtt verbálisan bántalmazza, nem azért engednék el, mert nem vennék komolyan, hanem mert nem tudják, hogy mit tegyenek abban a helyzetben. Számos kiskorúnál kiderült, hogy szülő vagy más felnőtt a témában nem nyújtott nekik felvilágosítást arról, hogy mit tegyenek ilyen helyzetben. Biztató eredmény ugyanakkor, hogy egy-egy bántalmazás esetében kevesen voltak, akik legalább egy barátnak vagy szülőnek, valamilyen felnőttnek nem mondanának, mesélnének el egy ilyen esetet. A kutatás igazolja, hogy a válaszadó kiskorúak legnagyobb részének van a közelében olyan személy, akire számíthat, akihez fordulhat bántalmazás esetén. Ugyanakkor ha a gyerekek egymást bántják, abba már kevésbé szólnának bele a megkérdezettek, így szülőként szemmel láthatóan nemcsak abban van felelősségünk, hogy a saját gyermekeinkkel megfelelően bánjunk, hanem abban is, hogy érzékennyé tegyük őket arra, hogy próbáljanak védelmezni, de esetleg jelezni, ha maguk tanúi egy bántalmazásos esetnek.

A kutatás teljes leírását IDE kattintva lehet elérni.

Forrás: Gyulafehérvári Caritas